A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-03-25 / 13. szám

Mennyi börtönbüntetést vagy mennyi bírságot szabnak ki okirathamísításért és megvesztegetésért, nem tudta. De abban biztos volt, hogy ezt is, azt is szigorúan büntetik. A két bűnöst összetépett ingujjban, vasra verve, a cella szalmáján összekuporodva látta, amint várták éhségük lecsillapításához a vizet és a száraz kenyeret.

Azon az irományon csupán ők változtathattak. Ök meg nem akartak változtatni. Tartoztak Herminkéjüknek azzal, hogy az új ház már csak az övé legyen, így kárpótolhatjuk mindazt, amivel Emőke miatt megrövidítették.

Mikor idáig ért, csoszogást hallott kintről. Megtorpant, megijedt, a szívéhez kapott. Azt hitte, Jenő lesett be az ablakukon, ő volt kíváncsi, hogyan hatott rá a találkozásuk. Ö akarta tudni, egyedül van-e?

Sikoltani akart nagyot, borzalmasat, de szerencséjére még idejében felismerte az urát, csibukja felparázsló tüzéről. Magába fojtotta a sikolyt, és erejét veszítve leroskadt a karoslócára.

— Jaj, de megijesztettél! — fogadta egészen elaléltan az urát.

— Félsz tőlem, Herminkém, b ... on meg az isten? Én már csak nem eszlek meg? Nem élek emberhússal! — taszította meg jókedvűen a vállát.

— Nem is tudom, miért ijedtem meg. Otthon voltak a fiatalok? — terelte el magáról gyorsan az ura figyelmét.

— Hol lettek volna?

— Jenő is otthon volt?

— Hiszen te mondtad, hogy együtt jöttetek haza. Már elfelejtetted, az istenfádat? — csipkedte meg jókedvűen az arcát.

— Nem emlegette a házunkat?

— Mért emlegette volna?

— Nekem másról se beszélt, csak a szép házunkról I

— Nekem nem szólt róla. Rólad beszélt leginkább — igazította meg csibukjában a parazsat, és megállt a konyha közepén.

— Mit mondott? — kérdezte kíváncsian, és rögtön előrehajolt. Minden idegszálával a válaszra figyelt.

— Hogy furcsa vagy neki. Ideges vagy. Úgy beszélsz vele, mint más az ellenségével.

— Ejha!

—- Biztosan sokat dolgozol. Meg az építkezésbe és az Emőke halálába is belefáradtál. Vigyázzak rád, mert hogy az egészség mindennél fontosabb!

— Ilyeneket mondott?

— Ilyeneket. Ha te jó voltál Jenőhöz, ő is jó hozzád — mondta, és gyakran ránézett a felpúposított ágyneműre. Le akart feküdni.

— Várj, én elbontom — lépett a párnákhoz, s mikor a dunnát megpaskolta, még megkérdeze: —Aztán mért lennék fáradt?

— Én nem tudom.

— Honnan vesz ilyesmit?

— Azt se tudom.

— Szeret okos lenni — állapította meg, és vetkőződtek, lefeküdtek.

Az ura mint annyiszor, akkor is mindjárt brummogni kezdett, mint lakodalmakban a nagybőgő. Irigyelni lehetett az alvását. Alig hajtotta le a fejét, máris pusmogta ki magából a levegőt. Mint vakvágányra állított mozdony a gőzt.

Ö éberen maradt az éjszaka csendjében.

Látta magát alkonyatkor a mezőn. Látta Jenőt kaszával a vállán kilépni az erdőből. Hallotta az új házukat körülpuhatoló szavait. Látta a hivatal félszemű emberét a mostohafia társaságában.

És a konyhájukban hosszan, talán virradatig két dolgot lehetett hallani hangosan: a falióra ketyegését és a szíve dobogását.

xxx

Megviselte az az este, amikor Jenő kilépett az erdőből utána. De nem kergette eszelősségbe. Ügy teltek a napok, hogy magába fojtott mindent. Feltevését, hogy a házuk esetleg már nem is áll a Herminkéjük nevén, málhás teherként cipelte mindenüvé magával.

Senki nem akarta, a maga jószántából csapódott félre az emberektől. Hogy egyedül lehessen a háza féltésével. Egyszerűen képtelen volt elviselni a falubeliejit. Izgága, különös, hirtelen ingerlékeny lett a Jenővel való találkozás után, és még azon a héten, vasárnap délelőtt rájött arra is, hogy csupán egyetlen helyen tűr meg másokat maga körül: a templomban.

Talpig feketében beült a legüresebb padba és ott jól érezte magát. Csendben lehetett. És az énekeskönyve fölé hajolva, a töredelmes fohászkodást megjátszva azzal foglalkozhatott, amivel csak akart.

Sőre tisztelendő úr prédikációját és az orgonabúgást csupán hallotta, de nem tudatosította. Zavartalanul szembenézhetett azzal a veszedelemmel, amely a házukat fenyegette. Senki nem szólt rá, senki nem zökkentette ki, még az ura sem a gorombaságával.

— Figyelj már rám, az istenit annak a megkukult fejednek!

A csendért és a zavartalanságért elviselte Rendek Menyhért komájuk orgonálását is. Pedig a füle gyermekkorától érzékeny volt a hamis hangokra. Mert még mindig jobb volt, ha búgott az orgona, mintha semmi sem történt volna.

És az igyekezetéről is csők a legnagyobb elismeréssel lehetett szólni. Nagy szerencse, hogy olyan törekvő, vállalkozó kedvű ember volt mindig a komájuk. Ö aztán nemcsak vallotta, de bizonyította is, hogy csupán nagyon kevés olyan dolog van a világon, amit az ember ne tudna megtanulni.

