A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-26 / 47. szám
0 0 0 Közvetlenül a Német Demokratikus Köztársaság államünnepe előtt — október 5-én — kis „méretű" (mindössze 186 könyvet bemutató), de annál csodálatraméltóbb, színpompásabb könyvkiállítás nyílt meg a bratislavai Mihály utcában, a Tátrán Könyvkiadó épületében. A kiállításon az NDK három művészeti könyvkiadója — a berlini Henschel, a lipcsei Seemann és a drezdai Művészeti Kiadó mutatkozott be — s mondhatjuk: nagy sikerrel — a könyv- és művészetrajongóknak. A három német könyvkiadó „rangidőse” a harminckét esztendős Henschel. Kiadói tervében a színházról és zenés színházról, a táncról, a filmről, a rádióról, a televízióról, a balettről, a kabaréról, a varietéről, a cirkuszról és a képzőművészetekről szóló művek egyaránt megtalálhatók. A világ drámairodalmának publikálásában is jelentős sikerekkel dicsekedhet: 1977-ben egyebek között afrikai, bolgár és spanyol drámákat adott ki, s a magyar Örkény István két drámáját, a Tóték és a Macskajáték címűt is megjelentette. A magyar szerzők németül kiadott művei közül megemlíthetjük még Hofer Tamás és Fél Edit A magyar népművészet című könyvét vagy Székely And-Színpompás kiállítás 1. Rudolf Nehmer: Orbis pictus 2. Günter Glombitza: Ifjú pár 3. Hieronymus Bosch: Szent Antal megkísértése rós Munkácsy M//já/y-monográfiáját Mindez arról tanúskodik, hogy a Henschel Könyvkiadó képviselői nemcsak elméletben vallják „a művészet közelebb viszi egymáshoz a nemzeteket” elvet, hanem a gyakorlatban is állandóan szem előtt tartják. Ám a másik két német kiadóról sem mondhatunk mást. A drezdai Művészeti Kiadó fennállásának 25 éve alatt több mint 300 könyvet és több mint 1000 reprodukciót publikált. 88 kiadványt „Az NDK legszebb könyve" titulussal jutalmazták, illetve értékelték. A kiadó pontosan 48 államba exportálja könyveit és szoros kapcsolatokat tart fenn a szocialista országok könyvkiadóival, egyebek között a bratislavai Pallasszal. A lipcsei Seemann mindenekelőtt képzőművészeti — főleg festészeti és építészeti — tárgyú könyveket publikál. Egyik legszebb, legtartalmasabb kiadványa, a nyolckötetes Általános művészettörténet a moszkvai Akadémiával való együttműködés eredménye. A bratislavai kiállítás „házigazdájával”, a Tátrán Kiadóval folytatott együttműködésről pedig a Giottótól Cezanneig című könyv tanúskodik. Ezúttal tehát a színpompás kiállítás néhány színfoltját — képzőművészeti tárgyú könyvekből kiragadott reprodukciókat — adjuk tovább olvasóinknak, ízelítőül. V. E. BEMUTATJUK SZŰCS RÓBERT-et Még ma is vidám, dalos ember az újvári Szűcs Zsigmond, pedig már 66 éves. Aki egyszer megszereti a dalt... Zsiga bácsi nagyon megszerette. Mozdonyvezető volt. Akkoriban még lapátolni kellett a szenet a szép nagy gőzmozdonyok tüzelőkamrájába. Szűcs Zsigmond dalolva hányta a szenet. Ma is szereti a nótázást. Hallgatók, népdalok, Bartók, Kodály... — Soha nem ismerte a kottát, csak hallás szerint tanulta meg a melódiákat. Most tanul kotta szerint hegedülni — mosolyog fia, Szűcs Róbert, a Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttesének szólóénekese. Apjától, az egykori vasutastól örökölte a dalolás, a zene, az ének szeretetét. — A rajt annak idején nem volt túlságosan szerencsés. Űjvárott zongorázni kezdtem tanulni. Mi tagadás, nem érdekelt túlságosan. Apám hegedült, dalolt is, remek hangja volt, ez inkább tetszett, így aztán én is felcseréltem a zongorát a hegedűvel. A bratislavai konzervatóriumban tanultam Kulíéek