A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-12-03 / 48. szám

— A szöszke haja helyett feketét vagy gesztenyebarna színűt szeretne, a formás, gusztusosán görbülő lába szára helyett meg két egyenes botot. Azonkívül mindennap a tükör elé áll, és leszólja magót, fintorog: kinek kéne az ilyen lány?

— Valóban. Milyen jól tudja! — jegyezte meg elismerően.

— Én is voltam lány! — kapta fel a fejét. — Aztán mi az igazság az olyan fruskák nyimnyámkodása körül? Te történetesen még be se fejezted az iskolát, és Bandi már be akarja kötni a fejed. És én azt nem is ellenzem. Feltételezed rólam, a nagynénédröl, hogy a boldogságod útjába akarna állni?

— Nem, dehogy — villanyozódott fel, mert azt hitte, más belátásra jutott.

— Ne is. De az esküvőtöket még korainak tartom. Mi csak annyit kívánunk tőled Károly bátyáddal, hogy előbb fejezd be az iskolát, és azután menj férjhez! — adott újra nyomatékot a hangjának, s lopva leste a hatást.

— És ha nem vár rám? — mondta elszontyolodva, elkomorodva.

— Akkor menjen isten hírével. De attól ne félj! — sietett a biztatással.

— És ha mégis elhagy? Más kerül az útjába? És ha nekem nem akad más kedvemre való fiú, lelkére veszi majd a boldogtalanságom? — dobta be a legsúlyosabb ellenérvét.

— Ilyet ne mondj nekem. Ilyet én nem érdemiek — torpant meg, és remegés futott végig rajta. Eszébe jutott az a különös ólombeli gombázása, amikor az öccsének megígérte, nem nyúl egy újjal sem a lányához. Most rontsa el az életét? A makacs ellenkezésével?

— No feleljen, ne hallgasson! Lelkére veszi a boldogtalanságom? — ütötte tovább a vasat, mert megérzte, hogy forró.

— Aki két évet nem tud rád várni, azt ne is kívánd a férjednek — bizonytalankodott el egészen. Azért még tovább pörölt. — Aztán arra gondoltál-e, hogy mi lesz, ha nem sikerül a házasságotok?

— Akkor se halok éhen!

— Csak akkor már nem folytathatod, amit most abba akarsz hagyni. Nyakadon lesznek a gyerekek. Eh, komolytalanok vagytok mind a ketten! — legyintett, és érezte, hogy nyomja a mellét a méreg.

— Szeretjük egymást! — vetett közbe egy-egy mondatot, mint aki már felülkerekedett a másikon.

— Szép dolog. Csakhogy szerelemből nem lehet megélni! — fordult gúnyosra a hangja. — Hallgassatok rám, és csupán az érettségid után házasodjatok össze. Biztosítalak, mi leszünk az esküvődön a leg boldogabbak!

— Most házasodunk össze. Holnap már nem is megyek iskolába. Minek, ha februárban megtartjuk a lakodalmunkat? — mondta egészen felülről, s neki egyszerre fejébe lökődött a vér.

— Tréfálsz megint? Kínozol megint? Nem taposott meg még eléggé az élet? — pattant fel a karoslócáról és az orra előtt hadonászott a kezével.

— Nem akarok hallani többet a férjhez menésedről! Majd ha az iskolát befejezted, akkor gyere nekem

ilyennel! Ez az utolsó szavam! — kiabálta, és a hirtelen felzaklatottságtól id-oda rohangált a konyhában. S ahányszor dorgálóan vagy pirongatóan ránézett Emőkére, annyiszor ütközött konokságba a tekintete.

— Nekem meg az, hogy holnap már nem megyek iskolába — fordított hátat neki csökönyösen.

— Azt szeretném látni. Megfogadtam apádnak, hogy nem nyúlok hozzád, de azért ne bízd el magad. Ha nem mégy, megismered a tenyerem! — mondta, s a megfélemlítés eszközeként még a kutacsot is a kezébe vette.

