A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-12-24 / 51. szám
Minden rosszat leolvasott Emőke meggyötört arcáról, mert nem volt olyan nap, hogy délelőtt, délután vagy este be ne ült volna hozzá. Észrevette, hogy csak napközben fogadta szívesen a látogatását. Ha este nyitott be hozzá, egyszerre ideges lett, futkosott konyhából szobába és vissza, nem beszélgetett vele, neheztelő pillantásaival szinte lökdöste ki a házból. Nem volt nehéz kitalálnia, hogy miért. Szégyellte, hogy a férje még nem ért haza. Titkolni akarta az elmaradozásait. És félt, hogy esetleg megkérdi: — Mondd csak, hogyan élsz az uraddal? A világért sem kérdezett volna ilyet. Mindig megvolt benne a kellő tapintat, ült a konyhájában, a Bandi készítette kredencek és bútorok között, és hallgatott. Vagy a gyerekekkel játszott. Meséit nekik a nagy vadonok lakóiról. A szarvasokról, az őzikékről, a medvékről, a vaddisznókról és a farkasokról. Meg kis falujuk fáradhatatlan vadászáról, Bőd Lajosról. Róla kellett legtöbbször mesélnie. A gyerekek soha nem unták meg, sőt követelték a vele kapcsolatos történeteket. Szentséges ég! Hányszor elmondta nekik, hogy Bőd Lajos bácsi olyan vadász, akinek a vállán örökké ott lóg a kétcsövű vagy az egycsövű. Mikor melyik. Kalapját vaddisznósörtével díszíti. Szemét meg mintha az erdő vadjaitól örökölte volna: csupa figyefem. Fültölcsérje meg akkorára kerekedett, mint a ilegpletykásabb asszonyoknak. Hogy felfoghasson minden roppanást, neszt. Annak a pöttyömnyi kis bibliai Dávidnak a hitében volt az ereje, Lajos bácsinak meg a szemében és a fegyverében van. Az egyik hegy oldalán jól látható a tisztás. Kemény teleken szarvasok jelennek meg ott. Egyszer Bőd Lajos csak úgy fogadásból a kapujukra fektette a távcsöves puskáját, meghúzta a ravaszt, és az egyik szarvasbika mindjárt orra bukott a hóban. Két fia van a környéken is ismert vadásznak. Azokban is az ő vére kering. Puskával járják az edők, mezők csapásait. Persze csak akkor, amikor ráérnek. Egyik villanyszerelő, a másik géplakatos. Most pihentetik a fegyverüket, mert délutánonként az új házukat építik . . . Persze, annyira soha nem merült el a mesélésben, hogy ne Emőkét figyelte volna: mikor robban, mikor telik számára a keserű pohár. Félelemmel várta az össeroppanása kínos perceit, de az nem következett be. Erősen állt a lábán. Úgy látszott, ő megy tönkre a folytonos idegeskedésben. Öt viseli meg jobban a Bandi kocsmázása, részegeskedése, éjszakánkénti elmaradozása. Az ő nyugtalanságával azonban senki nem törődött. Titkolta is, amennyire tudta. Még az urának sem árulta el, hogy nem a szemét, hanem a lelkét bántja nagyon, ha Emőke konyhájában hajnalig ég a villany. Virradatig nem az álmok világában járt, hanem éberen azon tépelődött, hogy miért az olyan embert üti tovább a sors keze, akit egyszer már nagyon megvert, amikor apját, anyját elvette tőle? Miért az ilyen szerencsétlennek jár ki iszákos férj, álmatlan éjszakák, gorombaság és sértegetés? Emőke ki nem mondott szenvedése jobban megviselte, mint minden korábbi csapás. -Az öccse halála kész tényként érte. Elhozta hírét a tábori levelezőlap. Ugyanúgy a sógornőjéé is. Nem kellett lélekben felkészülni rá. Emőkééknél azonban éjszakáról éjszakára égett a villany, kihallatszott a veszekedésük, verekedésük, a visítozás és a sírás. Sokszor már uralkodni sem