A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-15 / 16. szám
néztük Manhattant, mát csak „övön alul" látszott. Olyan volt, mint egy hallucináció. — Es a Brodway? — Tudom, regényeket írtak már róla. Tudom, külön történelme, legendavilága van. Tényleg egy külön világ. Az élet este tíz után kezdődik és csaknem reggelig tart. Ez alatt a brodwayi élet alatt ugyancsak egy valószínűtlen forgatagot, nyüzsgő, lézengő emberáradatot kell elképzelni és legjobb, ha az ember senkinek se néz a szemébe. Mindenki olvasott róla, hogy bizony itt is furcsa dolgok történnek. Napirenden a lopások, emberölések, kábítószerkereskedők akciói, razziák, prostitúció, satöbbi. New York lógósvilága nyüzsög itt, mondhatnám azt is, az alvilága, illetve annak egy rétege. Nem a munkanélküliek, inkább a dolgozni nem akarók, a kétes forrásokból így vagy úgy élő emberek. Nyomorultak és milliomosok. Aztán persze a színházak, a revük, a bárok — ezt ismerjük. — Betértél valahová? — Sokat ácsorogtam a Metropolitan és a Carnegie Hali bejáratánál, no meg a New York City Balét kapujábon. Nem sajnáltam volna a pénzt a drága helyárakért, de hiába is sajnáltam volna. Jegy soha nincs. A látogatottság óriási. — No és a kérdőjelek, az érthetetlen amerikai jelenségek, amelyek nélkül állítólag nem lehet ott egy napot se eltölteni? — Millió. A Brodway közvetlen közepében, az 51-es utca saroképületében laktunk. A hetedik emeletről néztem végig, omint egy fiatalember szétvetett végtagokkal, mozdulatlanul feküdt egy autó tetején. Órákon keresz-A floridai Belle Glade-ni cukornád ültet-vényein dolgozó munkások barakkokban laknak, egyszobában körülbelül 100 ember, és nincs lehetőségük arra, hogy családjukat magukkal hozzák tül. Rá se bagózott senki. Se járókelő, se rendőr, se arra haladó mentőkocsi. — De Amerika nem csak New Yorkból áll. Ezt magad is tapasztalhattad, elvégre huszonnégy államban fordultatok meg. — Igen. Mondtam már, nemcsak a nagyvárosok, az ország is felemás. Jó és rossz értelemben egyaránt. Nem csupán arra gondolok, hogy jártunk térdigérő hóban és fürödtünk a floridai partokon tikkasztó napsütésben. Apropó, Florida! Szépnek, gazdagnak, a luxus totalitásának képzeltem el, de kiderült, ennél is több. Vagy hasonlóan California. — Hogyan tapasztalhatja a tébláboló idegen, hogy Amerika kegyetlenül pénzcentrikus? — Hát a magamfajta az nem bankokban tapasztalja, pedig sok van belőlük. Inkább az utcán. Igaz, sok minden nevetségesen olcsó Amerikában, elvégre egy fejlett ipari társadalomról van szó. De az ellenpéldák meghökkentőek és bonyolultak. Saját élményem: autóbaleset. Láttuk a vért, a súlyos sebesültet. Jött a „Police”, jött a mentőkocsi, de bizony nem tüsténkedtek a sebesültekkel. Aztán valaki megmagyarázta, hogy ilyenkor nem azt kérdezik mi fáj, hanem azt, hogy meg tudod-e fizetni azt a tíz- vagy húszezer dollárt, aminek fejében az orvosok ismét embert tákolnak belőled. — Tudom, jártatok a NASA Űrkutatási Központban. — Igen. A NASA lényegében nem hadititok. Turisztikai nevezetesség is. Ha úgy tetszik, pénzügyiét is. Ettől függetlenül felejthetetlen élmény marad. A NASA tulajdonképpen egy takaros, nem felhőkarcolókból álló, inkább villanegyedekre emlékeztető kertváros. Rengeteg zöld, parkok, fák, gyeptengerek s köztük emberi méretezésű, ízléses, fehér