Kovácsmesterségre taníttatta az apja, de megcsinált mindent. Ügyesen összetákolt szekrényt, asztalt, háztetőt, megjavította a szecskavágó gépet, de elrontotta a gramofont, amikor meg akarta keresni a hangot a szép barnára politúrozott dobozban.

Ettől eltekintve elsősorban kovács volt a szíve szerint. Mióta az eszét tudja, két helyről hallotta a muzsikaszót. A templomból és a füstös, omladozó vakolaté kovácsműhelyből. Egyik helyen az öreg, beteges kántortanító búgatta az orgonát, a másikon meg Menyhért komájuk verte az üllőt.

Aztán orgona és üllő mintha nagyon egymáshoz szoktak volna, mikor előbbi az ötvenes évek legvégén elhallgatott (akkor temették el a kántort), megnémult a kovácsműhely üllője is, amely az új idők szellemében, a szövetkezet kívánsága szerint pengett évek óta. Mintha ilyenformán fejezte volna ki együttérzését a földbe került kántorukkal.

Pedig csupán annyi történt, hogy Menyhért komájuk nem a sírba dőlt, hanem a munkából öregedett ki. Persze, nem annyira, hogy a vállalkozó kedve cserbenhagyta volna.

Mikor hírét vette, hogy a reszkető fejű Sőre tisztelendő úr, aki annyira örökös papjuk lett, hogy más lelkipásztort meg sem ismerhettek, kántor után lótfut, fekete autójukon a lánya szaladgál vele, egy napon maga jelentkezett orgonistának a parókia verrandáján.

— Leszek én kántor — mondta a papnak.

— Nemcsak annyiból áll az, Menyhértem — ijedt meg Sőre tisztelendő úr az ajánlkozásától. — Az orgona nem szól magától!

— Az üllő se szólt. Csak ha ütöttem — válaszolta talpraesetten.

— Mégcsak az hiányzik nekem, hogy az orgonánkat üssed-verjed kalapáccsal — csóválta meg a tisztelendő úr az amúgy is reszkető fejét.

— Annyi eszem van, hogy azt nem teszem. De az orgonálást megtanulom. Egyik hangszer olyan, mint a másik. Nyugodtan ideadhatja a kulcsot!

— Jól van, Menyhértem, jól van — mondta a pap, és bement a kulcsért.

Kihozta, odaadta, mi mást is tehetett volna? Menyhért erőszakos ember hírében állt. Amit a fejébe vett, azt véghez is vitte. Nem ismert lehetetlent.

Mikor a templom kulcsa már a kezében volt, és a győzelme tudatában elindult haza, akivel akkor találkozott, mindenkiben Sőre tisztelendő urat látta, mert mindenki előtt fogadkozott:

— Én majd megmutatom, hogy megtanulok bánni az orgonával. Hiszen az egy gép. Zenegép. Én meg mesterember vagyok. Mért ne lehetne a billentyű és a pedál idomítható?

Annyit gyakorolt aztán délutánonként, hogy mire odáig jutott az orgonálással, hogy mindkét keze legbütykösebb ujjával mór végig tudta kínlódni a legnagyobb kálvinista éneket, feleségének, szegény jó komaasszonyának térdig bedagadt a lába a sok fújtatástól.

És mert tisztában volt azzal (elleste a megboldogult kántoruktól), hogy orgonálás közben az ö lába sem maradhat tétlen, úgy nyomkodta a pedált hol az egyik, hol a másik bakancsa orrával és olyan erősen, mintha sárba süllyedt szekeret tolt volna!

Mikor már több éneket is el tudott játszani a két keze egy-egy ujjával, feleségét, vagyis a komaasszonyát egyedül tette meg gyülekezetnek, s ebből elég sok veszekedés támadt közöttük. Hol ő, hol a komaasszonya ért hamarább egy-egy sor végére. Nem volt elég fújtatni szegény fejének, még énekelnie is kellett.

Még szerencse, hogy istenkáromlásba fajuló veszekedéseiket nem hallotta a pap, mert újra felszenteltette volna a templomot.

Sok fáradozásának azonban meg volt a látszatja ünnepnapokon szólt az orgona, s a falubeliek nagy elismeréssel pislantottak fel a komájukra, ősz hajú hajdani kovácsmesterükre, aki vénségére kitanulta a kántorságot.

Ök nagyon is elégedettek voltak vele, az orgonistával. Nem bántotta fülüket a hamis hang, csupán Menyhért komájuk nem tudott megbékélni a gyülekezettel.

— Csak asszonyok ne járnának templomba, minden jó lenne. Azok rontanak el minden éneket. Úgy nyújtják a zsoltárokat, mint a rétestésztát - panaszolta többször.

Igazat adott neki. Látniuk kellett volna a különbséget a tanítóképzőben képesített kántoruk és az üllőtől az orgonához pártolt komájuk között. Megboldogult tanítójuk úgy orgonáit és úgy énekelt, hogy tőle aztán nem lehetett elvinni az éneket még a legszebb és legeresőbb hangú Demeter Sándornak sem, hiába csavargatta többször is próbaképpen.

Persze, ha Menyhérttel tette ugyanezt, a komájuk úgy ment a hamis hangok után, mint holdkóros ember a hold fénye után. Olyankor az orgona billentyűi és a gyülekezet hangja két irányba futottak szét. Ennek ellenére, Demeter Sándort soha nem bántotta. Az asszonyokkal nem volt kibékülve. Sőre tisztelendő úr előtt egyszer ki is kelt magából.

— Ostorral kéne hajtani ezeket is, mint a lovakat. Nem való ezeknek se orgona, se orgonista. Nyújtják és félreviszik az éneket. Süketek mind a hat váltóra!

(Folytatjuk)

10