— Ha most mindjárt agyonüt, akkor se megyek! — ugrott fel ő is a karoslócáról, mint egy vadmacska, és a díványra vetette magát. Eltört a mécses, rázkódott a teste, soha azelőtt nem ismerte olyan dacosnak. Ha közben-közben felemelte a fejét, villámot lövellt a szeme.

— No nézd a semmirekellőjét, még feleselni mer velem — mondta nekivadulva, és egyszerre olyan feldúlt lett, hogy kapkodnia kellett a levegőt.

— Azt hittem, hogy a boldogságomat akarja! — bömbölte fájdalmasan, szánakozást keltőén, és erősen markolta a párnát a feje alatt. S amikor felnézett, az ajka remegett, a bőre meg hol lila volt, hol fehér.

— Azt akarom, persze. Mi mást akarnék? — hőkölt meg az indulatos szavaival. Félt, hogy felugrik, kiszalad, és beveti magát a kútba. A kényszerű meghátrálás azonban nagyon elszomorította. Mindig kedvében járt, s lám, elég volt egyszer ellenkezni vele, már a sértéstől sem riadt vissza.

— Ha azt akarná, nem ellenkezne. Egy szót se szólna, örülne a boldogságomnak! — hadarta a könnyeit nyelve.

— Hát jó. Nem szólok többet. Csináld az életed, ahogy jónak látod. Csak aztán meg ne bánd, hogy nem hallgattál rám — mondta a megbántott hangján, egészen elgyengülten, és szenvedő lélekkel kivonult a konyhából.

Kint olyan sötét volt, hogy megállt volna benne a kanál. Pedig még nem járt későre az idő. Esőfelhő állapodott meg a falu fölött. Az okozta. Az szűkítette nagyon keskenyre a világ szemét.

Az istállóba kellett volna indulnia, de a megbántottság és a felzaklatottság, valamint az Emőke sorsáért való aggódás a kapuba hajszolta. Belehallgatózott a csendbe, hallani-e már az ura lépteit?

De csak a traktor dobogását hallotta ki valamelyik távolabbi udvarból, meg a kocsma zaja ütötte meg a fülét. Az új házuk féltése akkor nem jutott eszébe I

Blúzban, szoknyában, fejkötetlen szaladt ki a kapuba. Nem bámészkodhatott, fülelhetett ott sokáig. Visszament a konyhába, kezébe kapta a sajtárt (Emőke még mindig a díványon kesergett), és sietett az istállóba.

És mintha az ura megint ráérzett volna, mikor kell jönnie, alig taszította be az ajtót, alig bődült ró a tehén, ő is belépett utána. Istállóból az istállóba. Közösből a magáéba. És kérdezte is mindjárt, miután megvillogtatta csibukjában a parazsat.

— No, mire mentetek?

— Semmire — mondta, és szénát vetett a tehén jászolába. — Te vehetnéd elő. Szíj kellene a hátára !

— Hm. Ha apja lennék, talán meg is tenném — döntötte hátát a szénatartónak. — Lenyúznám a bőrét, az istenit a fajtájának! De így nem teszem. Rám ne nehezteljen, hogy megakadályoztam a boldogságát — intézte el nagyon szűkszavúan a dolgot, aztán megragadta a villát, letisztította a hídlást, kihordta a trágyát az istálló végébe.

Mikor betértek a konyhába, Emőke már nem kesergett a díványon. Elbontotta magának az ágyat, s tetette az alvást. Éhesen feküdt le.

Nekik sem esett jól az étel. Piszmogtak fölötte, mint az étvágytalan gyerek. S mert beszélgetni sem volt kedvük, ők is korán lefeküdtek. Aludni azonban nem tudott. Az ura már régen brummogott mellette, amikor ő még mindig Emőke miatt aggódott. ösztönösen megérezte, hogy egyszer majd nagy baj származhat abból, ha sem iskolája, sem boldogsága nem lesz.

Az sem izgatta kevésbé, mit mond a falu, ha majd híre kelt, mi készül Cséplő Károlyéknál. A rosszmájúak rögtön leszólják Emőkét, hogy csak olyan neveletlen lány viselkedhet úgy, akinek sem apja, sem anyja.

