A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

• • • Nem is tudom, hány­szor győztek meg már arról, hogy értem történik minden, az emberért. S az irántam ta­núsított kímélő ételhez hason­ló kímélő gesztusok arra jók, hogy megnyugodjam, ne puk­­kadozzam teljesen hiábava­lóan a méregtől. Mert a végén szétpukkanok, és mi hasznom abból? És mi haszna a csalá­domnak, a rokonságomnak, a barátaimnak? Még az el­lenségemnek sem lenne belő­le haszna. Szétpukkadna az örömtől. Legutóbb a Mototechnában hatódtam meg azon, ahogy törődnek velem, ahogy min­dent megtesznek értem, az emberért. Elhatároztam ugyan­is, hogy csekély ötvennyolc­ezerért veszek egy vadonatúj Skoda személygépkocsit. Nos, elmondhatom, hogy az üzlet emberei kíméltek, ahogy tud­tak. Még csak közelébe sem engedtek leendő autómnak. Megkérdezték előzékenyen, hogy milyen színű kocsit aka­rok, én meg megmondtam, hogy narancssárgát. Ennyi volt köztem, a vevő s a keres­kedő között a párbeszéd, a dialógus, amelyből biztosan nem élne meg egy drámaíró. S azzal leültettek a váróte­remben. Bevallom, hogy az autómra várva könnyekig meghatódtam a Mototechna előzékenységén és ember-magamat kímélő gesztusán. Nem engedi, hogy az üzlettől a kocsiparkig fe­leslegesen fárasszam a lá­bam. Mentesít az ideget csen­desen őrlő bizonytalanságtól: melyiket válasszam, melyiken kevesebb az alig észrevehető hiba, melyiken nem ülték még szét az ülést a sok szaladgá­lással, melyikből nem csöpög az olaj, melyiknek a motorja jár egyenletesen, szépen stb. Talán azért is jó még, hogy nem látom előre, mit veszek, mert egyedül úgysem tudnám eldönteni, melyik kocsit állít­sák elő. Ez is tetszene, meg az is, és csupán egyre eshet­ne a választásom. így a leg­jobb, ahogy csinálják. Hol va­gyunk már attól, hogy az óva­tos ember nem vásárol zsák­bamacskát? Nálunk eladó és vevő tökéletesen megbíznak egymásban. És végtelenül korrektek. Ezt tanúsíthatom én is. Miután déltájban előállítot­ták számomra a narancssárga színű autót, és megkocsikáz­­tattak egy százötven méteres zsákutcában, és kezembe nyomták a kulcsokat és az szükséges irományokat, • és aztán hazavittem az autóm, hogy az udvaron kívülről­­belülről alaposan szemügyre vegyem, mit is vásároltam, rögtön ágaskodni kezdett bennem a felelősségérzet, amely éjszaka sem hagyott nyugodni, s másnap vissza­vittem a Mototechnának a kocsimban felejtett nagy franciakulcsot és az autósze­relő zsebéből kicsúszott ötve­nest. A Mototechna hasonló nagyvonalúsággal válaszolt a gesztusomra. Veszekedés nél­kül kiadatta a műhely- és alkatrészfelelőssel mindazt, ami még hiányzott a kocsim­ból. Korrektek voltunk egy­máshoz. Igaz, újra el kellett mennem a Mototechnába, de az ő jóvoltukból már nem unalmasan döcögő villamo-Macs József ÉRTEM TESZIK - AZ EMBERÉRT húst még soha nem vittem haza. Mindig többet vagy mindig kevesebbet igen. Tu­dom is az okát, hogy miért. Mert a hentes nem a húsra néz, amikor vágja, hanem a sor végére. És siet. Lenyisszent egy jókora darabot, rádobja a mérlegre, s annyira meg­átalkodotton nézi a sor végét, hogy nem is nekem, hanem magának mondja: — Egy kiló harminchárom deka . .. son tettem meg az utat, ha­nem a saját kocsimon. És ez óriási különbség! Másutt is találkozom a kí­mélés emberien szép gesztu­sával. Ha néha, ritkán beté­vedek a kocsmába, hogy egy pohár sörrel oltsam a szomjú­ságomat, a szemfüles csapos mindjárt észreveszi, hogy ti­zenötödik vagyok a sorban. És mert ember, megszán, és mindent megtesz értem, ha­landó embertársáért, hogy az időm ne vesztegessem felesle­gesen. Rettenetes nekilendü­léssel sietni kezd. Telefröcsköli a poharakat habbal, és va­dul lökdösi az előttem állók elé, okik feltehetőleg rám való tekintettel mennek tovább a félig telt pohárral. Iszonyato­san igyekszik, mert látja, hogy a sor végén vesztegetem az időm. S a nagy iparkodás értem történik, az emberért. Miattam izzad, kapkod, csa­polja félig a poharakat. Ne szomjazzam, ne érezzem ma­gam feszélyezetten a sor vé­gén, és főleg ne tartson gyá­moltalan utolsónak senki em­berfia. Elsőből utolsó, utolsó­ból első, tudja ezt nagyon jól a csapos, hiszen a szomjasab­­bak két-három, sőt négy po­hár habot is meg tudnak inni; s mikor végre valahára én, a megszánt utolsó is