A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-05-06 / 19. szám
Jozef Zeman, vegyészlaboráns, a brigád Dagmar Hatalová vegyészmérnök vezetője a határon. És búcsúzóul még utána szólt: - „Szerencsés utat, elvtársnő!" „Mezítláb, a karján rongyokba bugyolá It kislányával hazátlanul bolyongott a szlovákiai falvak között. Nagy nehezen eljutott Bratislavába, ahol ott élő Margit nevű testvére fogadta be. Kislányával ott érte meg szüntelen bujkálás és rettegés közepette a felszabadulást 1945 áprilisában. Három hónapig a pincében volt, nem látott napvilágot, csak mindig a három gyermekére gondolt, akiket elszakítottak tőle. A férje 1946-ban tért haza. Rózsi néni már nem sokkal a felszabadulás után írt a hatóságoknak, hogy segítsenek megtalálni a gyermekeit. Az első levelet 1949-ben kapta, a Vöröskereszttől; közölték vele, hogy még nem akadtak az elveszett gyerekek nyomára. Ezután még nagyon sok levelet írt, de mindegyikre ugyanaz a szomorú válasz érkezett: nem találjuk a lányokat. A felszabadulás utáni választások alkalmával kérték az életrajzát, mert nemzeti bizottsági képviselőnek jelölték, és meg is választották. Tagja lett a nemzeti bizottságnak. Ekkor elmondta az egyik elvtársnak, hogy a három kislányát elvitte a háború. Azt javasolták neki, írjon valamelyik magyarországi lapnak, talán az „Ország-Világnak", hátha sikerül őket megtalálni. Minek? . . . Csak legyintett, hiszen ha a Nemzetközi Vöröskereszt nem találta meg lányait, akkor majd egy újság? De azért megírták a levelet Magyarországra. Egy hét múlva megérkezett az első válasz. Pécsről, Szombathelyről, Budapestről írták, hogy ismerős a név, a háború alatt látták a gyerekeket, emlékeznek. Romániából is megérkezett a hír, látták a legnagyobbik lányát, utoljára egy Dés melletti faluban. És 1960 júniusában, egy nyári délutánon megint kopogtatott a postás Szalaiéknál Nagymegyeren.- Rózsi néni! - lelkendezett a postáslóny. - Tudja, kitől jött a levél. — Ihol a borítékon a feladók: Szalai Mária és Szalai Irén. A magyarországi Bakocáról írták a levelet, az állami gyermekotthonból. Fényképek is voltak a levélben. Rózsi néni ma sem tudja leírni, mit érzett összetétele, akkor kapták meg a nagy feladatot, melynek eredményeképpen sokéves összmunka, több mint ezer laboratóriumi kísérlet után a közelmúltban bejelentették: teljesítettük. Mit is? Van egy Nyugat-Németországból importált vegyi alapanyag, amelyből csupán itt a Duslóban évente százötven-kétszáz tonnát használnak fel, ám az utóbbi években e mennyiségnek legalább a duplájára lenne szükség — nem is beszélve hazánk vegyiparának további igényeiről. Ez az alapanyag rendkívül drága, tonnájáért mintegy negyvenezer devizakoronát adunk. Novákyban évek óta gyártanak hasonló anyagot, de csupán folyékony állapotban, kis mennyiségben, alacsony vegyi aktivitással. Hozzá kell tenni: e folyékony alapanyag szállítása rendkívül veszélyes és költséges. Zemanék brigádja azt a feladatot kapta, hogy próbálkozzanak meg egy nagyobb aktivitású alapanyag gyártási technológiájának kidolgozásával, s elsősorban azzal, hogy ezt az anyagot ne folyadék, hanem granulátum formájában tudják gyártani — helyben, az üzemen belül. Zemanék nekiláttak s a közelmúltban bejelentették: a feladatot teljesítettük, az alapanyagot DUVIOL néven szabadalmaztattuk, és üzemünkben már folyamatban is van a DUVIOL-t gyártó részleg építése, melynek átadása után évi háromszáz tonnás szükségletünknek a dupláját tudjuk majd előállítani. Nemrég a ZENIT-mozgalom osztravai országos seregszemléjén a DUVIOL, illetve hót ez a kollektíva vitte el a pálmát. Mire ezek a sorok napvilágot látnak. Moszkvában a KGST tagországok fiatal műszakitudományos kutatóinak seregszemléjén már a nemzetközi közönség is láthatja a Zeman-brigád sokéves munkájának eredményét. Annyi bizonyos, hogy a szakemberek elismeréssel szemlélik majd a DUSLO cégjelzése alatt kiállított paneleket s rajtuk a DUVIOL megszületésének történetét. Azt rebesgetik, a fődíj sem bizonytalan, mert akik igazán értenek hozzá, azt mondják: a Zemanbrigád eredménye rendkívül jelentős. — k — akkor. A férje is sírva fakadt. Álltak és sírtak. Soha nem éreztek olyan nagy örömet. Utána már minden gyorsan ment. Telefonok, útlevél, Győrben találkozás a lányokkal, és Irénke szeretetre, anyára váró szavai, amikor megölelte szüleit:- Én már annyi asszonynak mondtam, hogy anyukám, és egy sem volt igazi ... — mondta könnyezve. — Meg aztán, mi nem is lehettünk azoknak a lányai, nekünk kiskorunkban azt mondták, hogy zsidó lányok vagyunk . . . Szalai Mária 22 éves, Irén 20 éves volt 1960-ban, amikor 17 év után találkoztak a szüleikkel. A bakocai gyermekotthonban dolgoztak, ahol sokáig mint állami gondozottak nevelkedtek. Mária végleg hazaköltözött a szüleihez. Irén nem akart. Udvarlója volt odaát. Egy család sorsa, egy családé a soksok millió közül a véráztatta Európában. Mindannyian felelősek vagyunk érte Keleten és Nyugaton, hogy sohasoha többé ne ismétlődhessenek meg az ilyen szörnyűségek, sem Európában, de másutt sem, sehol a világon . .. ÖLLÉ FERENC Harminchárom évvel ezelőtt ért véget a világtörténelem legnagyobb és egyben legborzalmasabb háborúja. Hat évig tartó borzalomban volt osztályrésze millió és millió embernek, és ezen idő alatt több mint ötvenmillió ember vesztette életét. Azon generáció számára, mely ezeket a borzalmakat átélte, a végtelenségnek tűnt ez a hat év. Sokszor már nem is tudtuk elképzelni, hogy lesz még légiriadó és lövöldözés nélküli élet. De mégis lett. És az, hogy így lett, azt a Szovjetunió hadseregének köszönhetjük. A fegyvereket felváltották a munkaszerszámok, és az alkotó munka nyomán újjáépültek falvak és városok ezrei, megkezdődött a békés élet világszerte. És ha ennek a békés életnek csöndjét itt-ott lokális háborúk zavarták meg, mégis elmondható, hogy Európa és a világ leghoszszabban tartó békéjét éli. Mindez persze nem jött magától, de elsősorban annak a következetes békepolitikának köszönhető, melyet a Szovjetunió és a vele szövetségben álló szocialista államok folytatnak a második világháború befejezése óta. Sok mindent átélt az a generáció, melynek osztályrészéül jutott végigjárni a második világháború poklát. Ezért ennek a generációnak talán történelmi küldetése is következetesen harcolni a békéért és úgy nevelni az őket követő ifjú generációt, hogy azok váljanak aktív békeharcosokká, tudatosítva, hogy az egész társadalom és benne az ifjúság boldog élete csakis békében valósítható meg. A mi feladatunk, akik átéltük ezt a világégést, hogy az ifjúságot megtanítsuk szeretni és becsülni a békét, becsülni és büszkéknek lenni orra, amit a békés szocialista építőmunka adott társadalmunknak. Szükséges ez, hisz még az öregebb generáció tagjai is hajlamosak arra, hogy néha megfeledkezzenek arról, honnan is indultunk el. Sokszor vagyunk türelmetlenek, ha azonnal nem tudjuk megvenni az autót, a színes tévékészüléket vagy az automata mosógépet. Sokszor azt vesszük észre, hogy baj van a jószomszédi viszonyokkal, hajlamosak vagyunk kicsiségeken felháborodni, embertársainkról levonni a konzekvenciát, haragban lenni velük stb. De emlékezzünk csak vissza, mit is mondtunk akkor, amikor halálfélelemben szorongtunk a légvédelmi pincék mélyén vagy a lövészárok sarában. Egyetlen vágyunk volt a béke. Hogy még egyszer nyugodtan, félelem nélkül hajthassuk alvásra fejünket, csak még egyszer békésen fogyaszthassuk el az ebédet és a vacsorát, csak még egyszer ne kelljen rettegni szeretteinkért. És sorolhatnánk tovább azt a sok csak-ot, amit akkor kimondtunk. Ennek persze ma visszavonhatatlanul vége. Senki sem kívánja vissza ezeket az időket, de alkalomadtán mégis nem árt elgondolkodni, honnan is indultunk el, és hova értünk el. Talán ez segít mindnyájunknak több türelmet és szerénységet tanúsítani a közéletben és az emberi kapcsolatok-3
