A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)
1978-02-04 / 6. szám
Ettől függetlenül, el kellett ismernie a koporsó mellett, hogy ha akkor azt a néhány reményt keltő szót kelletlen, kínosan kinyögi, nem kellett volna Emőke holtteteme mellett virrasztania. Sajnos, amikor menekülni akart a magárahagyottság halálos szorításától, nem értette meg a család. Nem értette meg senki. Ő sem. Nem vették eléggé pártfogásukba. Ha az anyját nem éri pincéjükben az a gyilkos szilánk, biztosan megfogta volna az unokái kezét, s Emőkének lett volna kire hagynia a kisfiát, kislányát. Mert az édesanya soha, semmilyen körülmények között nem mond nemet a gyerekének. Különösen akkor nem, amikor segíteni kell. Amikor bátorítani, biztatni kell a rászorulót. Kit okoljon a haláláért? Az apósát, anyósát, magát, vagy azt a gyilkos szilánkot, amely a pincéjükben érte az Emőke édesanyját? Miklós, az öccse és a sógorasszonya hogyan ítélik meg a lányuk cselekedetét, és főképpen őt, akire rábízták a nevelését, és arra kérték, amennyire lehet, pótolja a szülők szeretetét, gondoskodását? Tiszta a lelkiismerete. Megtett mindent, ami az erejéből tellett. De arra már nem volt képes, hogy szorult helyzetben az Emőke gyerekeit is vállalja. S ki érti meg őt, hogy elege van mindabból, amit a háború osztott ki rá? S ki érti meg rajta kívül, hogy még mindig a háború oltja ki az életeket? Hiszen ha a sógorasszonyát frontátvonuláskor nem öli meg a szilánk, Emőkének van kire hagynia a gyerekeit, nem zárul be számára végzetesen a kör. Mégis, ennek ellenére is bizonyára őt okolják a haláláért, kit is mást? Miklós, az öccse is rá haragszik, mert nem jelentkezik az álmában sehogy; sem nem vigasztalja, se nem dorgálja az Emőke öngyilkosságáért. A sógorasszonyának a hangját sem hallja. Sem álmában, sem ébren, mint frontátvonulás után a temetőben. Egyedül rá neheztelhet ő is. Mert mit ért a féltő szeretet, jósága, ha rosszul végződött minden? Persze szerinte még így is, teljesen reménytelenül elhagyatottan is a gyerekeit kellett volna választania, nem a kötelet. A gyerekei érdekében cipelnie kellett volna a keresztet. Ő azonban rejtélyes módon, váratlanul a könnyebb megoldást választotta: a halált. Nem volt ereje a küzdelemre. Feladta a harcot. Feladott mindent. S kizárólag csak ő tudná megmagyarázni, hogy miért... Nagy lelki erővel készülhetett a halálára. Fekete ruháját, harisnyáját és tiszta fehér alsóneműjéf kivasalta. Cipőjét fényesre tisztította. Pénzét és a temetési költséget külön az asztalon hagyta. Előbb mindent elkészített, csak azután vetett véget az életének! . . . Hajnalodott. Nem maradhatott tovább a koporsónál. Meg már félt is, pedig tudhatta volna, hogy a halott nem bánt senkit. Még egyszer rápillantott a felravatalozott koporsóra, aztán csoszogott az ura után. Különösnek találta, hogy előbb a halottól félt, a konyhájukba érve meg már az új házuk miatt szenvedett iszonyatos kínnal. És a félelmét szülő gondolattól a temetésen sem tudott szabadulni. Az egek ura, de inkább a háború elszólította az öccsét, a sógornőjét,' az idősebb mostohafiát és a végén Emőkét. Olyan lenne a háború, mint a határban és az árokban felejtett akna vagy kézigránát? Hogy már régen hallgatnak a fegyverek, de még mindig robban, szedi az áldozatait? Családjátból már nem volt kit elszólítania. Csak