oda érek, ahol a folyékony kenye­ret mérik, már nekem is csak habot csapol, mert közben valaki megint beállt tizenötö­diknek a sor végére. S már őt sajnálja, nem engem. Az ő kedvéért igyekszik rettenete­sen. Ennyi a csapos hűsége, és nincs tovább. A húsboltban szintén kímé­lő gesztussal bűvölnek el. A feleségem azt mondja: hozzak egy kiló húst! Mert nem jár bevásárolni, fogalma sincs arról, hogy nálunk egy kiló húst mór régóta nem mérnek. Az eqy kiló ugyanis nem kifizetődő. Méricskélni kellene, elvenni belőle meg hozzátenni, hogy sem több, sem kevesebb ne legyen. És kinek van manapság ilyesmire ideje? A hentesnek biztosan nincs. Akárcsak a csapos, ő is a sor végére néz, és azért iparkodik, hogy az utolsókból mielőbb elsők legyenek. Ne vegye tehát tőle senki rossz­néven, hogy pontosan eav kiló húst nem mér. Előfordul, hogy háromnegyed kilót kérek és akkor majdnem egy kilót kapok. Ha kilót kérek, leaalább harminchárom deká­val többet mér. És hiába kí­sérletezem, nem tudom kita­lálni, mennyit kérjek, hogy a hús pontosan eav kiló legyen. Mióta élek, e világon vagyok, esküszöm, becsületszavam adom, hogy pontosan egy kiló Velem csupán az árát közli. Persze a feleségem nem a hentest szidja, hanem engem. Nemrégen azt vágta a fejem­hez, hogy biztosan dünnyö­­gök, vagy csak elmormogom, hogy egy kiló húst kérek. Azért mér mindig többet vagy kevesebbet. Megtanulhatnék végre hangosan és értelme­sen beszélni! Elárulom, meg­fordult mór a fejemben, hogy egyszer, persze nem mások előtt, hanem szigorúan kettes­ben, megkérem a hentest, szánjon rám valamicskével több időt, és mérjen nekem pontosan egy kiló húst. Mert ennél szebb vágyam talán már nincs is, mint pontosan egy kiló húst hazavinni. El­határozó lépés lesz ez, tu­dom. Egy kicsit félek is tőle. A végén még félreérti a dol­got, haragra gerjed, és azt találja mondani nekem, a leg­becsesebb vevőjének: — Mars ki!. .. A zöldségesbolt még az a hely, ahol törődnek velem, az emberrel. Nem túlozok, ha azt állítom, hogy az éles sze­mű elárusítók veséjébe látnak a vevőnek. Észreveszik a gyen­géjét, vagyis azt, hogy nem kenyere a számolás. Az én szememből is kiolvassák azon­nal, hogy a tanítóm megbuk­tatott számtanból. Hogy alig tudok többet az egyszeregy­nél. S mi történik olyankor? Kiméinek, ahogyan csak tud­nak. Megkímélnek a számo­lástól, az osztás, a szorzás, a kivonás és az összeadás gondjától. Nem kívánják, hogy együtt számoljak velük. Nem elég, hogy vásárolok, még számoljak is? Tapintatból nem adnak aztán nekem fél- vagy egykilónyi árut. Néhány de­kával többet vagy kevesebbet mérnek ők is, akárcsak a hen­tesek. Mert a kiló vagy a fél kiló árát még kiszámítanám. Fárasztanám magam. A né­hány dekával többet vagy kevesebbet kiszámolni viszont — nem hordok számológépet a hónom alatt. Ennek persze az a termé­szetes következménye, hogy soha nem tudom, mennyiért mennyit kellene fizetnem. Ettől a nem kis gondtól megkímél­nek azok, akik mindent értem tesznek, az emberért. Értem dekáznak, számolnak tizedes törtekkel, áltörtekkel, egész számokkal, megnevezett és el­vont számokkal. Értem, az em­berért. S én olyan boldog vagyok, hogy még éjszaka is boltokról és boltosokról álmo­dom. Ez ugyan elégge fur­csa közlekedési esz­köz — de fő, hogy gurul. Ezen a fából és ele- Occasione d’oro, azaz soha vissza fántcsontból készült nem térő alkalom, amiben része széken üldögéltek van az Éva Express nevű olasz lap egykor az egyiptomi szerint Monica Guerritorének: ő uralkodók. A szék a Alain Delon partnernője a L’homme 18. egyiptomi dinasz- préssé című filmben. A megállapítás tia idejéből, az i. e. érthető, mert a francia film első 14. századból szár- számú kedvencének filmjei oda is mazik. eljutnak, ahol az olasz filmeket alig ismerik. A hires Beckenbauer befe­jezte európai pályafutását. Akárcsak Pelé, ő is a New York-i Kosmoshoz szerző­dött. Úgy látszik, a „minél hamarabb elmész, annál többet kapsz" jelszóhoz tartja magát. Peter Cowlard rochesteri taxi­sofőr imádja a fúvószenét, minden pénzét hangszerekre költi. Már megvásárolt egy teljes zenekarra valót, de se­­hogysem sikerül neki össze­gyűjteni a zenészeket. Ez a muzsika ugyanis egyre kevés­bé népszerű. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom