A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-16 / 28. szám

• • • Nem is tudom, hányszor győztek meg már arról, hogy értem történik minden, az emberért. S az irántam tanúsított kímélő ételhez hasonló kímélő gesztusok arra jók, hogy megnyugodjam, ne pukkadozzam teljesen hiábavalóan a méregtől. Mert a végén szétpukkanok, és mi hasznom abból? És mi haszna a családomnak, a rokonságomnak, a barátaimnak? Még az ellenségemnek sem lenne belőle haszna. Szétpukkadna az örömtől.

Legutóbb a Mototechnában hatódtam meg azon, ahogy törődnek velem, ahogy mindent megtesznek értem, az emberért. Elhatároztam ugyanis, hogy csekély ötvennyolcezerért veszek egy vadonatúj Skoda személygépkocsit. Nos, elmondhatom, hogy az üzlet emberei kíméltek, ahogy tudtak. Még csak közelébe sem engedtek leendő autómnak. Megkérdezték előzékenyen, hogy milyen színű kocsit akarok, én meg megmondtam, hogy narancssárgát. Ennyi volt köztem, a vevő s a kereskedő között a párbeszéd, a dialógus, amelyből biztosan nem élne meg egy drámaíró. S azzal leültettek a váróteremben.

Bevallom, hogy az autómra várva könnyekig meghatódtam a Mototechna előzékenységén és ember-magamat kímélő gesztusán. Nem engedi, hogy az üzlettől a kocsiparkig feleslegesen fárasszam a lábam. Mentesít az ideget csendesen őrlő bizonytalanságtól: melyiket válasszam, melyiken kevesebb az alig észrevehető hiba, melyiken nem ülték még szét az ülést a sok szaladgálással, melyikből nem csöpög az olaj, melyiknek a motorja jár egyenletesen, szépen stb. Talán azért is jó még, hogy nem látom előre, mit veszek, mert egyedül úgysem tudnám eldönteni, melyik kocsit állítsák elő. Ez is tetszene, meg az is, és csupán egyre eshetne a választásom. így a legjobb, ahogy csinálják. Hol vagyunk már attól, hogy az óvatos ember nem vásárol zsákbamacskát? Nálunk eladó és vevő tökéletesen megbíznak egymásban. És végtelenül korrektek. Ezt tanúsíthatom én is.

Miután déltájban előállították számomra a narancssárga színű autót, és megkocsikáztattak egy százötven méteres zsákutcában, és kezembe nyomták a kulcsokat és az szükséges irományokat, • és aztán hazavittem az autóm, hogy az udvaron kívülrőlbelülről alaposan szemügyre vegyem, mit is vásároltam, rögtön ágaskodni kezdett bennem a felelősségérzet, amely éjszaka sem hagyott nyugodni, s másnap visszavittem a Mototechnának a kocsimban felejtett nagy franciakulcsot és az autószerelő zsebéből kicsúszott ötvenest. A Mototechna hasonló nagyvonalúsággal válaszolt a gesztusomra. Veszekedés nélkül kiadatta a műhely- és alkatrészfelelőssel mindazt, ami még hiányzott a kocsimból. Korrektek voltunk egymáshoz. Igaz, újra el kellett mennem a Mototechnába, de az ő jóvoltukból már nem unalmasan döcögő villamo-Macs József

ÉRTEM TESZIK - AZ EMBERÉRT

húst még soha nem vittem haza. Mindig többet vagy mindig kevesebbet igen. Tudom is az okát, hogy miért. Mert a hentes nem a húsra néz, amikor vágja, hanem a sor végére. És siet. Lenyisszent egy jókora darabot, rádobja a mérlegre, s annyira megátalkodotton nézi a sor végét, hogy nem is nekem, hanem magának mondja:

— Egy kiló harminchárom deka . ..

son tettem meg az utat, hanem a saját kocsimon. És ez óriási különbség!

Másutt is találkozom a kímélés emberien szép gesztusával. Ha néha, ritkán betévedek a kocsmába, hogy egy pohár sörrel oltsam a szomjúságomat, a szemfüles csapos mindjárt észreveszi, hogy tizenötödik vagyok a sorban. És mert ember, megszán, és mindent megtesz értem, halandó embertársáért, hogy az időm ne vesztegessem feleslegesen. Rettenetes nekilendüléssel sietni kezd. Telefröcsköli a poharakat habbal, és vadul lökdösi az előttem állók elé, okik feltehetőleg rám való tekintettel mennek tovább a félig telt pohárral. Iszonyatosan igyekszik, mert látja, hogy a sor végén vesztegetem az időm. S a nagy iparkodás értem történik, az emberért. Miattam izzad, kapkod, csapolja félig a poharakat. Ne szomjazzam, ne érezzem magam feszélyezetten a sor végén, és főleg ne tartson gyámoltalan utolsónak senki emberfia. Elsőből utolsó, utolsóból első, tudja ezt nagyon jól a csapos, hiszen a szomjasabbak két-három, sőt négy pohár habot is meg tudnak inni; s mikor végre valahára én, a megszánt utolsó is oda érek, ahol a folyékony kenyeret mérik, már nekem is csak habot csapol, mert közben valaki megint beállt tizenötödiknek a sor végére. S már őt sajnálja, nem engem. Az ő kedvéért igyekszik rettenetesen. Ennyi a csapos hűsége, és nincs tovább.

