A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-04 / 6. szám
Az Utópia - jóllehet számos gondolata átvészelte az évszázadokat - mindenekelőtt annak a kornak a terméke, amelyben Morusnak élni adatott. Európában több helyen is — ahogy ma mondanánk — háborús gócok keletkeztek; két keresztény állam viaskodott egymással, Spanyolország és Franciaország, a pápa pedig, szélkakas módjára, hol ide, hol oda kacsingatott, s közben vésztjóslóan készülődtek a törökök, hogy lerohanják Közép-Európát. Anglia a százéves háború, s a III. Richárd által kavart belviszályok után viszonylagos nyugalomban élt, de már gyülekeztek a sötét fellegek, melyek a készülődő vihart jelezték; megszaporodtak a csavargók és a tolvajok az országban; a földművesek elszegéa keresztény vallást ingatták meg alapjaiban, s ennek a megrázkódtatásnak következtében a kereszténység több részre szakadt. Angliában is mind többen hangoztatták, hogy az egyháznak túlságosan nagy hatalom és vagyon összpontosul a kezében. A vád nem volt éppen alaptalan, bár jellemző a közhangulatra Fritz James londoni püspök megállapítása is: a londoniak annyira rokonszenveznek az eretnekséggel, hogy az esküdtbíróság egy egyházi férfiút akkor is elítélne, „ha olyan ártatlan volna, mint Ábel". Morus megmaradt elvhű katolikusnak, s ezzel - még akkor, amikor pályája felfelé ívelt - kimondta maga fölött a halálos ítéletet. A sors iróniája, hogy Vili. Henrik — aki később egy önálló AZ UTOPIA ÍRÓJA 500 ÉVVEL EZELŐTT, 1478. FEBRUAR 6-ÁN SZÜLETETT LONDONBAN A NAGY ANGOL HUMANISTA FILOZÓFUS és Államférfi thomas more Thomas More (vagy ahogyan mi jobban ismerjük őt: Morus Tamás) alakját két dolog tette — kivált az utókor szemében — igen nevezetessé, már-már legendássá: Utópia című (latinul írott), szépprózának is beillő filozófiai műve és — halála; pontosabban halálának előzményei. A könyvet — talán meglepő — elkerülte az efféle alkotásokra rendszerint leselkedő végzet: nem lett belőle az a remekmű, amelyről szinte mindenki beszél, de csak kevesen olvassák. Meglehet, ebben közrejátszott olvasmányos stílusa és (filozófiai műveknél nem elhanyagolható szempont) viszonylag csekély terjedelme is. Ám az Utópia nem halványuló népszerűségét elsősorban ma is időszerű mondanivalójának köszönheti. Életrevalóságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy megírása óta (1516) számtalanszor kiadták és kommentálták. Az Utópia — meglehet szerzője, aki világéletében szerény volt, efféle babérokra sosem vágyott - egy új műfajt teremtett az európai irodalomban: első darabja volt ama értekezések hosszú sorának, melyekben ki-ki, a maga vérmérséklete és tapasztalatai alapján kívánta megrajzolni egy eszményi társadalom képét. Ezek közül csak a legismertebbeket említeném: Campanella Napállamát, Francis Bacon Új Atlantiszát, valamint Owen, Saint-Simon és Fourier írásait. Természetesen maga az Utópia sem a semmiből született. Thomas More-ra nagy hatással voltak Platon művei (elsősorban az Állam és a Törvények), melyekben ugyanaz a szándék munkál,, mint Morus Utópiájában: az olvasó elé tárni egy tökéletes, racionalista elveken alapuló társadalom képét, s ezzel jobb belátásra bírni mindazokat, akik az országokat kormányozzák. Platon a legszívesebben filozófusokra bízná az uralkodást, vagy legalább olyan uralkodókra, akik filozófusok is. Az ő országában még osztályok vannak, s a munka (értsd: a kétkezi: fizikai munka) majdnemhogy alantas dolognak számít. Morus ellenben egy olyan országról — Sehol