A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-12 / 45. szám
ff ADALÉKOK ff Ha valaki a csehszlovákiai magyar irodalom két háború közötti korszakának történetét szeretné megismerni, ugyancsak nagy fába vágná a fejszéjét. Tucatnyi könyv elolvasása után is hiányérzete maradna, mivel mind a mai napig nem született meg az az összefoglaló mű, amely a legfontosabb kérdésekre maradéktalanul válaszolna. A lapokban és a különböző könyvekben elszórtan megjelent tanulmányok címéhez a legtöbb esetben — zárójelben — odaírhatnánk: adalékok. Már-már megdöbbentő ez a szerénység: mindenki vázlatokat és adalékoka ír, mintha ez volna a legtermészetesebb dolog a világon. Mi a magyarázata ennek? Vajon miért várat magára — idestova harminc esztendeje már — ez az összefoglalás? Elvégre egy olyan korról van szó, amelyet végérvényesen lezártak; amelyhez nem lehet semmit hozzátenni (legfeljebb elvenni belőle) — tehát a kutató egy jól körülhatárolt területre léphet, s még csak attól sem kell tartania, hogy véleményével esetleg magára haragítaná az érintetteket: többségük ugyanis már nem él. Mindamellett nemcsak hálás, de fontos is ez a feladat, ennek ellenére még mindig csak az alapozásnál tartunk. Azok, akik a munka oroszlánrészét vállalták nagyon kevesen vannak; a „segíteni-akarók“ száma már valamivel több, de együtt sincsenek anynyian, ahányan kellenének egy ilyen komoly munkához. A legfáradhatatlanabbak egyike: Turczel Lajos. Ha azt mondom, hogy eddig ő tette a legtöbbet a két háború közötti csehszlovákiai magyar irodalom és szellemi élet megismerése és megismertetése érdekében — akkor nem mondtam eleget. „Két kor mezsgyéjén" című könyve (megérett már a második kiadásra) a legalaposabb munka, amely a két háború közötti korszak csehszlovákiai magyar vonatkozásait számba veszi. Legújabb könyvének — a „Portrék és fejlődésképek“ -nek — ama fejezeteivel vitatkozni, amelyek a szóbanforgó korral foglalkoznak nagyképűségnek és szőrszálhasogatásnak is tűnhetne, hiszen a recenzens a töredékét sem ismeri annak, amit a szerző. De egyébként sincs rá ok, mivel Turczel elsősorban nem megállapít, nem átértékel valamit, hanem tényeket rögzít. Ezek az írások sok újat tartalmaznak — ez tulajdonképpen legnagyobb értékük —, s véleményem szerint a kötet gerincét alkotják. Két íráshoz azonban mégiscsak odakívánkozik néhány megjegyzés. A „Hőskor és dilettantizmus“ könyve TURCZEL LAJOS: Portrék és fejlődésképek című tanulmányból — amely kétségtelenül értékes adalék a kor történetéhez — hiányzik a kellő mélységű elemzés: jelenségekre mutat rá, olykor mulatságos, sőt tragikomikus dolgokat pécéz ki, de adósunk marad annak megválaszolásával, mi táplálhatta olyan csökönyös kitartással ezt a kártékony dilettantizmust. Az „Észrevételek a Sarló irodalomszemléletének és irodalompolitikájának kérdéséről“ című írása nyitva hagyja azt a kérdést, hogyan vált a Sarlósok első példaképévé a „nagy faji triász“ — Ady, Móricz és Szabó Dezső —, volt-e szerepe — s ha igen, milyen szerepe volt — ebben annak a magyarországi mozgalomnak, amely szintén ezt a három embert tartotta szellemi vezérének. (Turczel Lajos mentségére szóljon, az egyik „illetékes“, Dobossy László is meglehetősen szűkszavúan nyilatkozott erről „Középeurópai ember“ című tanulmánykötetében.) ■ Turczel módszere a krónikaíró szerzetesek módszere: rendszerezi és a maga módján megrostálja az adatokat; olykor kommentárokkal kiegészítve és mindig ügyelve az összefüggésekre, veti papírra őket. A módszer ott a legeredményesebb, ahol még jobbára feltáratlan területen jár a kutató. Kebésbé sikerültek azok az írások, amelyek egy viszonylag feltérképezett térségről tudósítanak: a szerzőnek rendszerint alig van új