A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-02 / 26. szám

CZAKÓ GABOR:

JÓSKI

• Biztosra vette, hogy ő tud leghoszszabbat lépni a faluban. Ez így volt rendjén.

Kopott tücsökként szökdösött végig a főutcán. Lépésenként lehanyatlott és kinyúlott a nyaka, szilvaformájú hegyes fejével át-átbökött a szekerek nyomán bokrosodó porgomolyagon, kis híján a fehér hasú felhőkig nyújtózott, majdnem az égig. Csak azért nem tovább, mert nem akarta.

Rengeteg dolga akadt folyton, de szívesen vette a nyakába a lábát akárki szavára, mert ahova csak ment, vidámság fogadta, a borostás arcú parasztok nagyokat nevettek, ha üzenetet adott át nekik, és cigarettát is kapott tőlük, és megbízták favágással, ami nagyon fontos, kivételes ügyességet kívánó munka. Nem értette ugyan, hogy mit tartanak rajta mulatságosnak, de belenyugodott — ilyenek az emberek.

Most különösen kellett sietnie, ezért még hosszabbakat lépett. A vásártéren, a cirkuszosoknál lebzselő részeges Szabó küldte, aki a legkedvesebb ember volt a faluban, számtalanszor fizetett már neki sört meg egy-két kupica pálinkát. Szóval ez a Szabó bízta meg, hogy hozza el a Komáromiéktól a múlt keddet, mertegyébként elmarad az előadás, anélkül nem tud táncolni a medve. Azt pedig csudára szerette volna látni. Nagyon igyekezett. Egy csomó gyerek rúgta a port mögötte zsivajogva, igyekeztek utánozni a járását. Nem ért rá mosolyogni rajtuk. Néha azért hátrapillogott, megnézni, hogyan csinálják. A srácok ilyenkor hátráltak két lépést, aztán vonult tovább a menet.

Szerette őket, azok is szerették, csak hát mindenki a maga módján mutogatja az érzéseit.

Vörös Annáék ablaka előtt még nagyobbakat ugrott, és a szeme sarkából bekancsalított a függöny mögé. Pannika szokása szerint kint ült most is, és amikor meglátta föltűnni a képét a keretben, hátrarántotta a fejét.

Minden este azzal feküdt le, hogy

holnap meg fogja szólítani. Odasétál szépen az ablaka elé, komótosan rákönyököl a párkányra, ahogy a legények szokták, és azt mondja: „Szép este van ma, ugye, Pannika?” Erre Pannika majd azt mondja: „Csudaszép!” Ennyi lenne az egész. Aztán nézegetnék egymást, a csillagokat, és ő érezhetné a szoba illatát. Nagyon szeretett beszagolni az ablakokba, semmihez sem hasonlíthatók, egészen más szaguk van, mint a pajtáknak és az istállóknak. Titokzatos. Ismeretlen tárgyakból árad, meg nagy, fehér párnákból, a szekrények tetején sorban álló almákból — ki tudja, miből még, egyiket sem lehet elválasztani a többitől, nem úgy, mint a mezőn, ahol külön érzi az ember a föld meg az állatok illatát. Csukott szemmel megismerte az összes ablakot a faluban, legkivált Pannikáét; egyszer, a mozi előtt, megszagolta a lány nyakát egészen közelről.

Napjában hússzor is elment a ház előtt, véletlenül, mintha csak a másik sarokra kellene igyekeznie, aztán visszafordult, mintha elfelejtett volna valamit.

Valamelyik este kis híján sikerült is a beszélgetés megállt az ablak előtt! A lány ott ült, a párkány mögött, nagy, kék szemei rávilágítottak a félhomályból. Rámosolygott, és azt mondta: „Sssszeééé!” A járókelők mind megfordultak, Pannika eltűnt a függöny mögött.

Sietett tovább. Megpróbált a medvére gondolni, akinek ő fogja odaadni a múlt keddet. A behemót, barna állat majd két lábra áll, a feje egészen a ketrec tetejéig fog érni, kikapja kezéből a keddet, és már táncol is, és az emberek majd nagyokat nevetnek, és ez is miatta lesz. A Szobornál szaporán áttalpalt a túlsó oldalra. „Frü! Prü!” — utánozták a gyerekek a rossz cipője hangját, amely leffegő talppal prüszkölte ki magából az utca porát. Az út közepén megállt, hátrafordult, az aprónép is megtorpant, aztán együtt kiabálták: „Prü, prü!” Füléig eresztette a száját, fölugrált a levegőbe, hogy még jobban szálljon a por.

Teljes egyetértésben masíroztak be Komáromiék udvarába. Néhányan előreszaladtak a kerten átvezető ösvényen, a dáliák alatt, és énekelve harsogták: „Eljött a Jóski a múlt keddért, eljött a Jóski a múlt keddért!”

A tornác előtt ült az öregasszony. A gyerekek láttán föltápászkodott, megpróbálta útjukat állni, miközben vijjogó hangon rikácsolt: „Csönd legyen, csönd legyen!” Még nagyobb lett a zaj. A gyerekek körülugrálták, és tovább énekeltek. „Megint az a részeges Szabó küldte, mi? Nem megy a fiam sehová.” Egyszer csak kinyílt az ajtó, és kilépett rajta a fiatalasszony. „Mentek innen, csirkefogók!” Sötét bőre pirosán csillogott a napfényben. Meztelen karjával hátrasodorta a homlokára hulló haját. Jóski rábámult, és egy hang se jött ki a torkán. A menyecske kést tartott a kezében, és egy darab tormát. Egy ideig ő is kiabált, de amikor látta, hogy nincs foganatja, a lármázok közé vágta a tormagyökeret. El is talált valakit. A gyerekek elcsöndesedtek, aztán az egyik fölkapta a gyökeret: „Itt a múlt kedd, Jóski, viheted!”

Gépiesen megfogta a tormát; muszáj volt, a markába nyomták. Belekapaszkodott, mert a fiatalasszony eltűnt a légyhajtó függöny mögött. Visszafelé a Malom utcának került, nem volt kedve benézni Pannika ablakán. Igyekezett rendbe szedni a lépéseit. A kísérete is hozzá igazodott.

A cirkuszosok a vásártéren ütötték föl a tanyájukat. A nagy sátor már készen is volt. Amikor odaértek, a bohóc a majommal éppen fölfelé kászálódott a dzsipre, hogy elinduljanak a faluba kihirdetni az előadást.

„Elhoztad a múlt keddet?” — röhögött a képébe Szabó. Alig állt a lábán, teljesen megtelt már pálinkává). Közelülő, véres szemei az orra tövéből lestek rá.

Utálta a röhögést. A nevetést szerette, amely megigazítja, rendbe szedi az emberek arcán a ráncokat.

Szabó orra alá dugta a gyökeret.

„Akkor add oda neki!” A cirkuszok és rondán röhögtek körülötte. Elindult a ketrec felé, a többiek mentek utána. Erősen szorította a tormát, és nagyon akarta, hogy most táncoljon a medve. Szabóval táncoljon úgy, ahogy a legények szoktak a bálban Pannikával. Szépen odamegy majd hozzá, meghajtja egy kicsit a fejét, aztán derékon kapja, megforgatja, hogy csak úgy dől majd a nép jobbra-balra.

Bedugta a tormát a ketrecbe. A medve a hátsóján ült, unottan szaglászott a világba. Bökdösni kezdte az orrát.

A faluban megszólalt a bohóc trombitája. „Trallala, trallala!” Tisztán hallatszott idáig. Ismerte ezt a nótát, gyakran húzták a bálban. Erre fog majd táncolni a medve Szabóval.

Aztán nem hallotta tovább, olyan ricsajt csaptak a körülállók. Valami különöset érzett a kezénél. Kirántotta a ketrecből, de mégsem látta sehol. És a medve is csupa piros lett, és hirtelen rettentő rossz szag támadt.

Ébredés

# A kórházban töltött harminckét nap piszkosul kikészítette. Nyolcvanöt kilóról lement negyvenhétre. Zömök testét, amely az első napon még megtöltötte a keskeny, kórházi vaságyat, csak sejteni lehetett a takaró ráncai között. A fogyástól megnyúlt, akár egy kamasz. Egy hete az ápolónő segítségével elvonszolta magát az ablakig, hogy megnézze közelebbről azt a diófát, amely csontos ágaival már egy hónapja integetett neki az üvegen keresztül. A reggeli körútját végző prof alig ismerte meg.

— Megfiatalodott, barátocskám! — viccelődött. — Sokat nőtt minálunk. Hiába, ez a kamaszkor.

Tegnapelőtt narancsot hozott neki az anyja. Ö volt az egyetlen, aki az utóbbi időben még látogatta, örült, hogy nem kell idegenek szánakozó bámészkodását szenvednie. Szótlanul nézték egymást. Nem volt mit mondaniuk. Rég elmúlt a félelme, és az anyja is kisírta már magát. Egy kevés víz gyűlt össze öreg szemhéja peremén; kevesebb annál, hogy cseppé formálódva lecsurranjon. Amikor elment, meghámozott egy narancsot, és megpróbálta kinyomni a levét. Halálosan belefáradt, nem is tudta meginni — elaludt a kimerültségtől. A pohár összetörött a padlón, és a csúcsára esett kanál az ágy lábáig ugrott, ahol a hullaszállítók — akik a mellette fekvő öreg vasutas teteméért jöttek — laposra taposták. Vékonyra kopott ezüstkanál volt, keresztanyjától kapta csecsemő korában; harmincöt éve. Az ápolónő az üvegcserepekkel együtt a vasutas lázkartonjára söpörte, és bedobta a szemétkosárba.

