A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-29 / 18. szám
MAGYARSZLOVÁKIÁI Csákányháza (Cakanovce) — a losonci járás délkeleti csücskében fekszik. Hagyományos öltözete a palóc viseletek nagy csoportjába tartozik, de a szomszédos Medvesalja és a Barkóvidék, sőt a felső Ipolymente viseletével is sok közös vonást mutat fel. A kivetkőzés folyamatosan hosszú ideig tartott. Már az első világháború után is előfordult a „síafrok" (egyberuha), de még a második világháború után is öltöztek parasztosan. A női ruházat alapanyagául már a század elején is inkább a gyári kelmék szolgáltak. Házi vászonból csupán a pendel és a hétköznapokon viselt ingváll készült. A pendel szabás megegyezik a Medvesalján előforduló pendel szabásával. Az ünnepeken viselt ingvállat fehér gyolcsból varrták, egészen hosszú újjal. Ezt csuklóban színes hímzett pánttal fogták össze és a szélére csipkét varrtak. Nyáron az ujjat könyökig felhúzva viselték. Az ingváll magasan nyakban csukódott és végig gombolódott. Az ingváll fölött különböző színű (piros, zöld, kék) lajbit viseltek, erre télen a nagyon szép színes „belinder" kendő került. A nők télen is, nyáron is vizitkét viseltek. A nyári készülhetett batisztból, selyemből, kartonból vagy szövetből. A télit bélelték. Télen még bélelt kiskabátot vettek fel a vizitkére. A pendel fölé nyolc alsószoknyát is felvettek. Ez általában sifonból készült, alját nagy lyukashímzéssel slingelték, és az alsószoknyát erősen keményítették. Az apró ráncokba szedett felső szoknya hosszú volt, a századforduló idején csaknem földig ért. Anyaga ekkor leggyakrabban „láncos", „tarka" mindkettő festő), gyöngyösszövet, selyem, batiszt, — karton vagy kasmir. Legünnepibb női viselet a festő szoknya volt, erre szintén festőből készült surcot vettek fel. Az első világháborút követő években rövidebb lerakott szoknyát, a második világháború után pedig egészen apró lerakással készült és már csak féllábszárig ért szoknyát viselték. A szoknyával azonos hosszúságú ün-NÉPVISELETEK népi surcok (kötények) festőből készültek. Félünnepeken szőt vászon surcot kötöttek. A nők fehér patentharisnyát, régen csizmát, majd az első világháború után egészcipőt hordtak. A csizma puha szárú volt, belül piros béléssel; szárát felül visszahajtották, hogy a piros esik kilátsszon. A lányok hátra fésülték és két ágba fonták a hajukat, a végébe széles szalagot kötöttek és lógni hagyták. Akinek kevesebb haja volt, az feltűzte kontyba. Később a szalagot nem a haj végében, hanem a tarkón kötötték meg. A menyecskék „fűzőre" fésülködtek. A hajukat fordított T-alakban választották el és két oldalt fonták a „fűzőt". Ezt a fülre eresztették, hogy eltakarja, majd hátul egy ágba fonták és kontyba tűzték. Régen piros, sárga „galandott” is fontak a fűzőbe, főleg az idősebbek, akiknek kevés hajuk volt. A kontyra került a menyecskekendő. Megkötési módja hasonló, mint az Ipolymentén. A harmincas évek elejéig divat volt a „menyasszonyi fékető". Különféle színes kelmékből varrták, csipkékkel, villogókkal gazdagon díszítették és nagy ünnepeken viselték, egy-egy évig az esküvő után. Figyelemre méltó a férfiak inge. Az álló gallért piros vagy kék fonallal kihímezték. A gallért és a kézelőt is zsinórral kötötték össze. A hat szél vászonból varrt gatyát ráncolták, úgy vették fel nyáron még misére is. A második világháború után viselt szűk szárú gatyát a posztónadrág alá vették fel. Télen kétellenzős kétzslnóros bélelt posztónadrágot hordtak, hétköznap a visszájára fordítva. Ezt később a csizmanadrág váltotta fel, amelyet már csak vékony gyolccsal béleltek. A fekete lajbit télen-nyáron viselték, télen erre még kabátot vettek fel. Hétköznap fekete, kék vagy barna surcot viseltek. A vasárnapi fehér vászonból készült, ennek alját „kimesterkélték". Kemény szárú csizmát hordtak. A gyerekek 7—8 éves korukig viganóban jártak. MÉRYNÉ T. MARGIT
