A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-31 / 52. szám

ZS. NAGY LAJOS: ÉS LÖN VILÁGOSSÁG... Ha elszakadnak a villanydrótok, amelyek az oszlo­pot kötik össze a háztetővel, akkor sötétség borul a világra, rettenetes sötétség, amilyen a teremtést megelőző napokban lehetett: kialusznak a villany­égők, bedöglik a mosógép, a lakásból szótlanul el­távozik a tévé-bemondónő, kihunynak a villanyhő­­sugárzók, kihűlnek a szobák, megszűnik a hűtőgép villanymotorjának berregése, kiszáradnak a vízcsa­pok, de megerednek a háziasszony könnyei. Kérdés azonban, hogyan szakadhatnak el a villanydrótok teljes szélcsendben, légköri zavarok híján, békés őszvégi alkonyatkor? Közéjük repült egy denevér vagy egy repülőgép? Azt hallani kellett volna, különösen az utóbbit, arról nem is beszélve, hogy a repülőgépek jóval a villanydrótok fölött röpköd­nek, de ha valamiért lejjebb is kellene ereszkedniök, az ügyes és jól képzett pilóták ki tudnák kerülni ezeket a vezetékeket. Talán egy angyal repült a drótok közé? De hisz tudjuk, angyalok nincsenek, legfeljebb átvitt értelemben. Az átvitt értelmű an­gyalok viszont nem tudnak repülni. Akkor hát mi történt? Elmondhatjuk tehát, hogy rengeteg furcsa kérdés motoszkált Szilveszter fejében, amikor elindult tele­fonálni a villanyszerelőknek. S kint az utcán ezek a kérdések méginkább megszaporodtak. Például hon­nan kellene telefonálni? A környéken nemrég két telefonfülke is volt, de az egyikei valami oknál fogva ismeretlen helyre szállították. Igaz, amíg itt volt, a készülék akkor sem működött. Ismeretlen tettesek agyaggal, homokkal, üvegcserepekkel, dög­lött egerekkel töltötték meg... Marad a másik fül­ke, amely ott áll az egyik utcasarkon a transzfor­mátor alatt. Ebben a fülkében sajnos nincsen lelel'onkönyv, helyesebben csupán egy foszladozó, rongyosra nyűtt, szakadozott könyv szomorkodik a szögön, abból ugyan bajosan tudható meg a villanyszerelők Iclc­­fonszáma. Szilveszter mégis elég sokáig ácsorgotl a fülke előtt. Talán valami sugallatra várt? Mennyei sugallatok sincsenek, ez tudvalévő, különösen tele­­fonszám-sugallalok. Ilyet még a bibliában sem ismerlek. De talán mégiscsak valami belső sugallatra hall­gatott, mert hirtelen sarkon fordult és fütyörészve elindult az ellenkező irányba. Arrafelé indult tehát, ahol egy bizonyos intézmény lámpái lenylcltek, s amely intézményt a környék lakói hol Pokolnak, hol Texasnak, hol Mexikónak, hol meg egyszerűen csak kocsmának neveznek, holott a hivatalos neve „vcndéglálóipari üzemegység“. Hát Szilveszter ide igyekezett. Természetesen jól sejtette, hogy így a mai telefonálás ugyancsak sokba fog kerülni — de hát mégsem maradhat sötétben az idők végezetéig. Megúszta három féldeci borovicskával, ebből egyet a Főnök ivott meg telefondíjként, egyet ö maga, a harmadikat egy szőrös ismeretlen embernek fizet­te, amolyan hirtelenjött ihlet következtében. Otthon teljes volt a sötétség és a kétségbeesés. A hűtőszekrényből ekkorra már kiolvadt a jég. lan­gyos lében úszott a másnapi ebédre vásárolt fa­gyasztott csirke és az előszoba. Szilveszter fiai tanulás helyett „vakon“ sakkoztak s percenként összevesztek, mert elfelejtették a lépéseket. „Belő­letek sem lesz nagymester!