A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-07-16 / 28. szám
A kórházi ágyon ébredt. Mély ájultságából csak lassan tért magához. Fogalma sem volt, mi történt vele. Hogyan került az egyágyas szobába. Felnyitotta a szemét. Körültekintett. Sima, fehér falak ölelték körül. Minden fehér volt a szobában: az asztal, az egyetlen szék, az éjjeliszekrény, az ajtó és az ablakrámák. Akárcsak télidőben a háztetők, a hegyek és a földek. Akkor azonban nyár volt. Az ablakot éjszakára sem zárták be. A vasrács kellő biztonságot nyújtott. Sajnos, nem tódult be friss, hűvös levegő. Korán reggel fojtott, bágyasztott a hőség. Hiába nyitották rá az ajtót, a folyosóról csak a kloroformszag és a meleg tolakodott be. Az ápolónők a kórház színéhez igazodva fehér főkötőben, kötényben és kék ruhában jöttek-mentek a folyosón. Ha nem lett volna biztos abban, hogy él, a sok fehér színből nyugodtan arra következtethetett volna, hogy már meghalt, a mennyországban fekszik egy rozoga, nyikorgó betegágyon, hús-vér angyalok társaságában. Néhány hete temették el Emőkét. Szép új házuk legtágasabb szobájában ravatalozták fel. Vajon mi történt testük-lelkük töredelmével, a házukkal, miután kórházba került? Kétségtelenül az ellensége akarta így, hogy ne legyen otthon, ne üljön, őrködjön örökké a házuk előtt, a kispadon. Azt hiszi, most már könynyebben elérheti a célját. Az új házukban ravatalozták fel Emőkét. Nem az apjukéban, a régiben. Ő nevelte fel. Ő vállalta apja, anyja és a világ előtt a felelősséget, hogy gondját viseli, férjhez adja. Ehhez az eltökéltségéhez még csak nagy szív sem kellett. Véréből való gyermek nevelését vállalta magára. A háborúban szerencsétlenül járt öccse és sógornője lányát. És nem is esett baja, bántódása, míg az ő védőszárnyai alatt volt. Azután szakadt nyakába csőstül a baj, amikor férjhez adta. De felelhet-e azért apja, anyja és az emberek előtt, ami férjhez menése után történt vele? Néhány héttel ezelőtt két napig szólt a harang a szűk völgyben. Zúgott, örvénylett a hangja a falu fölött reggel, délben és este. Harmadik nap azonban már csak reggel és délben kondult. Délután temetésre csendítettek. Tisztára sepert udvarukba megérkezett a pap. Talpig feketében, reverendában. Oldalán a korban hozzá illő öreg, mégis újdonsült kántor, Rendek Menyhért komájuk lépegetett. A koszorúkkal púposított koporsó, a fehér abroszszal leterített asztal, a sok szék már ott várta őket az udvaron. Ö, az ura meg a legközelebbi hozzátartozók a koporsó körül foglaltak helyet. A többi végtisztességtevő az udvarukba nyomakodott be. Annyian voltak, akik utolsó útjára kísérték Emőkét, hogy három udvar sem lett volna elég tágas számukra. A község elöljárói, a szövetkezet vezetői és a tagság, valamint a falu és a környék aprajanagyja. Hozta őket az együttérzés, az őszinte sajnálat, a kíváncsiság és a csapások sora, amely a családjukat érte. Nem lehetett a kíváncsiságukon csodálkozni. Elmarasztalni sem lehetett őket. Még a természetes halál is megborzongatja az idegeket. Hát még az olyan, mint az Emőkéé. Felakasztotta magát. Szervusz világ! Isten veled világ! Három hónappal korábban meg (vagy néggyel) Bandi, a férje vetett véget önkezével az életének. Mintha jó előre megérezte volna, hogy Emőke a halálba is követni fogja, hiszen a felesége mór csupán abban a hídelemben élt: . . . aki szenvedett a földön, annak a mennyben boldogság lesz a része . . . . . . aki elviselhetetlenül volt durva, iszákos férj életében, az józan, jólelkű lesz a halála után . . . Követte a rettenetes halálba az urát, s ennyi szörnyűséges baj már meg is adhatja a szívnek a kegyelemdöfést! Ismétlődik vagy folytatódik a csapások sora? Apátlanok, anyátlanok lettek az Emőke gyermekei is. A hétéves kislány és a kilencéves kisfiú. Mintha velük akarta volna példázni a világ, hogy a háború nem akkor ér véget, amikor elhallgatnak a fegyverek, amikor a harangok szerte a világon és az egész földkerekségen békét kongatnak. Évek, évtizedek múlva is szedi az áldozatait. Életeket olt ki, idegeket tesz tönkre. Határozottan az volt az érzése, hogy ő sem feküdne a fehér kórházi ágyon, ha a háború nem oltott volna ki életeket a családjában. Ha Emőke nem engedi el a gyermekei kezét, és nem dobja oda fiatal testét az enyészetnek. Firtassa a betegágyon, miért csak az ő élete alakult úgy, hogy két nagy csapás után, különösen akkor, amikor az új házuk felépült (a kőművesek a bejárat fölé vésték az évszámot: 1960), félteni kezdte, mint pásztor a nyáját, fösvény a szalmazsákba rejtett pénzét, önző ember a feleségét? Hogyan kezdődött a félelme? Egészen biztosan nem tudja. Mint ahogy a féltékeny férfi vagy nőrzemély sem képes megmagyarázni, miért olyan. Annyi bizonyos, a kívánatosnál jóval erősebben működik a képzelete, és képtelenséget is kitalál, ami a párjának álmában sem jut eszébe. Csak úgy magától támadt fel benne a féltés, az új házuk miatti aggódás. Lehet, már korábban is benne lappangott ez a legrosszabb nyavalya, de nem tudott róla. Valaminek kellett történnie, hogy azután ne lehessen nyugodalma. És ez a valami az 1960-ban felépült új házuk volt! Igen, teljes bizonyossággal állítja, hogy az új ház volt tulajdonképpeni félelmének az oka. Új házukban az az első éjszaka, amikor a régiből, az apjukéból átköltöztek a készbe. Sok minden zsongott, kavargott akkor a fejében. Akárcsak annak a lánynak vagy lánygyermeknek, aki húsvéthétfőre virradó éjszaka éberebben alszik, mint a legelővigyázatosabb vad. A szeme fel-felrebben, mintha valamilyen nagy-nagy veszedelmet szimatolna, holott csendesen, békésen telik el a hűvös tavaszi éjszaka. A kutyák ugatnak fel néha. Ismételten tudomására hozzák a gazdájuknak, hogy nem eszik haszontalanul a moslékot, maradékot. Meg a szél kocogtatja meg olykor az ablakot, jelezve felnőtteknek és gyermekeknek, hogy reggelre az ég is ugyanolyan tiszta lesz, mint a leggondosabban felsepert parasztudvar. A békés, nyugodt éjszakában a lánygyermeknek mégis bolondosán ugrál a szíve. Mert sok-sok izgalommal virradatot, a madarak kora reggeli énekét meg a félszeg locsolkodó kisfiúkat várja, akik pirosra gyúlt arccal tódulnak be a házakba, megállnak a kislány előtt, és fennhangon, kórusban mondják a locsolkodó versikét: — Eljöttem a virágszálat megönteni, hogy el ne hervadjék! Az új házukba költözés első éjszakáján olyan volt az izgalma és az öröme, mint a húsvéthétfőt váró kislányoké. Minden oka megvolt rá, hogy ezerféleképpen elképzelje: hogyan megy ki reggel boldogságával az új házból, ki az udvarra, onnan tovább az útra, az útról a boltba, a boltból a komaasszonyához és vissza, a szövetkezeti telepig, majd a mostohafiáék házáig meg vissza, és a legkedvezőbb pillanatban, amikor legtöbben tartózkodnak a házak között, a boltban, a kapukban, a szövetkezeti telepen és mindenütt. Az akarta, hogy lehetőleg mindenki lássa: Cséplő Herminák már az új házukban töltötték az éjszakát, eternittető alatt, mészszagú falak között feszítette keblüket az öröm, ott álmodoztak tovább a még elérhető célokról. Azt is elhatározta volna azon a nyugtalan, izgalomtól fűtött