a házukért aggódhatott. Féltette régebben is téglából, cementből, mészből és terméskőből épült hajlékukban. Félteni kezdte attól a pillanattól, illetve az új házba költözés első éjszakájától, amikor az urával is megértette, hogy csupán Herminkéjük lehet az örökös. Azért szegődött a falubeliek nyomába. Azért hallgatta, leste mások elejtett szavait. Kínozta a kíváncsiság, mi az emberek véleménye arról a megmásíthatatlan szándékáról, amelyről sokáig nem is tudtak. Vagyis, hogy kárpótlást akar Herminkéjüknek. És nem csupán azért, mert jó szívével őt rövidítette meg, hanem a szomorú nyomasztó hangulatért is, amelyből a szomszédokhoz, később meg Kassára menekült. Azon az első éjszakán hatalmasodott el rajta a félelem, de csak évek múlva, egészen pontosan az Emőke halála után szánta rá magát, hogy megbizonyosodjék a hivatalnál is: Vajon Herminkéjük nevén áll-e még a szép új házuk? Azelőtt soha ilyesmi nem jutott eszébe . . . Délután mintha jobban érezte volna magát. Nem volt olyan nehéz a teste, a feje. Meg már a karjára is rátámaszkodhatott. Meg fel is ülhetett. De nem erőltette a mozgást. Csak a fejét emelte fel kíváncsiságból. Kitekintett a vasrácsos ablakon. A park homokkal leszórt ösvényein betegek csoszogtak. Egyforma kabátban, mint a rabok. A többiek az árnyékos padokon pihentek, vagy csoportokba verődve beszélgettek. A szökőkút, a virágágyak környékén és a fák lombja alatt tartózkodtak a legtöbben. Halk zümmögést hallott szüntelenül, a rovarvilág élte a maga megszokott életét, egy-egy kiáltás ért el olykor a füléhez meg a madarak csiviteltek nagy kedvvel, és ágról ágra röppentek. Nem volt még annyi ereje, hogy sokáig támaszkodhatott volna a karjára. Feje visszahanyatlott a párnára, és a kevés mozgástól is elöntötte testét és homlokát a veríték. Vizes lett a hálóinge és a lepedő alatta. Bosszantotta, hogy nem volt óra a falon, Csak következtetni tudott az időre. Késő délután lehetett. Megállapította a vakító fehérség bámulásából. Senki nem járt a folyosón. Beszélgetést sem hallott az épületben. Mintha légiriadót fújtak volna: a lábukra állni nem tudó betegeken kívül mindenki kint volt a szabadban. Az éjjeliszekrényre, majd az asztalra pislantott és nem látta rajta a tálcát. Az ápolónő ismét úgy vitte ki a szobájából az érintetlen ebédjét, mint korábban a reggelijét. Nem vette észre. Annyira elmerült az emlékeiben, hogy se nem látott, se nem hallott. Csak ezzel tudta magyarázni a tálca rejtélyes eltűnését. Az ápolónő bent járt a szobájában, de puhán, nesztelenül lépegethetett, mert nem érzékelte a jelenlétét. Érthetetlennek találta, hogy semmire nem emlékezett, ami a kórházba kerülésével kapcsolatban állt volna. Délelőtt, délben és ebédidő után minden eszébe jutott, ami az eddig megélt életében történt. Minden, amit fontosnak tartott. Kórházba kerülése körülményeifől semmi nem derengett a fejében. Délután, este vagy éjszaka lett rosszul, összeesett, elájult!? El kellett veszítenie az eszméletét, mert semmire nem emlékezik, mi történhetett vele. De mitől lett rosszul? A szívverése hagyott ki? Vagy az ijesztette volna meg nagyon, aki a házukat akarja megkaparintani? Az bújt el a házukban. Az verte fejbe. Először mozdított úgy a karján, hogy kezével végigtapogatta a lábát, a hasát, a mellét és a fejét. Sehol nem észlelt dudort vagy nagyobb daganatot. Nyilván csak elrejtőzködött, kileste, mikor van egyedül, akkor ijesztette meg. És ő eszméletlenül eldőlt. Az ura úgy talált rá. Csak jönne már látogatóba, mert tudni akarja, hogyan és miért hozták be a kórházba. Ahogy alkonyodott, úgy érezte magát egyre jobban. A gyomra is rakoncátlankodni kezdett, kordultmordult, éhséget érzet, s bizony ha a tálca nem tűnt volna el rejtélyesen a szobájából, legalább a savanykás szagú leveshez hozzáfogott volna. De majd hozzák nemsokára a vacsorát, és abból már eszik. Arra lett figyelmes, hogy a parkból a kórház folyosójára és szobáiba húzódott be a beszélgetés zaja. Kik és milyen betegek veszik körül? És milyen osztályon fekszik tulajdonképpen? És mihez kezdenek vele? Hogyan akarják kigyógyítani a betegségéből, ha azt sem tudják, hogy mi a baja? A sápadt bőrű, szeplős, sovány ápolónő megjelent a szobájában, kihajolt az ablakon, majd leült az ágya szélére, éterszagú vattával dörzsölte a karját, ujjaival eret tapogatott ki a könyöke táját, aztán az injekciós tűt a szeme elé emelte, folyadékot fecskendezett ki belőle, és a következő pillanatban ugyanazt a méhcsípést érezte, mint korábban. Tudott és látott mindent, de a szemét nem nyitotta ki egészen. Csak egy szűk kis résen át nézte az ápolónő arcán a szeplőket. A sápadtságával nem tudott kibékülni. Biztosan a tüdejére beteg. Az olyanokat nem fogja a nap. Azoknak fakó a színük. Most azonban nem dorgálta meg magában, nem küldte a napra, a levegőre. Belekapaszkodott a kezébe, és alig hallhatóan suttogta: — Mondja, aranyos nővérke, mikor hoztak engem ide? — Tegnap este — adta tudomására, és megsimogatta az arcát. — Megtudhatnám azt is, hogy miért, hiszen nem voltam beteg? — Majd megmondom. Most azonban hagyjuk. Még nehezére esik a beszéd! — mondta az ápolónő, és hogy nyugodtan feküdhessen, gyorsan magára hagyta. Neheztelőleg nézett utána, és a tegnapi nap eseményeit próbálta feleleveníteni. Hiába erőltette az eszét. Nem jutott eredményre. Talán azért, mert még mindig nem tért magához egészen mély kábulatából. Lehet, később megvilágosodik az agyában minden, de főként a tegnapi nap vaksötétje, és az ura segítsége nélkül is rájön a dolgokra. Elcsendesedett a park, a folyosó, elcsendesedtek a szobák és őt megint valamilyen megmagyarázhatatlan vágy kergetfe vissza a délelőtti emlékeibe, a virrasztóba, az Emőke temetését követő napok eseményeibe, amelyek teljesen kikapcsolták a kórház sivár szobájából. Lehúnyt szeme alatt szép új házukat látta a falu közepén. Délelőtti magát nézte a virrasztóban, és minden eszébe jutott. Délután meg elfeledkezve mindenről, csak a szép új házát látta. Előtte állt a pad. Tavasztól őszig kitűnő ülőalkalmatosság. Jóval Emőke férjhezmenése után készítette a Bandi apja. Jó érzés ülni rajta. Nyugodtan nézni lehet onnan az út forgalmát, a jövő-menő fát, terméskövet, papírt szállító teherautókat, a zsúfolt autóbuszokat, és a fényes luxusautókat, amelyek úgy fordulnak be egyik-másik udvarba, mint a hajdan grófi vagy földesúri portákra a hinták. De jó a kispadra lecsücsülve fogadni a gyermekek és felnőttek köszönését is. S talán mindennél jobb lesni, várni Emőke iskolából hazatartó árváira, olykor csomag cukorkával meglepni őket, és a fejét hirtelen oldalra fordítva, hogy szegénykék ne vegyék észre, meg is siratni őket. (Folytatjuk) 10