tudott magán. Kilopakodott az ágyból, és az udvaron rohangált le s fel ' a hóban, sárban, porban. Csodálkozott utólag, hogy nem veszítette el a fejét, nem rontott be hozzájuk fejszével, késsel vagy vasvillával, hogy a tíz körmével nem esett neki a Bandi arcának! A koporsó mellett is megborzongott, amikor eszébe jutott az a két nap. Két év hétszázharminc napjából kettő. Azon a napon kezdődött minden, amelyiken a szabad szombatot bevezették. Akkor tört ki a vulkán. Bandi megint hajnalban állított haza. Azt nem tudhatta, Emőke aludt-e valamennyi ideig. Ő nem hányta le a szemét. Hánykolódott az ágyon, kilesett az ablakon, és reggel olyan fáradtan ébredt, mintha a másvilágról gyalogolt volna vissza. Megmelegítettfe a reggelit, s' mikor az ura elindult a szövetkezeti telepre, az ablakhoz ment, és tekintetével végigpásztázta az udvart. Már azt is elképzelte kínjában, hogy majd vérnyomokat vagy vértócsákat pillant meg. Semmi ilyet nem látott. Emőke hanyagul magára kapkodott ruhában, fésületlenül tartott hozzájuk. És míg jött az udvaron, döbbenetesen belényilallt a kérdés: ismétlődnének a dolgok? Sógornője is a lányához hasonlóan bánatosan jött hozzá a rettenetes álma után, amikor az urát mindenféleképpen látta: fogolyként csont-bőr soványan, halottként egy óriási bokor tövében, csak élőként, emberként, társait fegyverrel őrző katonaként nem látta soha. Emőkének is a vállára omlott le a haja, mint az édesanyjának, csak neki nem volt cipője. Nem kellett nyáron, meleg volt a föld, a levegő, a kora reggeli nap heve, jöhetett bátran mezítláb, csak a kavics szúrta a talpát. Attól sem kellett tartania, hogy felébred az ura, és utánarohan, jelenetet rendez. Későn botorkált haza, a hajnali vonattal, pofozógéppel sem lehetne bele lelket verni. Amikor a lépcsőjükhöz ért, úgy tett, mintha nem figyelte volna az útját. Lekapargatta a hamut a tűzhely rostjáról. Délig nem volt szüksége a tűzre. Emőke már köszönt, a háta mögött állt, s ő még mindig a tűzhely nyílása előtt kuporgott, és rá sem nézett, úgy kérdezte meg: — Mi az, baj van? — Ahogy vesszük. Nem ég a ház. De már nem bírom tovább — mondta felzaklatottan az ajtóban. Fáradtan leeresztette a karját. — Miről beszélsz? — tett úgy, mintha semmiről sem tudott volna, és felé fordulva, a magyarázatára várva csípőre akasztotta a kezét. — Nem bírom már az uram részegeskedését meg a gorombaságát. Meg a sértegetést se bírom! Mit mondjak még? — ült le a karoslócájukra, és sírva borult az asztalra. — Aztán miért csak most mondod, hogy szenvedsz? — vegyült szemrehányásféle a hangjába. Fel s alá járt a konyhában. — Mert az ember takarja a szennyesét, amíg tudja. Én is azt tettem. De már nem bírom! — törölgette a könnyes szemét. — Értelek, nagyon is értelek. — Elvette tőlem Bandit az ital. Már nem enyém, hanem a kocsmáké. Azért jöttem, hogy elmondhassam, ami a szívemet nyomja. Meg azért is, hogy tanácsot kérjek. Mit csináljak? — Tőlem kérsz tanácsot? De hiszen nekem nem volt részeges az uram. Kétszer rúgott be életében. Amikor téged megszült az anyád, vágy a bátyádat, Miklóst, már nem emlékszem. Meg amikor épségben, életben a frontról hazakerült. Én nem tudom, milyen a részeg ember. Én csak sajnálni tudlak nagyon! De hát ha tanácsot kérsz tőlem, legyen. Beszélj az apjával, anyjával — mondta, mert nem jutott jobb ötlet az eszébe. Pedig még