professzornál hegedülni. A negyedik évfolyamban Cernecká tanárnőhöz jártam énekre, öt már ismertem; ő tanította apámat is, az amatőr énekest. Apám egyszer elvitt magával, hogy a tanárnő hallgasson meg. Valami tehetségfélét láthatott meg bennem, mert tanácsolta, foglalkozzam az énekléssel is. Tetszett az ötlet, jelentkeztem a Zeneművészeti Főiskola ének szakára, ahol Godin professzorhoz kerültem, így lett belőlem énekes. De azért a hegedűhöz sem lettem hűtlen, játszottam az Ifjú Szívekben is. Az iskola elvégzése után opera- és hangversenyénekes lettem. Előzőleg, már a negyedik évfolyamban, felvettek gyakornoknak a Nemzeti Színház énekkarába, így kerültem a színházhoz. A Szevillai borbélyban kaptam az első önálló szerepet, a Fiorellát énekeltem. Az első nyilvános fellépéskor lámpalázzal küzdöttem, remegett a térdem, rettentően izgultam. Szerencsére a szerep nem volt nagy, csak az első felvonás elején volt jelenésem, kellett kimennem a színpadra. Néhány kisebb szerep után megkaptam az első nagyobbat, gróf Almavivát énekeltem a Figaro házasságában. Ennek a Mozartoperának Július Gyermek volt a rendezője; ügyesen irányított, Málek karmester is a kezemre járt, segítettek a tapasztaltabb kollégák, főképp Mária Kisonová-Hubová és Hazuchová. Átvészeltem a bemutatót, jó kritikát kaptam, a további nagy szerepek nem sokáig várattak magukra. Anyegin doktor Malatesta, gróf Luna, Germon a Traviatában, Telramund a Lohengrinben. A wagneri zene mélységeivel nehéz megbirkózni. Szokatlan, nagy feladatot ró minden énekesre. Jobban szeretem a könnyed, játékos olasz operákat, bár azokban is van néhány igényes rész. Második nagy szerepem a Cosi fan Tutte Gulijelmója. A Bohéméletben Marcell szerepét játszottam, a Martin és a Nap-ban a címszerepet; Banská Bystricában mint vendégénekes játszottam Mozart Don Giovannijának címszerepét. Az új idényben is igényes szerepek várnak rám, a felújított Don Giovanni, Verdi Aidájában pedig Amonastra. Színes, káprázatos világ az operák világa, ebbe csöppent bele az újvári vasutas fia. — Elismerem, szülővárosomtól nagyon elszakadtam — vallja be Szűcs Róbert. — Két családom van, szabad időm javát nekik kell szentelnem, nincs sok időm utazásra. Figyelemmel kísérem az ottani eseményeket, kivált a fiatalok kulturális életét. Kétszer szerepeltem náluk, önálló koncertem volt a kultúrházban. Úgy láttam, hogy az újvári fiatalok a zene terén is sokat fejlődtek, a komoly zene iránt is van már érdeklődés. Valamikor nem voltak olyan lehetőségek, mint manapság, de az akkori fiatalok talán el sem mentek volna olyan hangversenyre, mint amilyen az enyém volt, elvégre az opera nem tartozik a könnyű műfajok közé. Könnyűzenében az újváriak is járatosabbak, szeretik is, de mostanában már a komoly zene kedvelőinek is kialakulóban van a tábor. Szülővárosomban is telt ház van a slágerénekesek felléptekor, vagy ha valami jó zenekar ad műsort. Az én koncertjeimnek nem volt túlságosan nagy közönsége; ehhez még bizonyos idő kell, hogy a komolyabb műfajt is élvezni, érteni tudják az emberek. A kezdetén túl vannak, most már csak jó műsorokat kell szervezni, hogy a fiatalok is megszeressék a komoly zenét. Kamarazene hangversenyekre elég szép számú nézőközönség megy el, és ez jó jel. Hallom, hogy az egyik énekversenyen már felbukkant néhány tehetség az újvári iskola növendékei között. Ennek örülök, a mi vidékünkön mindig szerették a dalt, a zenét. Üzenem a fiataloknak: szeressék a dalt, a zenét, ápolják a hagyományokat. MÉSZÁROS JÓZSEF 4