szigerétöl — álmodik, ahol már nem léteznek osztályok, mindenki egyenlő (még a nők is!), s ahol mindenki fizikai munkát is végez, hiszen a munka, a termelés nélkül nem élhetnének meg. A seholszigetiek — állítja Hythlodeus Rafael (Csupatűz Rafael), a portugál filozófus, aki világkörüli útja során megfordult Utópiában is, és tapasztalatairól beszámolt Morusnak -, szóval ezek a boldog emberek megvetik az aranyat, a kapzsiságot. Aki náluk aranyláncot visel, az így adja honfitársai tudtára, hogy bűnt követett el, s most az aranylánc viselésével járó megszégyenülés a büntetése. Sire Thomas More ötvenéves korában (Hans Holbein rajza) nyedtek, mert a gabonájukért keveset fizettek, a zsíros termőföldek parlagon hevertek, s fokozatosan legelőkké alakultak, ahol ezer számra legeltek a juhok, melyek a jól jövedelmező gyapjút adták. 1509-ben Anglia új királyt kapott Vili. Henrik személyében. A nagy műveltségű, a tudományokat és a művészeteket kedvelő és pártfogoló fiatalemberről senki sem gyanította — még a bölcs Thomas More sem, aki megkoronázása alkalmából ódát írt hozzá —, hogy néhány év múlva milyen bajt és szenvedést hoz az országra fékezhetetlen, vad természete. Uralkodásának első éveiben Anglia a humanista gondolkodók zarándokhelyévé vált; Erasmus, a nagy németalföldi humanista, Morus egyik legodaadóbb híve többször is megfordult az országban azzal a szándékkal, hogy Vili. Henrik szolgálatába álljon. Angliában, Thomas More házában írta legismertebb művét, a Balgaság dicséretét. Ö volt az, aki az Utópia megjelentetése körül a legtöbbet fáradozott, s amikor a művet támadások érték, védelmébe vette. Morus, sem maradt barátjának adósa, mert több ízben is alkalma nyílt rá, hogy szellemes stílusát Erasmus védelmében használja. Akkoriban az efféle vitatkozásokat szinte sportszerűen űzték, komolyabb baja senkinek sem esett, legfeljebb a guta ütötte meg. Egycsapásra megváltozott azonban a helyzet, amint megjelent a porondon Luther Márton; az ő rebellis gondolatai a legérzékenyebb pontra sújtottak: egyházat alapít csak azért, hogy elválhasson első feleségétől és feleségül vehesse Boleyn Annát, akit később a vérpadra küld — Luther felléptekor a katolikus eszme védelmezőjeként és a pápa legodaadóbb híveként jelenik meg a küzdőtéren — mint hitvitázó. A dolog odáig fajul, hogy Morusnak is be kell kapcsolódnia a polémiába. Nem ez volt az első szolgálata, s nem is az utolsó. Vili. Henrik gyakran bízza meg különböző diplomáciai feladatokkal, s Morus derekasan helytáll: ékesszólása, bölcsessége rendszerint meghozza gyümölcsét; egyik legnagyobb diplomáciai sikere a cambrai béke megkötése volt. Morus — akár csak a legtöbb humanista abban az időben - a béke híve volt. Óva intett a kereszténységet fenyegető szakadás veszélyeire, a megegyezést sürgette, s a török elleni összefogásra buzdított. Őszintén együttérzett a magyarokkal, akik a „legderekabb fiaikat" veszítették el a mohácsi ütközetben. Ugyanakkor szomorúan kellett tapasztalnia, hogy Anglia - jobban mondva Wolsey kancellár — újabb háborúra készül. Akkoriban a szigetország még nem játszott olyan fontos szerepet Európában, mint akár néhány évtized múltán. Ahogy valaki találóan megjegyezte: egy bögölyhöz volt hasonlatos, amely csak arra várt, hogy az egymással viaskodó bikák valamelyikébe jó nagyot csípjen. Többen is emlékeztették a királyt John Cabot nagy tettére, az észak-amerikai kontinens felfedezésére. Azt tanácsolták neki — Thomas More is -, hogy Anglia, Spanyolországhoz és Portugáliához hasonlóan indítson hajókat az Új-világ felé, és alapítson gyarmatokat. Wolsey kancellár azonban lebeszélte erről a királyt. Tudta miért: pápa szeretett volna lenni, s ehhez arra volt szükség, hogy Anglia magához ragadja a kezdeményezést Európában. 