meg is állt, úgy törte az eszét. — Már beszéltem velük — egyenesedett fel, és olyan benyomást keltett, mintha nyugodtabb lett volna. — Mit mondtak? — kérdezte. — Semmit. — Az apósod? — Hallgatott. — Az anyósod, Gizus? — Megfeketedett az arca, mint a ruhája. És az unalomig azt hajtogatta, hogy egy feleségnek sokat el kell tűrnie az ura mellett. Az ő férje is gyakran a pohár fenekére nézett, és megvannak együtt! — Te arra mit feleltél? — Hogy tűrtem én is, míg bírtam idegekkel. De már nem bírom. — Ő arra mit mondott? — Azt mondta, hogy ne nyímnyámkodjak. Neveljem. Térítsem a helyes útra. Azért vagyok a felesége. — Remélem, nem hagytad csak annyiban? — Nem hát — mondta, és tüzelt a kisírt szeme. — A türelemnek is van határa. Elsoroltam az anyósomnak, hogy mindennap várom, reménykedem, és mindennap éjszaka jön haza! — Jól tetted, hogy elmondtad. Szégyelljék magukat. Tudják meg, kit neveltek a fiukból! — vetette közbe elégedetten. — Nem hallgattam el előtte semmit. Azt se, hogy néha úgy kell levetkőztetnem, ágyba fektetnem, mint a gyerekeimet. Olyan részeg. De még az a jobb eset, ha annyira leissza magát. Mert legalább nem tud magáról. Ha észnél van, mindjárt veszekedik, sérteget, verni akar — sorolta el mindazt, amit az anyósának mondott, és az arcára kiült az utálat. — A dög! — ugrott ki a száján akaratlanul, amit érzett, s újra elindult le s fel a konyhában. — Legszívesebben agyonverném a vasvillával. Beszéljek én vele? Vagy Károly bátyád? — Nem lenne értelme. Nem hallgat az a szüleire se. Ha józan, és a lelkére próbálok beszélni, úgy védekezik, hogy eltúlozom a dolgot! — túrt bele a szép selymes szőke hajába gondterhelten. — Hátha rám hallgatna — állt meg megint Emőke közelében, és azon tűnődött, mit is mondana neki. — Ugyan, néném. Nem megy azzal senki semmire. Se csúnyán, se szépen. Mitévő legyek? — temette tenyerébe az arcát. — Nem tudom, mi lesz veled? — fejezte ki nyíltan az aggodalmát. — Meg mi lesz a gyerekeiddel? Józanul már nem is fogják látni az apjukat? — töprengett hangosan, s úgy érezte, hogy abban a pillanatban szétveti fejét a harag. — Úgy látszik, nem! — rakott még haragja tüzére Emőke. — Add ki az útját, míg nem késő — szabadult el hirtelen a visszafojtott indulata. — Fel is út, le is út. Menjen isten hírével. Neki kell odébbállnia. Te laksz a magadéban! — kiabálta, és a testét elöntötte a hőség, nyomta le a gyöngeség. — Maradjak egyedül a gyerekeimmel? — borzadt meg láthatóan már a gondolattól is. — így is egyedül vagy! — mondta szemébe a színtiszta igazat. — Nem, azt nem akarom — rázta meg tiltakozóan a szőke haját. — Meg akarom tartani a férjem! — Jól van, én nem bánom, csak a helyzet ne forduljon még rosszabbra — mondta, és bement a szobába megágyazni, onnan osztogatta a tanácsait. — Én a helyedben kiadnám az útját. Ma már az asszonynak nem kell a férje rabszolgájának lenni. Vagy ahogy mondják: gatyamosójának! Tűrnie sem kell. Munkát vállal, és felneveli a gyerekeit! — Mihez kezdhetek én? — állt fel az asztal mellől, és még az ajtóban is ezen gondolkozhatott, mert nagyon csendes volt. — Látod, ha akkor rám hallgatsz, most tanítói oklevél van a kezedben — emlékesztette harag nélkül, sajnálattal. Erre nem tudott mit mondani. Bement utána" a szobába, átölelte a nyakát, vállára hajtotta a fejét, és megeredt a könnye. (Folytatjuk) 10 Mács^