A húsboltban szintén kímélő gesztussal bűvölnek el. A feleségem azt mondja: hozzak egy kiló húst! Mert nem jár bevásárolni, fogalma sincs arról, hogy nálunk egy kiló húst mór régóta nem mérnek. Az eqy kiló ugyanis nem kifizetődő. Méricskélni kellene, elvenni belőle meg hozzátenni, hogy sem több, sem kevesebb ne legyen. És kinek van manapság ilyesmire ideje? A hentesnek biztosan nincs. Akárcsak a csapos, ő is a sor végére néz, és azért iparkodik, hogy az utolsókból mielőbb elsők legyenek. Ne vegye tehát tőle senki rossznéven, hogy pontosan eav kiló húst nem mér. Előfordul, hogy háromnegyed kilót kérek és akkor majdnem egy kilót kapok. Ha kilót kérek, leaalább harminchárom dekával többet mér. És hiába kísérletezem, nem tudom kitalálni, mennyit kérjek, hogy a hús pontosan eav kiló legyen. Mióta élek, e világon vagyok, esküszöm, becsületszavam adom, hogy pontosan egy kiló

Velem csupán az árát közli. Persze a feleségem nem a hentest szidja, hanem engem. Nemrégen azt vágta a fejemhez, hogy biztosan dünnyögök, vagy csak elmormogom, hogy egy kiló húst kérek. Azért mér mindig többet vagy kevesebbet. Megtanulhatnék végre hangosan és értelmesen beszélni! Elárulom, megfordult mór a fejemben, hogy egyszer, persze nem mások előtt, hanem szigorúan kettesben, megkérem a hentest, szánjon rám valamicskével több időt, és mérjen nekem pontosan egy kiló húst. Mert ennél szebb vágyam talán már nincs is, mint pontosan egy kiló húst hazavinni. Elhatározó lépés lesz ez, tudom. Egy kicsit félek is tőle. A végén még félreérti a dolgot, haragra gerjed, és azt találja mondani nekem, a legbecsesebb vevőjének:

— Mars ki!. ..

A zöldségesbolt még az a hely, ahol törődnek velem, az emberrel. Nem túlozok, ha azt állítom, hogy az éles szemű elárusítók veséjébe látnak a vevőnek. Észreveszik a gyengéjét, vagyis azt, hogy nem kenyere a számolás. Az én szememből is kiolvassák azonnal, hogy a tanítóm megbuktatott számtanból. Hogy alig tudok többet az egyszeregynél. S mi történik olyankor? Kiméinek, ahogyan csak tudnak. Megkímélnek a számolástól, az osztás, a szorzás, a kivonás és az összeadás gondjától. Nem kívánják, hogy együtt számoljak velük. Nem elég, hogy vásárolok, még számoljak is? Tapintatból nem adnak aztán nekem fél- vagy egykilónyi árut. Néhány dekával többet vagy kevesebbet mérnek ők is, akárcsak a hentesek. Mert a kiló vagy a fél kiló árát még kiszámítanám. Fárasztanám magam. A néhány dekával többet vagy kevesebbet kiszámolni viszont — nem hordok számológépet a hónom alatt.

Ennek persze az a természetes következménye, hogy soha nem tudom, mennyiért mennyit kellene fizetnem. Ettől a nem kis gondtól megkímélnek azok, akik mindent értem tesznek, az emberért. Értem dekáznak, számolnak tizedes törtekkel, áltörtekkel, egész számokkal, megnevezett és elvont számokkal. Értem, az emberért. S én olyan boldog vagyok, hogy még éjszaka is boltokról és boltosokról álmodom.

Ez ugyan elégge furcsa közlekedési eszköz — de fő, hogy gurul.

Ezen a fából és ele- Occasione d’oro, azaz soha vissza fántcsontból készült nem térő alkalom, amiben része

széken üldögéltek van az Éva Express nevű olasz lap egykor az egyiptomi szerint Monica Guerritorének: ő

uralkodók. A szék a Alain Delon partnernője a L’homme 18. egyiptomi dinasz- préssé című filmben. A megállapítás tia idejéből, az i. e. érthető, mert a francia film első 14. századból szár- számú kedvencének filmjei oda is

mazik. eljutnak, ahol az olasz filmeket alig

ismerik.

A hires Beckenbauer befejezte európai pályafutását. Akárcsak Pelé, ő is a New York-i Kosmoshoz szerződött. Úgy látszik, a „minél hamarabb elmész, annál többet kapsz" jelszóhoz tartja magát.

Peter Cowlard rochesteri taxisofőr imádja a fúvószenét, minden pénzét hangszerekre költi. Már megvásárolt egy teljes zenekarra valót, de sehogysem sikerül neki összegyűjteni a zenészeket. Ez a muzsika ugyanis egyre kevésbé népszerű.

18