A Hét 1978/1 (23. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-07 / 1-2. szám

Simkó Tibor bőyülj. bővülj, kisvilág i M Dongaégbolt gongja gongol, verse ■ • gomba lajbilankát gombol, 1 • birkabarkán lomb kolompol. HORHOS BABILON A nap csíkká vékonyul, árnyékbajsza fölkonyul, lassacskán bealkonyul. Uhú­uhú­uhú, Babilonban, fukar a fuvaros, üres a szekere. lila lombban, Erdőn-Árdón tegnap-holnap uhú­lilalomb-teli rönkharangok harangolnak, uhú­pavilonban, rongybarangok barangolnak. uhú, Zsib Ilon, figyeli-füleli, kereke forog-e. Zseb Ilon, Gyöngyös gyémántablakon túl Pacsitt­zabot őröl. pödrött farkú konda kondul, pacsitt-Zebulon. bikkfa makkot mond vakondul. pacsitt, kofa jön, ihol a faluja: Röcsöge, Zabot őröl, Ung fölött és Ung alatt pacsitt­babot árul, pacsitt-Lidi küldi be ungos unkák unganak. pacsitt, Bagotárul, zötyög a batyuja, csöpög a köcsöge. lidilom, Csöpp Fütyürr­ladilom, csali fütyürr­csacsi hozza be felhő fütyürr, ladikon. ide-oda döcörög a kocsi, kocog a malacom, ling-leng fyütyürr-Babilonban, mandulaszellő fütyürr­a tavaszodik itt lent, fütygrr, lila lombban, zutyirutyi ürübürün izzadt nyakkal a csibekacori piacon eladom. a öt hadsereg Kakukk-fülemüleszavu török gyerek kakukk­vigalomban, ide-oda nyargal. kakukk, lü-Inga, zümzüm, rezeg a bakon a rezeda levele, la­inga-Nap. kakukk­lom, inga-ágon kakukk­fuvalom, ingükrágó kakukk, tovaillan digó mozog a rozoga kisefa — ki vele! az rigók unalom. ringanak (A szerző Tikirikitakarak cimű gyermekvers-kötetéből) A Nuevo Panama sportcsarnokhoz, ** legyen szíves. A férfi beindította a motort, a nő pedig kényelmesen elhelyezkedett a hátsó ülésen. Kedvtelve nézegette a járókelőket, a légmozgás jólesően bor­­zolgatta a haját. Először járt Panamá­ban. A helybeli kereskedelmi kamara meghívta a férjét, hogy egy gazdasági kérdésekről szóló előadássorozatot tart­son. Csak az előző este érkeztek, így az asszonynak még nem volt alkalma megismerkedni a panamaiakkal. Most egy nagyszabású, országos népművé­szeti fesztivál megnyitójára igyekezett, melyről a szállodai újságokból értesült. Miguel előadásai rettenetesen untat­ták. Valójában semmit sem értett az üzleti ügyekhez, nem is éredekelte az egész. Milyen jó lesz megnézni a híres panamai népi táncokat, a farsangi köpönyegestáncot meg a tamboritót, amelyről a santiagói egyetemen annyit áradoztak panami barátnői! — Messze vagyunk még, uram? — kérdezte a sofőrtől, amikor rádöbbent, hogy már több mint fél órája autóz­nak. — Elég messze, kisasszony. Még kö­rülbelül negyedóra az út. — Köszönöm. Különben asszony va­gyok. — Olyan fiatal, nem gondoltam vol­na, hogy már férjnél van. Nem ide­valósi, ugye? — Nem. Chilei vagyok. Nemrég ér­keztem. — Egyedül? Látta, hogy a sofőr szeme végigméri a visszapillantó tükörből. Miért mond­ta, hogy érkeztem, ahelyett, hogy ér­keztünk? Óvatosnak kell lennie ezzel az emberrel. — A férjemmel. Ha nem esik nehe­zére, uram, inkább az utat figyelje, és ne legyen ilyen tolakodó. A sofőr nem szólt többet. De az asszony, ahányszor felnézett, szembe találta magák a visszapillantó tükörből figyelő apró szempárral. Mintha állan­dóan csak őt nézné. A férfi veszélyesen keveset törődött a vezetéssel. Egyszer még hátra is fordult, és szemtelenül végigfuttatta rajta a tekintetét. Már elmaradtak az útmenti házak, ENRIQUE JARAMILLO LEVI: BIZALMATLANSÁG és egyre kevesebb kocsi jött velük szembe. Jeges félelem kerítette hatal­mába az asszonyt, ijedten fészkelődött az ülésen. Közelebb húzódott az ajtó­hoz. A kilincset kereste a sötétben. Nem volt kilincs. Legalábbis nem talál­ta. Lassan elfogytak a villanypóznák is. Csak a fekete, üres, végtelen szántó­föld maradt. Szeretett volna tiltakozni, kérni a férfit, álljon meg, tegye ki. A kocsi hirtelen megállt. — Szálljon ki! A parancs keményen, határozottan csattant. A kreol bőrű, alacsony, kopa­szodó férfi mutatta az utat. El kellene futni, amig lehet. Már-már elszánta magát, amikor egy tisztásra értek, messze az országúttól. Érezte, hogy egy kéz a vállánál fogva megfordítja. Fel­­sikoltott, amikor meglátta a nevetsége­sen szőrös, szemérmetlenül meztelen testet. Behunyta a szemét. Majd rémül­ten újra kinyitotta. Egy csattanást hal­lott. A kórházban találta magát. — Most már minden rendben van. Nyugodjon meg. Vegye be ezt, felfris­sül tőle. Sürgetően nézhetett az orvosra, mert az azonnal beszélni kezdett: — önvédelemből ölte meg. Idővel majd elmúlik az emlékezetkihagyás. Talán a tárgyaláson már minden eszé­be jut. Akkor majd újra hipnotizálom, és Így visszamehetünk egészen addig a pillanatig, amikor leütötte a kővel. Ne féljen asszonyom. Beszélek az ügy­véddel, akit az önök nagykövetsége jelöl majd ki. Biztorsra veszem, hogy megnyerjük az ügyet. Az asszony kétségbeesett pillantást vetett az ajtó felé. Az orvos úgy látszik megértette az aggodalmát, mert a vál­lára tette a kezét, és kis idő múlva — keze még mindig az asszony vállán —, mosolyogva ezt mondta: — A férje mindent elhisz majd ma­gának. Ezúttal nem is lehetnek kétsé­gei. Bízzék bennem. Mit is mondtál, hogy hívnak? (Tomcsónyi Zsuzsa fordítása) Enrique Jaramillo Levi: panamai író, 1944-ben született. Mexikóváros egye­temén tanít irodalmat. (Filep István rajza) 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom