A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-23 / 29. szám

Nyár; viz, A kora reggeli órákban érkezem. A fasor jegenyéi, mint fegyelmezett ka­tonák, az utat őrzik. A fürdőmedencék felöl mormogó be­szélgetés, jóízű nevetés, vidám lubicko­lás zaja haitik. Vasárnap van, a környékbeli dolgo­zok felfrissülni jönnek. A medencékben szinte több az ember, mint a víz. Az elmúlt vasárnapon 21 ezer jegyet adtak el. Az üdülőtelep gyógyulást kereső vendégei a hét közbeeső, valamivel csendesebb napjaira várnak. Bizony, már kevésnek bizonyul a medencék, a szálláshelyek befogadóképessége. Új létesítményekre lenne szükség, további medencékre, egy komolyabb szállodára, hiszen Pat termálvizének ugyancsak komoly híre van már, az ország minden tájáról vonzza ide nemcsak az üdülő­ket, hanem elsősorban a gyógyulást keresőket. A strand-vendéglő teraszán egyetlen­egy fiatalembert találok, a többiek lu­bickolnak, sütkéreznek, kosárlabdáznak. Vele szemben foglalok helyet, szeret­ném tudni, honnan jött. — Nem beszélek az önök nyelvén, sajnos... — mondja csehül. — Pedig van egy magyar barátom, az ő révén kerültem ide. A szüleinél lakom Komá­romban, akik jó néhány esztendőt töl töttek Észak-Csehországban. — Prágai? — kérdezem. Bólint. Akkor magának biztosan szerénynek tűnik a mi kis fürdőtelepünk. — Nem, dehogy, ellenkezőleg. Engem minden vonz, ami új. De persze nem ez az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Egy kis baj von az ízületeimmel. Még diákkoromban beszereztem egy kis reu­mát, akkoriban sokat jártam táborozni. S tudja, a táborban alvás . . . Érzem, nagyon jót tesz az itteni víz, amiről különben már régebben is hallottam. Jövőre ismét eljövök. — Tehát tetszik, jól érzi magát? — Hát mit mondjak . .. Látom rajta, az az embertípus, aki szívesebben beszél magától, ha nem kérdezik. Hallgatok hát, elnézem szőke arcát, nyílt szemét, mely elnéz valahová Ujjaival kissé idegesen, halkan dobol „ÁLMODNI A VALÖSÄG PÁRNÁJÁN" Dr. Hortobágyi Tibor professzorral, a neves magyarországi hidrobiológussal szülőfalujában, Diószegen (Sládkovico­­vo) találkoztam. A beszélgetés folyamán sok mindenről szó esett, és nemcsak az asztalon, s én szeretném számon kérni a helyet, ahová elnéz, csakúgy, mint félbemaradt mondatát, de már folytatja is: — Aligha adhatok tárgyilagos vá­laszt, elfogult vagyok.. . Nekem itt minden szép és minden jó. Elfogult? Hm . . . Kiderül, hogy az elfogultságának Icu az oka. Icu magyar kislány, akinek a szeme jobban ragyog, mint a nap a csallóközi róna fölött s szakasztott olyan, mint a fiú imádott édesanyja, aki Franciaországból szakadt ide. Csak az Icu név volt idegen, furcsa neki. Nem is így szólítja, hanem Helénnek, sőt... Pat sem Pat többé a számára, hanem Helén szigete, így nevezte el. — Helén szigete ... — mormogja álmodozón. — Meg fogom írni . . . — Tessék? — kérdezem meglepetten. Fiatal ismerősöm, mint a tetten ért bűnös, egy pillanatra elhallgat, majd folytatja: — Nem fejeztem be a gépészmérnö­kit, verseket írok, apám nagy bánatára, egy prágai lap szerkesztője vagyok. De, hogy visszatérjek a fürdőhöz, amivel beszélgetésünk kezdődött, hát mondha­tom, ha nekünk lenne egy ilyen Patunk, bizony egy-két éven belül európai szín­vonalú fürdővé építenénk ki. Rengeteg a vendég, még több az érdeklődők, jelentkezők száma, s ezeknek csak elenyésző hányadát tudják elhelyezni. Kár, mert kifizetődnék. Hamar vissza­térülne a beruházás. Ezzel bizony egyet kell értenem. Köz­ben a velem jött fényképészre bosszan­kodom, szeretném, ha hálás riportala­nyomat lencsevégre kapná, de eltűnt mellőlem, ki tudja, hová, ebben a pil­lanatban talán valamelyik tündért fény­képezi, ahogy a termálvíz gyöngyeiből kibukkan. Brünni, pőstyéni, bratislavai vendé­gekkel beszélgetek. Évenként látogatják a fürdőt. Érzik a víz kiváló gyógyhatá­sút, hisz ezért térnek vissza nyaranként, de azt is hozzáteszik: mindig abban a reményben, hogy a következő nyálon szakmai kérdésekről természetesen, ezért őszintén sajnálom, hogy az aláb­biakban csupán a töredékét adnatom közre mindazon gondolatoknak, amelye­ket Hortobágyi professzor — olykor talán rögtönözve, de mindig a lényegre összpontosítva — megfogalmazott. X X x — Professzor úr, ön Diószegen szü­letett 1912-ben . . . — 1912. március 15-én, pontosan kilenc órakor reggel, éppen kicsönget­­tek. Ezt azért tudom olyan pontosan, mert apám, aki tanító volt a faluban, később elmesélte milyen örömet szerez­tem én a nebulóknak azzal, hogy taní­tás közben kívánkoztam a világra, s így a gyerekhad jóval hamarabb mehetett haza. — Hogyan él emlékezetében gyer­mekkorának Diószegje? — Ahhoz képest, hogy csak hétéves koromig laktam a faluban, elég jól em­lékszem számtalan kis történetre, bár ez részben apám érdeme is, hiszen gyak­ran mesélt nekünk gyerekeknek később, amikor a történelem vihara más tájakra sodort bennünket arról a vidékről, ahol élete nagy részét töltötte, s ahol to­vábbra is élt a kiterjedt rokonság leg­több tagja. Amikor Diószegre látogatok, úgy érzem: nemcsak haza jövök, hanem egy kicsit a gyermekkoromba is vissza, térek. — Hogyan lett biológus? — Ha szabad így mondanom: egy kicsit körülményesen. Kezdetben muzsi­kus, zongorista vagy zeneszerző akar­tam lenni. Szerencsére nem lettem az, bár a zene szeretete változatlanul él bennem. Ma is szívesen ülök a zongo­rához, s ha társaság jön össze nálam, a közös éneklés nem maradhat el, Egyébként abban az időben valóban komolyan foglalkoztatott a terv, hogy zenész leszek. Nekünk otthon nem volt zongoránk, miből is lett volna, s így én kénytelen voltam egy kis csalafintaság­gal segíteni magamon: olyan lányok­nak udvarolgattam, akik zongorázni is tanultak. A széptevésért cserébe annyit zongorázhattam, amennyit csak akar­tam. Csak az jelentett veszélyt, hogy egyik-másik mama már a leendő vejét látta bennem . . . Aztán, kissé apám hatására is, matematika-fizika szakos tanár lettem. Ebben a minőségemben nem sok vizet zavartam, mert hamaro­san beiratkoztam a szegedi egyetemre, biológus-hallgatónak. Nem kis szerepe 12

Next

/
Oldalképek
Tartalom