éjszakán, hogy reggel egyenesen a postahivatalba tart s telefonon fényképészt rendel a járási székhelyről. Örökítse meg azt a legboldogabb pillanatot, amikor az új házuk ablakában könyököl az ura mellett! És ha valaki azon az első reggelen rátartiságot látott volna a menésében vagy a feje tartásában, csak azért, mert sok szenvedés és nélkülözés után jutottak el a kisember szerény vágyainak a legtöbbjéig, az eternittetős új házukig. Persze, az igazsághoz tartozik, hogy azon az első éjszakán azzal foglalkozott a legkevesebbet, hogyan megy ki az udvarra, az útra, a faluba, az új házukból. Nyugtalan volt, izgatott, elkerülte az álom, mert az urához bújva egyre azt latolgatta, milyen lesz az életük? És ha már elkészült az új ház, kié lesz testük-lelkük töredelme, verejtékes munkájuk gyümölcse? Ha akkor, azon az örömmámoros éjszakán ilyen gondolat nem merül fel benne, talán soha nem merül fel benne, talán soha nem ismeri meg a házféltés szörnyű kínját, soha nem motoszkál gyanú a fejében. A beköltözés éjszakáján azonban mindent elkövetett azért, hogy beláttassa az urával: szép új házukat már ne felezzék a testvérek, mint apáik, nagyapáik az asztalt vagy a teknőt. Az új ház már csak a Herminkéjüké legyen! Igen, e jó szándékú döntésük után szakadt rá a félelem minden terhe. Naponta ijesztőbben érezte, hogy bizonytalanná vált körülötte minden, nem hitt senkinek és semminek, minden percben arról szeretett volna megbizonyosodni, hogy Herminkéjük jogos, igazságos örökségét nem veszélyezteti senki és semmi. S milyen hamar észrevették a baját. Az ura előtt tudta jobban titkolni a szenvedését, nem a falu előtt. Nevetségessé vált azok szemében, akiknek a közelében hallgatózott, akiknek a nyomába szegődött. Pedig csupán azért szánta rá magát ilyesmire, hogy elejét vegye a bajnak. Sajnos, csak ő vette komolyan a házukra leselkedő veszedelmet. Mások nevettek rajta. Afféle csendes bolondot láttak benne. Megkérdezi majd az orvostól vagy az urától, ha látogatóba jön, ki juttatta be a kórházba? Mekkora lenne a haragja, ha éppen az szorgalmazta volna számára a betegágyat, aki ily módon akarta könynyebben elérni a célját. Egyelőre azonban még azt sem tudta, mikor hozták be. A szürkület, a derengés meg az ébredő madarak csivitelése a reggelt sejtette. Nem lehetett kétsége afelől, hogy éjszaka vagy hajnalban került kórházba. De semmire nem emlékezett. Csak a szobája telt meg fénnyel, a fejében sötétség uralkodott. Ráfogták volna, hogy beteg? De hiszen semmi baja nem volt. A köszvény gyötörte néha, meg a lába, mert meghízott vénségére. Vastag háj rakódott a derekára. Az olyan asszonyhoz hasonlított, mint aki tél idején a lovas szánkón több pokróccal csavarta körül a derekát. Nemrégen az ura azt mondta neki: — Már lefelé terebélyesedsz, Herminkém, az istenfádat! Úgy nézel ki, mint a lombjára állított fa! A szeme is egyre gyakrabban fájt. Egyszer az ura, talán házasságuk első esztendejében, amikor még mindig arra volt kíváncsi, tetszik-e neki a bandzsító szemével, úgy vigasztalta, hogy csak legyintett a gondjára: — Az csupán annyi Herminkém, mintha az egyik szemed örökké a másikra lenne kíváncsi! Azért hozták kórházba, mert ráfogták, hogy beteg. Elhitették az urával, hogy fehér falak között, fehér ágyon a helye. S lám, a bágyadt eszmélésben eddig észre sem vette, hogy fehér ingben feküdt. Nem az övében, az otthoniban, hanem a kórházéban. Az ájulás mélypontjában lehetett, ha akkor sem tért magához, amikor levetkőztették, és belebújtatták a kórházi gúnyába. (Folytatjuk) 10