Másnap estig aludt. A fiatal alorvos kétóránként meglátogatta; tapogatta a pulzusát, félretartott fejjel ült egy darabig az ágya szélén, mielőtt kiment volna. Este benézett hozzá a prof is — nem jött be, csak az ajtóban állt meg egy pillanatra. Már ébren volt, de amikor a főorvos apió, kövér figurája megjelent az ajtókeretben, becsukta a szemét. Utálta. Mégis látta a sötét háttér előtt derengő, fehér köpenyét, a feje viszont beleolvadt a folyosó homályába. Alig tudta elfojtani a mosolyát. „Már a szemhéjamon keresztül is látok” — állapította meg.

Az első nap megmondta neki, hogy ne vesződjön vele, fölösleges megoperálni, de mégis fölvágta a hasát. Csak belenézett, mint a gyerek az óra belsejébe, és visszavarrta. (Ezt az öreg vasutastól tudta meg, akit az ő balsorsával akart vigasztalni az ápolónő.) Sikerült fölingerelnie a gyomrában lakó fájdalmat, pedig már megszokta, legalábbis tudomásul vette.

Szemhéja vörösén keresztül végignézte a prof fej nélkül vonuló kíséretét. Valamennyien megálltak az ajtóban beszagolni egy pillanatra, elmorogták latinul a kór nevét, mert azt tudták, aztán továbbmentek — hajszálra úgy, akár az öreg. Csak az alorvos jött be hozzá. A fiatalember komoly arccal nézett rá. Hálás volt ezért a tekintetért, semmi se volt benne az „egyhétmúlvafociznifogbarátocskám” hazugságából.

— Kérek egy pohár nyers tejet. — Taplószáraz volt a szája. A gyomrából kondult föl a hangja a fájdalommal együtt.

— Csak forraltat adhatok — sipította az ápolónő. — Járvány van. Szorosan a doktor mellett állt. Kezét leplezetlenül. — mintha csak egyedül lennének — odaérintette a másikéhoz. Az alorvos odébb húzódott, zavartan babrálta a nyakkendőjét.

— Adjon neki, Zsuzsa — mondta.

Mire megérkezett a tej, újra elaludt. Két karja lelógott az ágyról, az ápolónő kikerülte.

Reggelre meghízott. Csontjain újra elfoglalták helyüket az izmok, érezte bőre alatt rugózó tömegüket. Az arca kitelt, megfeszült, akár kisgyerek korában. Mozogtak az ujjai is, ugyanolyan frissen, mint annak előtte. El

t.'dta volna törni velük egy ember csuklóját. Végzős egyetemista korában évfolyamtársaival szilveszterezett a dömörkapui menedékházban. Éjfél után egy részeg sofőr csókot követelt az egyik lánytól. A lány utálta, de lehasaltatta előtte a pasast. A szerencsétlen sírt a fájdalomtól, a csontjai belerecsegtek a zajba. El akarta engedni, de az izmai elszabadultak. A sofőr könnyei rácsöpögtek a zakójára. Szarvasbőr kabát volt, olajos is lett a sofőrruhától. Szarvasbőrből nehezen jön ki a piszok. Nem akar erre gondolni, de a gondolat szívósan kapaszkodott az agyában.

Kinyitotta a szemét.

Kék pólyában feküdt, akár csecsemőkorában. A finom selyem minden oldalról körülvette a testét; nem tudta megállapítani, hogy hol kezdődik és hol végződik a pólya. A fölötte boltozódó ég kékje összeolvadt a selyemmel, és a horizont felé haladó távolság is ragyogó kék színben csillogott.

Érezte, hogy el kell indulnia. Az ápolónő jutott eszébe, aki egy hete borzongva nyúlt a hóna alá, hogy ötperces sétájához fölsegítse. Megfeszítette a bicepszét. Valamikor mindig ezzel kelt. Megfeszítette, és amikor meghallotta az izmok neszét, kiugrott az ágyból. Csodálkozott, hogy a bicepsz most nem válaszolt. Megfeszült — bizonyára, hiszen akarta —, de a roppanás elmaradt. Megpróbálta még egyszer, de az akarata nem találta helyén az izmot.

Csodálkozása csak egy pillanatig tartott.

10