Házaljon másnap, és magyarázza mindenkinek, aki az útjába kerül, hogy ők éppen fordítva szeretnék? Annak örülnének, ha befejezné az iskolát, nem annak, ha férjhez megy!

Ilyeneken töprengett virradatig. És amikor reggel látta, hogy Emőke makacsul tartja magát a bejelentéséhez, vagyis nem nyúl a táskájához, früstök helyett a boltba ment, hogy a pletykára éhes aszszonynép találgatásainak már korán reggel elejét vegye.

Boldog sem lett! — állapította meg a koporsója mellett. Amikor az emlékeiből néhány pillanatra felocsúdott. Akkor vette észre, hogy a virrasztók már mind elmentek. Elnyelte őket az éjszaka. Csupán az ura és Frédi, az öccse, meg Emőke bátyja, a Szepsiben családot alapító Miklós zörögtek a székekkel. Hordták vissza a helyére.

Öt nem háborgatták. Békében hagyták a koporsó mellett. Ö sem zavartatta magát a virrasztók után maradt nagy csendességgel. A nyitott ablakon keresztül tódult be a hűvös májusi levegő és a virágillat. Nagyokat szippantott belőle. Jólesett, megkönnyebbült, ha a nagy fájdalmára gyógyírként mély lélegzeteket vett.

Emőke holtteteme még nem árasztott szagot. Nyugodtan maradhatott tovább a koporsójánál. Nem kellett attól tartania, hogy a nehéz szagtól megfájdul majd a feje. Virraszthatott egyedül. Tűnődhetett magában a dolgok értelmén. Hogy milyen bonyolult áttekinthetetlen az élet. Néhány évvel ezelőtt még pörölt vele tanulmányai félbeszakítása miatt, most meg itt fekszik előtte kiterítve a koporsóban.

Egyetértett a megmásíthatatlannal. Egyszer minden,kinek meg kell halnia. De fiatalon senkinek ne harangozzanak. Különösen ne a kétgyermekes édesanyának! Leánykája, fiacskája még iskolás, alszanak az új házukban. — Rámarad azoknak a nevelése is? — tette fel magának a kérdést, és borsódzott a háta. Nem, ő ezt már nem teszi. Mert nem bírja. Mondjon a falu amit akar, pörögjön az asszonyok nyelve a pörgettyűnél is gyorsabban, szegény öccse és a sógorasszonya ítélkezzenek fölötte ahogy akarnak, nem vállalja az Emőke árván maradt gyermekeit. Inkább a halált választja. Megy Emőke után a sírba!

A mások gyermekei neveléséből elég volt. Próbálja meg más is. Elfáradt a teste, lelke. Gyermeknevelés helyett inkább már a sírt választja. Legalább ott igazán megpihen.

Sokáig siratta a maga keserves életét a koporsó mellett. Meg a legkedvesebb hozzátartozóiét, öccse valahol messze, idegenben, a Kárpátoknál alussza nyugtalan álmát Sógornője meg a temetőjükben. Ök jártak volna jobban, hogy meghaltak?

Valószínű, hogy ők. Mert neki, az élőnek, fáradt lett a szíve, visszeres a lába, gondokkal tetézett az élete. És ennyi baj után még az új házuknak sem tud örülni a ráleselkedő nagy veszedelem következtében !

Emőke is jobban járt nála. Mert ahogy mondják, megboldogult. Nagyon boldogtalan házasságából menekült a halálba. A könnyebb megoldást választotta. Olykor neheztelőleg is pislantott a hideget árasztó megszépült arcára. És beszélt hozzá:

— Ugye most már belátod, hogy engedetlen voltál. Hiába szajkóztam neked, előbb az iskola, aztán a férjhez menés. Nem hallgattál rám. Én nem büntettelek meg, nem nyúltam hozzád, de az élet keményen megbüntetett!

(Folytatjuk)

10

Mécs

József