mondanivalója, s dolgát csak megnehezítette, hogy egy konkrét esemény, kerek évforduló volt az ürügy a tanulmány megírására (Kassa szerepe Kazinczy életében és életművében, Az igényesség és korszerűség példája, Tompa Mihály emlékezete). Iróportréi — igazolványképek. Darkó Istvánról mindent tud; azt is tudja, mit írtak róla mások. A tanulmány mégis hiányérzetet kelt az emberben, hiszen Turczel a legfontosabbat hallgatja el: azt, amit Darkó olvasása közben érzett. A lírikus Szabó Béláról tárgyilagosan ír; kerüli a túlzásokat, de kimondja — Fábry szavaival, mégis Fábryval vitatkozva — a lényeget: „Dokumentumértéke és osztályharcos szerepe a megbecsülendő.“ LACZA TIHAMÉR Sas Andorról vázlatot készített, pedig többre is tellett volna. Ráadásul két önként kínálkozó lehetőséget is elmulasztott kiaknázni: az egyik a személyes vallomás; — Turczel tanítványa és barátja volt Sas Andornak, ennek ellenére mégis olyan tárgyilagossággal ír róla, mintha sohasem találkoztak volna; a másik lehetőség a Sas Andor-monográfia értékelése; — Turczel azzal fejezi be tanulmányát, amivel érzésem szerint kezdenie kellett volna: egy mondatban rögzíti a tényt — megjelent Párkány Antal Sas Andorral foglalkozó monográfiája. A „Fábry és a csehszlovákiai magyar irodalomtörténetírás“ című tanulmánya tulajdonképpen arról kívánja meggyőzni az olvasót, miért volt alkalmatlan Fábry Zoltán arra, hogy megírja a csehszlovákiai magyar irodalom két háború közötti korszakának történetét. Az indoklás — Fábry személyes részvétele a kor irodalmának alakításában, s az ebből fakadó szubjektivitás, valamint esztétikai és kritikai szemléletének éppen a harmincas években tetőző válsága — lényegében helytálló, bár véleményem szerint ettől függetlenül sem volt a feladatra alkalmas, mivel nem volt az az alkat, aki irodalomtörténet-írásra termett. Fábry a „novellaterjedelmű“ írásokat kedvelte, két-három lapon úgy tudott sziporkázni és tömöríteni, akár egy vérbeli novellista; hosszabb tanulmányain viszont érezni a figyelem lankadását, többször ismétli is önmagát, s ezáltal megtörik az írás lendülete és íve. Ha valakitől, akkor éppen Turczel Lajostól kérhető számon a „megnemírt“ irodalomtörténet : jelenleg nincs közöttünk olyan, aki nála alkaiamasabb volna erre a feladatra. Egyébként a hiányzó irodalomtörténet problémája ■még egy alkalommal felbukkan a könyvben: a Győry Dezsőről írt szép dolgozatában. Szeberényi Zoltán könyvét méltatva jegyzi meg: több ilyen monográfiára van szükségünk, hogy legyen mire építenünk. Kétségtelenül igaza van, én azonban — kezdetnek — megelégednék azokkal az elemző tanulmányokkal is, amelyek nemcsak számbaveszik a tényeket, hanem megkísérlik a részleteket valamiképpen az egészbe ágyazni. Az ügy érdekében hasznos lenne antológiákat, válogatásokat megjelentetni olyanok műveiből is, akikre eddig — valamilyen oknál fogva — nem került sor. Hiányoznak az irodalmi kalandozások is; néhány költőnk a közelmúltban újra fölfedezte — és nemcsak saját magának — Forbáthot. Miért ne történhetne meg ez mással is? Úgy hiszem (vagy helyesebben: sejtem) akadnak még jópáran, akik érdemesek rá. Azt szoktuk mondani: kétszer is a semmiből indultunk. Ez igaz, de a második újrakezdéskor már volt mire emlékeznünk. S talán túlságosan is könnyen elhitettük magunkkal, hogy 1938-ban a folytonosság teljesen megszakadt. ■ A humorista Dubáról Turczel tömören és lényeglátón ír, de érdekes lett volna talán azt is megvizsgálni, hogy ezt a Dubát miért tagadta meg a novellista, regényíró és szociográfus Duba. Az Ozsvald Árpádról írt tanulmányáról mondható el leginkább, hogy megközelíti az „eszményit“: megjelöli az életműben a legfontosabb állomásokat, kimutatja a hatásokat, s