“ — dünnyögte hősünk rezignáltan; a lakásban csak a macska szeme vilá­gított ijesztően, mint a üdére. Közben hősünk valami furcsa sistergést hallott a konyha felől, sistergést meg fortyogást, szörcsögést meg halk pöfögést. Percekbe tellett, amíg világosság gyűlt az agyában: hiszen ez a murci! Ott áll az ötvenliteres demizson a mosógép mellett és benne fittyet hányva áramszünetre, elszakadt villanydró­tokra, erre az egész pokoli sötétségre, gyönyörűen forr a must... Négy nappal ezelőtt szüretelték le a lugast, mint mindig, most is alaposan megkésve, a szőlő felét már meg is ették a seregélyek, de még így is ma­radt elég, ötven liternyi mustot préseltek ki, pedig a feketerigóknak és a verebeknek is jócskán hagy­tak belőle, leginkább azért mert a fürtök már irgalmatlanul hidegek voltak, Szilveszter ujjai egé­szen meggémberedtek szüretelés közben. Elhatároz­ta, hogy a bort majd karácsony előtt fejti le, addig hozzá sem nyúl, ha murcira támad kedve, inkább ellátogat valamelyik borozóba, ötven liter bor szép mennyiség, ügyesen beosztva eltarthat ötven napig. Mert minek igyon az ember egy liternél többet na­ponta? Az alkohol öl, butít és nyomorba dönt. Már­pedig Szilveszter még nem akar meghalni, annak ellenére sem, hogy sötét van és a villanyszerelők is késnek. Még karácsonyig is rengeteg a terve. A villanyszerelők viszont alighanem a lábukat törték valahol... Nagyon pajzánul és csábítóan fortyog ez a murci. A felesége a szobában fortyog, de ő mérgesen. Nem lehet túl nagy élvezet sötétben élni. Régebben legalább petróleumlámpák, gyertyák, mécsesek vol­tak. Most csak a macska szeme világít, amellett még olvasni se lehet. A televízióban most ért véget egy krimi, persze azt is csak azok láthatták, akiknek nincs bajuk a villannyal. Szilveszter hallott már telepes tévékészülékről is, amelyhez nem szükséges hálózati áram. Most épp egy ilyen készülék kellene ebbe a házba! De hogy, hogyan tudnak elszakadni a villany­drótok ilyen szélcsendben, ez örök rejtély marad a számára__ Azám! De ettől a fortyogástól könnyen bedilizhet az ember, különösen, ha mindez sötétben történik, amikor a fiúk fejből sakkoznak és minduntalan el­tévesztik a lépéseket. Természetesen Szilveszter sem tudna „vakon“ játszani, de ő nem is akar, már csak atyai tekintélye megőrzése érdekében sem. Hát igen: forr a bor! Szilveszter nem volt még vincellér, de annyit azért tud, hogy ha most elvesznek egy-két pohárral ebből a murciból, az még egyáltalán nem árt a leendő bornak. Legfeljebb kevesebb lesz majd egy­két pohárral. Egy-két pohár hiány az ötven liter­ből: bagatell. Csekélység. Egyenlő a semmivel. Igenám, de ehhez lopótök kellene. Vagy legalább egy gumicső, amivel ki lehetne szívni egy-két po­hárral a demizsonból. De ennél a háznál semmi sincs, se lopótök, se gumicső. Meg aztán ha lenne is, ki az ördög találná meg ebben a sötétben? Szilveszter azonban nem mai gyerek, addig tűnő­dik, töpreng a sötétben, míg rá nem jön: a most amúgy sem működő automata mosógépről könnyű­szerrel leszerelhető a hosszú és vékony gumicső. Tehát a demizson szájából a murcit egyenesen a saját szájába vezeti az ember. Ez is megtörtént. A leszívott mennyiség több le­hetett két pohárnál, mert Szilveszterrel egyszercsak forogni kezdett a sötét, szélcsendes, őszvégi éjszakán a világ. A sötétbe borult ház előtt épp akkor állt meg egy hatalmas teherautó és eszeveszetten tülkölni kezdett. Szilveszter szédelegve ment a kapuhoz. Igen, ők voltak, a villanyszerelők. A teherautón egy akkora létra, amelyen talán a mennyek orszá­gába is fel lehetne jutni. — Ki szaggatta el a vezetéket? — kérdezte egy mérges hang és valaki egy napfényes villanylámpá­val a házigazda szemébe világított. Szilveszter tehetetlenül tárta, szét a karját, mint Antonius az utolsó csatavesztése után. — Fogalmam sincs — kezdte drámai hangon —, talán a darvak, vagy a költöző fecskék, vagy Ika­rusz, amikor lepottyant az égből, ám az is lehet, hogy csak úgy maguktól elpattantak, mint a citera húrjai, ha túlfeszítik őket. Kérem, én tudok citeráz­­ni! — tette hozzá némi büszkeséggel. A villanyszerelő még jobban a szemébe világított. — Es maga azt hiszi, hogy mi most éjjel meg­javítjuk? Hogy agyonvereitjük magunkat az áram­mal? Miért nem jelentette reggel? — Kérem szépen, reggel még világos volt — je­gyezte meg félénken. De a szerelő már nem figyelt Szilveszterre, egy próbalámpát érintett a drótkerítéshez. — Nicsak — mondotta hősünk szinte örvendezve — világít a kerítésem! — Hát, uram, mi ezt most nem vállaljuk — szólt határozottan a szerelő —„ majd reggel kijövünk. Addig bírják ki sötétben! — És addig mi lesz a csirkével? — kérdezte kajá­nul Szilveszter. — Miféle csirkével? — bámult rá a szerelő. — Hát amelyik ott olvadlozik a hűtőben! Továbbá mi lesz a macskámmal, ha véletlenül át akar mász­ni ezen a kerítésen? Eddig; csak a szeme világított, ezután talán már a farka is fog? No és a betörők? Ha esetleg betörők jönnek hozzám látogatóba, azok is világítani fognak? És én is? Ha véletlenül a kerí­téshez támaszkodom? Mert ami igaz, az igaz, pilla­natnyilag elég gyenge lábon állok. Én is világítani fogok? — No és mitől áll olyan gyönge lábon? — kérdez­te a szerelő és végre elnevette magát. Szilveszter erre szelídem karon fogta a szerelőt és bevezette a konyhába. A szaki némi vonakodás­sal ugyan, de bejött. — Ide világítson! — szólt hősünk rábeszélő han­gon. A szerelő a demizsonra világított. — Ejha! — csak ennyit mondott. — És most fogja ezt a csövet és az egyik végét vegye a szájába! — mondotta Szilveszter most már ellentmondást nem tűrő hangon. Érdekes, de a sze­relő szó nélkül követte hősünk utasításait. — Nos, milyen? — érdeklődött Szilveszter. — Hát... nem mondom ...! — csettintett a mester. Szilveszter hiirtelen dühbe jött. — Nem mondja? Mi az:, hogy nem mondja? Azt a rézangyalát! Világít a kerítésem meg a macskám farka, világításnak a betörőim, lassan már én ma­gam is fényleni fogok, mint egy üstökös, maga meg az mondja, hugy „nem mondom“! Közben idejönnek Jákob lajtorjájával és képesek elnézni, hogy én ne nézhessek semmit! Stop! Ki ne vegye azt a csövet a szájából! Nehéz lenne megállapítani mennyi murci folyott le a megriadd szerelő torkán. Egyszercsak így szólt: — Ez nem murci. Ez rá.mpás! — Hát pajtás, te még tőlem is nagyobb bor­szakértő vagry! — mondta. Szilveszter a szerelő kezét rázogatva, akivel, hogy, hogynem közben megitták a pertut az egyelen gumicső segítségével. De ez az. utóbbi mondat már szép fényességes világítás mellett hangzott el. Mert arra talán már kár szót is vesztegetni, hogy időközben a hatalmas mennyei léitra a háztető iíölé emelkedett, s a szerelő angyalként lebegve annak rendje és módja szerint összekapcsolta a rakoncátlan vezetéket. Angyali, nem? Láncok a nyakon, a kézen, a szájtól a fülig .mindenütt. Lila haj. Alaposan kifestett szem. Ezek az angliai diyat­­tervezők legújabb javaslatai. Sokkolni akarják velük azo embereket, s ez nyilván sikerül is nekik. I ] J \ / A szovjet művészek mór most készülnek az 1980-as " moszkvai olimpiai játékok­ra. A képünkön látható vázát „szuvenirként" vihe­tik majd haza az olimpia vendégei. Nyolc évvel ezelőtt hunyt el Peter van Eyck német filmszínész. Most arról ol­vastunk, hogy Kristina van Eyck, a hajdani filmsztár nagyobbik lánya követi édesapja példáját: már a felvevögép elé is állt a Jonny West cimü film fő­szereplőjeként. Kristina van Eyeck huszonkét éves. Receptek konzervdobozban ^gy nyugatnémet könyv kiadó újdonságai. Iß

Next

/
Oldalképek
Tartalom