épületek. Kutatóközpontok, bemutatótermek. A belépéshez engedély kell, de furcsamód telefonkérésre kiadják. Mert a parkváros bekerített. Egy teljes napot töltöttünk a kerítésen belül. A parkokban, az utcákon csak magunkfajta bámész turistával találkozik az ember. Itt élőkkel, itt dolgozókkal nem nagyon. Ök munkában vannak, dolgoznak s utána többé-kevésbé szeparált életet élnek. Tudni kell, hogy nem itt, hanem száz mérfölddel távolabb lövik ki az űrrakétákat. Itt van viszont a földi irányítáközpont egyik része. A floridai irányítóközpont „ikerüzeme", ahol minden ugyanúgy zajlik, mint ott Floridában, csak kivetítve, hatalmas filmvásznon. Az űrrepülők családtagjai, a kutatók itt figyelhetik a közvetlenül lejátszódó űreseményeket. Az egyik kiképzőépületben rövidesen még azt is megengedik majd, hogy a civil látogató a hatalmas vákuumkamrában kipróbálja a súlytalanság állapotát. Kár hogy korán jártam ott. Mert én bizony kipróbáltam volna. Persze így sem távoztam szegényes élményekkel, mert hiszen láttam a Holdról viszszatért Hold-kompot, a holdkőzeteket s art a kifejezhetetlen méretezésű űrrepülőgépet, amelyik a tervek szerint 1979-ben repül majd a Holdra. Hasleszállásra is biztosított, hatalmas szerkezet, melyet egy óriás Boening visz fel a levegőbe. Úgy mondják, ezzel repül majd a Holdra az első női amerikai űrpilóta is. — Milyen sikere volt a Lúcnicának Amerikában? — Legszívesebben egy szóval válaszolok: osztatlan. És persze felemelő volt az a kultúrmisszió, amit teljesítettünk. — Summa summárum? — Az út előtt keveset tudtam Amerikáról. Amit most tudok, az is csupán egy megközelítőleges, ám autentikus kép, de úgy érzem, ez sem kevés. E kép legfőbb jellemzője, hogy Amerika méreteinél és összetettségénél fogva nehezen ismerhető meg. Bonyolult. Hogy Amerikában nem szükségszerű az egyéni alkalmazkodás, de rendkívül nehéz a közösségteremtés. Hogy az „én" a lényeg, de nem pénz nélkül, nem kevés pénzzel. Utunkon emberekkel is ismerkedtünk, így egy fiatal párral is, akik számos esetben százmérföldeket autóztak, hogy újra láthassák a műsorunkat, barátkozhassanak velünk. Távozáskor bevallották, hogy számukra a mi társaságunk közösségi élménye példátlan. Ehhez foghatót ők nem ismernek s ennél szebbet elképzelni sem tudnak. Ezért érezték velünk olyan jól magukat. Ezért és nem másért keresték a társaságunkat. Jóleső büszkeséggel búcsúztunk nemcsak tőlük, de a kontinenstől is. Nagy élmény volt. KESZELI FERENC TALPALATNYI FÖLD 1. Judit kettes-hármas tanulóként végzi el az általános iskola kilenc osztályát. A szülőfalujához közeli gyárak egyikében betanított munkásként dolgozik. Becsületes, pontos munkát végez, többször kap dicséretet. Ügy tudják, hamarosan meglesz az esküvője. Barátnői is vannak, velük szokott eljárni moziba, cukrászdába. Majd ha férjhez megy, tanulni is szeretne. Aznap éjszakai műszak várta a gyárban. Délelőtt a ház körül segít, délután pihen valamennyit. Nyolc óra körül fölöltözik, szoknyát, blúzt, szvettert vesz magára. Táskájába almát, paprikát, zsíros kenyeret tesz, meg egy csorbult hegyű kést. Fél kilenc előtt elindul. Sietnie kell, hogy elérje a város felé tartó buszt. Részlet a rendőrségi jegyzőkönyvből: „Mázuktól már elég messze, a második utcában haladt, amikor észrevette, hogy az út túlsó oldalán haladó rokonukat az ő szomszédjuk szidalmazza, majd az árokba löki. Odament, fölsegítette. Visszafordult, hogy beszóljon apjának, jöjjön ki. A szomszéd tovább kötözködött. A lány erélyesen visszaszólt, a szomszéd erre a lány felé indult, aki előrántja táskájából a csorbult hegyű kést és ötször a nála magasabb emberbe szúr." Részlet az előzetes letartóztatásban készült jegyzőkönyvből: „Amikor elolvastam a vádiratot, akkor döbbentem rá, mit is tettem. Egy pillanatra elvesztettem az önuralmamat. Napokig csak azt hajtogattam magamban, miért kellett ennek megtörténnie? A szomszéd elleni indulatosság már amolyan családi szokás volt nálunk. Sokáig közös portánk volt, később elkerítették. Szüleim és a szomszédék vitáztak emiatt, napirenden volt a veszekedés. Akkor még gyerek voltam, nem érdekelt az egész ügy, de valami ellenszenv mégis lerakodott bennem. Pedig a szomszéd fiúval egy műszakban dolgoztam. Emlékszem, egyszer még össze is verekedett a két család. Igyekeztem nem figyelni ezekre a dolgokra, később pedig már a férjhezmenetelre gondoltam, reméltem, kikerülök ebből a környezetből.“ A két család közötti gyűlölködés akkor izzik fel igazán, amikor pereskedni kezdenek egy néhány méter hosszú, öt-hat arasznyi széles földcsíkért. Egyik fél sem enged. Tanúk, ügyvédek, földmérők lépnek a színre. Az illetékes járásbíróság a lány családjának javára dönt: övék lehet a talpalatnyi föld és két jegenyefa. E zsebkendőnyi földdarabért folyó per napjától egymás köszönését sem fogadja a két család. Ebben az acsarkodó, barátságtalan hangulatban nőnek föl a gyerekek. 2. A Tátra-alji falut, ahol az eset történt, hegyek és erdők rejtik. Lakói ötven-hatvan évvel ezelőtt talán a hazai átlagosnál is nyomorúságosabban éltek. A rossz földből csak kevés embernek jutott; sokan nem otthon keresték meg a család megélhetését. Summásnak, alkalmi munkásnak szegődtek az ország más részeibe. A tél volt mindig a legnehezebb. A hó bezárta őket, élelem alig volt. Sokan a tengerentúlra indultak. Az öregek még emlékeznek erre a kiszolgáltatottságra, a szorongással teli múltra. Talán innen a félelem, az irigység: mire, meddig jut a másik? Ma már jól megy itt az embereknek. Különösen az utóbbi esztendőkben épült sok fürdőszobás, új ház; mindegyikben televízió, hűtőszekrény, sok helyütt gépkocsi. Csupán a rátartiság tüskéje maradt meg néhányukb'an a múltból... 3. (Az ügyben kiegészítéssel tartozom: a néhány arasznyi földért folyó keserves pereskedés és az azt követő gyilkosság évekkel ezelőtt történt. Tulajdonképpen aligha elevenítettem volna föl a történteket, ha a véletlen nem szól közbe ... Judit ügyét akkoriban — másodfokú ügyvitelben — Bratislavában tárgyalta a bíróság. Fiatal kíváncsi újságíró létemre „természetesen“ ott voltam a tárgyaláson, így akarva-akaratlanul emlékezetembe vésődtek arcvonásai, a pillantása és kissé fanyar mosolya. A minap a bratislavai üzemek egyikében járva a gépsorok között mintha Judit arca villant volna meg előttem! Megkérdeztem a művezetőt, vajon az a lány-e, ez, akit esztendőkkel ezelőtt erős felindulásban elkövetett emberölésért negyvenkét hónapi börtönbüntetésre ítéltek? Bólintott, ő az. Megkérdeztem: milyennek ismerik most? A művezető tömören, kifejezően válaszolt: Ha kell, úgy három helyett is dolgozik. Aztán megengedte, hogy elbeszélgessek Judittal.) (A befejezés lapunk következő számában.) 17