esztétikai szempontból is mélyrehatóan elemez. Az efféle összegező tanulmányokból kevés van a mi tájainkon, de maga Turczel is csak elvétve vállalkozik ilyesmire. Két írás is foglalkozik a csehszlovákiai magyarok Petőfikapcsolataival. Az első — A csehszlovákiai magyarság Petőfi-képe a két világháború között — terjedelménél és mondanivalójánál fogva is a kötet legjelentősebb tanulmánya. A másik — Kapcsolataink Petőfivel — sokban kiegészíti az előzőt, elsősorban a felszabadulást követő időszakra vonatkozólag, de számos dolgot ismétel is, ami elkerülhető lett volna, ha a két írást — a teljesség kedvéért is — ötvözi. A kötet harmadik részéből (Könyvkritikák és kapcsolatrögzítések) egy tanulmány — A magyarországi Magyar írás kapcsolata a csehszlovákiai magyar irodalommal — emelkedik ki (a már említett Győryportré mellett), elsősorban eredeti tényanyagával. Ebben a részben méltatja Dobossy László Középeurópai ember című könyvét is; ez az írás tulajdonképpen hasznosnak mondható, mert felhívja a figyelmet egy számunkra fontos műre, nem fűz hozzá azonban komolyabb megjegyzéseket, s ez mindenképpen hiányérzetet vált ki az olvasóban. Ugyanilyen informatív jellegűek csupán azok a cikkek is, amelyek könyv- és lapkiadásunk felszabadulás utáni fejlődéséről, a szlovák műfordítás 1945— 1968 között megtett útjáról, a romániai A Hét-ről vagy Kós Károlyról tudósítanak. ■ Turczel Lajos könyvének írásai — s így maga a kötet is — vegyes értékűek. Némely tanulmánya — ahogy a borító szövegének szerzője némi képzavarral megfogalmazta — „további előmunkálatként szolgálhat a megírásra váró csehszlovákiai magyar irodalomtörténethez“, számos cikke azonban kevés újjal gyarapítja eddigi ismereteinket, ezért problematikus e könyvben való szerepeltetésük. Ennek ellenére a Portrék és fejlődésképek értékes munka, s éppen a csehszlovákiai magyar irodalommal foglalkozó alapvető fontosságú tanulmányok jóvoltából az. (MADÁCH, 1977) OLVASTUK A IV. budapesti nemzetközi költőtalálkozót Ady Endre születésének 100. évfordulója és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulója jegyében rendezték meg. Ezzel kapcsolatban Lőcsei Gabriella a Magyar Nemzet hasábjain interjút készített a nemzetközi költőtalálkozó öt résztvevőjével, köztük Vojtech Kondrót szlovák költővel is. Az alábbiakban az interjúnak ezt a részét ismertetjük: Vojtech Kondrót Csehszlovákiából érkezett, maga előtt küldvén egyik Ady-ról írt versét („Te megmaradtál örökifjú lángnak“ — így visszhangzik a versszakok utolsó sora) és zsebében hozva a többit. A szlovák költő Babits Mihály, Kassák Lajos és Weöres Sándor műveinek fordítása után érkezett el az Adyköltemények fordításához, és a közeljövőben jelenik meg az ő munkája nyomán egy szlovák nyelvű Illyés Gyula — kötet. — Milyen belső kényszer irat egy műfordító-költővel tisztelgő verseket Ady Endréhez? — Költő költőelőd előtt nem tiszteleghet másként, mint verssel, s ha képességei engedik, jó fordításokkal. — A műfordítót is, de a személyes hangú poétát is alighanem a szakmai kíváncsiság hozza el irodalmi találkozókra. Egymás mellett sorakozó, de egymáshoz nemigen kapcsolódó véleményeket hallhatott a tanácskozás három napján. Gazdagították-e az itt hallottak lírikust és fordítói tudását? — Csaknem az egész világirodalom reprezentálva van itt, s ez szinte olyan jelentőséget ad a mi munkánknak a kultúrában, mint a világpolitikában a belgrádi konferencia. Ki-ki egyéni hangon szólalt itt meg, egyéni véleményét mondta el, mégis kiderült az, hogy közös a dolguk a kulturális revolúció és a béke vigyázása. Az egyes vélemények most lerakódnak, elraktározódnak, de biztos vagyok benne, hogy később az itt hallottak mind felhasználódnak. 14