'Thomas More, jóllehet nem óhajtotta, egyre magasabbra emelkedett a királyi kegy jóvoltából. Mást talán elkápráztatott volna ez a karrier, ő azonban tudta, milyen bizonytalan útra kényszerült. Amikor a legmeghittebben beszélgettek a királlyal, akkor is arra kellett gondolnia, hogy egy francia várért cserébe bármikor a porba hullhat a feje. Egyre nehezebb feladat volt számára következetesnek maradni eszméihez, ugyanakkor híven szolgálni a királyt. Barátjának és sorstársának, Fisher püspöknek írja: „Mindenki tudja, hogy nem akartam az udvarhoz menni, s a király gyakran csipked emiatt. Olyan bizonytalanul érzem ott magam, mint az ügyetlen lovas a nyeregben. A király ért ahhoz, hogy mindenkivel azt éreztesse, hogy különleges kegyeit élvezi, ahogyan a londoni asszonyok a Tower melletti Szűzanya képe előtt addig imádkoznak, amíg mindegyikük azt hiszi, hogy őreá mosolyog." Vili. Henrik 17 év házasság után szeretne megszabadulni első feleségétől, Aragóniái Katalintól, aki nem szült neki élő fiú-utódot. A váláshoz szükség van a pápa jóváhagyására is, ő azonban ingadozik; az egyik oldalon ott van Henrik, aki bátran kiállt a pápaság védelmére, a másikon viszont ott van V. Károly, Spanyolország uralkodója, a jogaiban megsértett Katalin nem kevésbé sértődékeny rokona. Vajon melyikük a veszélyesebb? Vili. Henrik megmérettetett és könynyűnek találtatott. De vele nem lehetett packázni. A katolicizmus nagy bajnoka egyik napról a másikra eretnekké lesz; hajdani ellenfelei Európa-szerte a dicséretét zengik. A király nagyon szerette volna, ha egy olyan tekintélyes és tiszteletre méltó férfiú, mint Thomas More kiáll mellette. Morus azonban erre nem volt hajlandó. Mindenféle nyavalyára hivatkozva lemond lordkancellári tisztségéről, csakhogy mihamarabb szabaduljon az udvartól. Végzetét azonban nem kerülheti el. 1534- ben felségsértés és hazaárulás vádjával- barátjával, John Fisherrel Rochester püspökével egyetemben - letartóztatják és a Towerba kísérik. A börtönben több ízben is megkísérlik megtörni az akaratát, de minden igyekezet, fenyegetés hiábavaló. Morus nem hajlandó bűnösségét beismerni. Az egyik tárgyaláson például így érvel: „Én a király hűséges alattvalója vagyok, mondottam, és naponta imádkozom őfelségéért és az egész országért. Senkinek sem teszek semmi rosszat, senkiről sem mondok rosszat, senkiről nem gondolok semmi roSszat, s mindenkinek jót kívánok. S ha ez nem elegendő ahhoz, hogy valaki életben maradhasson, akkor, bizony mondom, nem is kívánok élni." E kinyilatkoztatás után már nem is élt soká. Mivel sem Fisher, sem ő nem ismerte el a király teljhatalmát egyházi és világi ügyekben, halálra ítélték őket. Thomas More — a szokástól eltérően — igen rövid beszédet intézett a vérpadról a megjelentekhez. Henrik parancsára történt ez, aki azt hitte, hogy az embereket csak akkor hallgatják meg, ha sokat beszélnek. More utolsó szavai ezek voltak: „A király hű szolgája, de elébb Istené." Halálának híre szinte napok alatt elterjedt Európában. Erasmus éppen Baselban tartózkodott, amikor megtudta a tragédiát. Egyik ismerősének ezt írja: „Úgy érzem, Morus halálával én magam is meghaltam; kettőnknek egy volt a lelke." (lacza) (Prandl Sándor reprodukciója)
