A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-11-19 / 46. szám

MINDEN RELATIV!

Az ember elvan óra nélkül is, ha van elég ráérő ideje. Körülbelül — ahogy a régiek — a nap, vagy a csillagok állása nyomán is eltájékozódik az idő felől. Fél óra ide, fél óra oda nem számít. De a magamfajta utazó, lótó-futó ember már percre méri az időt. Ha nem másodpercre! Autóbusz, vonat, repülőgép indulásához, érkezéséhez. Ehhez pedig pontos óra, de méginkább: órák kellenek. Fontos a jó ébresztőóra, a kellemes-hangú „vekker", ha hajnalban kell indulni ...

Sajnos, szűkebb családomban tegnap az utolsó időjelző szerkezet is hasznavehetetlenné vált. Az történt, hogy vasárnap hajnalban kimentem vadkacsázni. Szép is volt a hajnali húzós a tavon, jól is ment a lövés; a nehéz rucák egymás után kalimpáltak le a magasból a vízbe. A vadászat végeztével azután a magasszárú csizmában begázoltam a tóba, hogy a zsákmányt begyűjtsem. És ekkor történt a baj! Megbotlottam egy vízalatti kőben, s mintha csak augusztus közepe lenne, belefeküdtem a tó vizébe. Ruhástól persze, s akaratom ellenére. S velem együtt a karórám is megfürdött. Mire dideregve haza értem, jó és megbízható kronométerem már egy kerek órát sietett. Nyilván megvadult a nem várt hajnali fürdőzéstől.

Hétfőn, természetesen elkésett a feleségem a munkából, s a lányunkat is fanyalogva fogadták be a bölcsődébe. Mindez pedig azért volt, mert a pontos időt jelző utolsó óránk is fölmondta a szolgálatot.

— Vidd el a gyorsjavítóba — tanácsolta a feleségem. Az ám! Hiszen a gyorsjavítóban egy-kettőre rendbe szedik majd, örvendeztem magamban a jó tanács hallatán. Addig is felhúztam az ébresztőórát, amely ugyan időnként megállt, de azért a semminél jobb volt. Ketyegett. Ha pedig elhallgatott, elég volt megrázni, s újra elindult. Csakhogy ezzel meg az volt a baj, hogy nem lehetett rajta beállítani a pontos időt. Elveszett a csavarója. De ment. Ketyegett.

Ezután pedig felültem a villamosra és utaztam, zsebemben a megkergült karórával, amely fél kilenc helyett negyedtizenkettőt mutatott már.

A gyorsjavító kirakata előtt egy percre megálltam és elolvastam a megnyugtató szöveget, amely szerint itt a meghibásodott órákat várakozásra megjavítják. Ez az, amit keresek, gondoltam

magamban, s már be is nyitottam a kicsi helyiségbe. Virágkorán túl levő, de még mindig csinos hölgy fogadta köszönésemet, kedvesen, előzékenyen.

— Megfürdött — tettem eléje a pultra elvetemült órámat —, s most az isten tudja, hova siet.

— Azonnal megnézzük. Tessék várni — mondta a hölgy, s bevitte az órát a szomszéd helyiségbe.

Vártam. Néhány perc múlva visszajött.

— Siet — állapította meg, amit amúgy is tudtam.

— Ez az igazság.

— Itt kell hagynia.

— Rendben van, hiszen azért hoztam ide.

— De csak három hét múlva lesz kész.

Azt hittem, rosszul hallok. Ha azt mondja, három óra múlva jöjjek vissza az órámért, szót se szólok; ha azt mondja, három nap múlva lesz kész — elfogadom. De a háromhetes „gyorsjavítást" túlzásnak találtam. Milyen lehet akkor egy nem gyorsjavítás? Mennyi ideig tarthat? Három hónapig? Fél évig?

— Tulajdonképpen miért kell három hétig itt tartani az órát? — érdeklődtem.

— Nedves — válaszolta készségesen a hölgy —, ki kell szárítanunk.

— S az három hétig tart?

Kérdésemre nem tudott megnyugtató

választ adni.

Sehogy se értettem, s most sem értem, hogyan lehet egy ilyen apró jószágot, mint az én karórám, három hétig szárítgatni. De már nem is töröm rajta a fejem. Biztosan valami speciális, lassú szárítgatásnak vetik alá, amely — hogy divatos szóval mondjam — ilyen időigényes.

E sorok írása közben, ahogy kilesek az ablakon — alkalmazva nomád őseimtől a gének útján átörökített s bennem is meglevő időérzékelő készséget — úgy találom, hogy tizenegy körül járhat az idő. A hűtőgépen ketyegő ébresztőóra negyed hármat mutat. A rádióban szimfonikus zenét közvetítenek; vagyis a tízórás hírek mór elhangzottak . . . Kételkedő ember vagyok. A relativitás-elmélet önmaga is lehet relatív. De ma nem vagyok vitázó kedvemben. E háromhetes „gyorsjavítás" legyőzött. Igaza van Einsteinnek!

Gál Sándor

EJNYE!

A minap országunk fővárosában, az arany Prágában jártam. Engem kisvárosi embert, meg kell vallanom, mindig kissé elkápráztat a nagyvárosok zajos forgataga, az utcákon hömpölygő embertömeg, a rengeteg fényes, tarka kirakat, egy- egy ódon történelmi levegőjű városrész, a rengeteg színház, mozi. Ez igen, ez aztán élet, itt aztán lehet élni. Színes, tarka álmokat szövögettem, miközben Prága utcáit jártam. Az álomvilágból egy ugrással a földön termettem, rádöbbentem, hogy vészesen korog a gyomrom. Hogy sok időt ne vesztegessek, betértem az első utamba eső bisztróba. Megvettem az eledelemet, és jóízűen, gyanútlanul falatozni kezdtem. Nem az étel, se nem a kiszolgálás minőségéről akarok itt szólni. Ezekre panaszt nem igen mondhatok. Minden a legnagyobb rendben volt, de mégis egyszer csak megállt a számban a falat. Az étkezőpultnál szemben álló úr közölte, hogy beletettem a fia tányérjába a kabátomat. Hogy lehet? Almélkodtam, hiszen a kabátomat a

poggyász számára lévő rácsos polcra helyeztem. Ám, úgy látszik nem elég körültekintő módon, mert nem vettem észre a rajta levő tányért, amiből hathét év körüli fia jóízűen falatozott, amíg nem jöttem én, naív alak, akik szentül meg volt győződve, hogy a poggyásztartó a poggyásznak van, és szemrebbenés nélkül oda mertem tenni a kabátomat. Félénken közöltem a mérgelődő papával, hogy ez poggyásztartó, amitől még vadabb lett, és közölte, hogy a kisasszony máskor nézzen körül, hogy hova teszi a kabátját, ami félreérthetetlenül nekem szólt. Nem akartam hinni a fülemnek, még azt mertem képzelni, hogy elnézést kér, de esze ágában sem volt. Ehelyett nagyon meg volt sértődve, hogy a fiának majdnem az egész vacsorája a kabátomra kenődött, s így alighanem másikat kell vennie, hogy a fia jóllakjon. A kabátomról levakartam amit lehetett, és keserű szájízzel távoztam. A város iránt érzett csodálatomba egy csöpp keserűség vegyült.

M. Katalin

Robby fóka Nyugat-Berlinben él, az ottani állatkert lakója. Rendkívül tanulékony jószág: idomítója, Eckhardt

Schultz szerint ezt a látványos szaltót csak néhányszor kellett neki megmutatni, percek alatt megtanulta.

Wolf Kaiser, az NDK színházaiban, filmjein és televíziójában a legjelentősebb jellemszinészek közé tartozik. Az idén a Hazafias Érdemrend ezüst fokozatával tüntették ki.

Körbe-körbe épült város az arizonai Sun City, azaz Napvóros. Alig tizenhét éve alapították, de már 40 000 lakosa van. Ha így folytatódik az arizonai pusztaságok betelepítése, hamarosan újabb kör-lakónegyedekkel és lakókkal bővül — ha ez utóbbiak meg nem szédülnek.

Amerikában egyre népszerűbb sport a vitorlázás szárazon: nem kell hozzá

más, mint egy négy kerékkel ellátott deszkalap, árboc és vitorla. Meg, persze, jó szél és jókora ügyesség, egyensúlyérzék. Egészséges időtöltés, mert az egész izomzatot igénybe veszi.

Jilly Johnson és Nina Carter Szőke a szőkével néven duettban énekel. Földalatti címen sikeres lemezt felvételeztek. Egyben manökenek is: szerintük jövőre újból divat lesz a forrónadrág, amit már mindketten nagyban propagálnak. Éneklés közben is.

18