A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
[MEGBECSÜLÉST [érdemlő KULTÚRMUNKASOK MOTTÓ: Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! VÁCI MIHÁLY Jánosnak, a CSEMADOK kerületi titkárának ajánlására kerületi kulturális előadó lettem. Amikor pedig a kerületi titkárság megszűnt, a CSEMADOK rimaszombati járási titkárságára helyeztek át. Instruktori minőségben itt dolgoztam nyugdíjaztatásomig, 1968. december 31-ig. Mindig is éltető elemem volt a színpad és a színjátszás. Városunkban az első köztársaság idején több amatőr színjátszó együttes működött. Ezek évente bemutattak HATVANNÉGY ÉVE Régóta várok arra az alkalomra, hogy munkámról beszélgessek. S most közkedvelt hetilapunk, a Hét szerkesztőségének felkérésére végre szóhoz juthatok, illetve írhatok arról, mi késztetett arra, hogy szabad időm nagy részét a magyar kultúra ügyének szenteljem. Sajnos, négy gépelt oldalnyi terjedelemben csak dióhéjban tudom összefoglalni mindazt, amit a kultúráért tettem s teszek ma is. Egyik nagyon tevékeny falusi kultúrmunkósunk, a radnóti Pósa Pista bácsi nagyon találóan jegyezte meg valamelyik CSEMADOK-értekezletünkön: „Ha a kolompot felkötöttük, akkor most már kongassuk is, amíg csak bírjuk!" Hatvannégy éve a kultúra szolgálatában. Első nyilvános fellépésem ugyanis 1913-ban volt egy óvodai záróünnepélyen. A darabban huszárkapitányt alakítottam, aki ostromra vezette csapatát. Kivont kardom hüvelye a lábam közé akad, és én hasra esve adtam ki a parancsot ostromló katonáimnak: „Előre!" Ez volt első szerencsés „bukásom". Nádassdy Gizella, az óvónéni akkor art mondta: nagy színész lesz belőlem. Sajnos tévedett. Csupán műkedvelő lettem. És persze a színház és a kultúra megszállottja. Elemi iskolás koromban többször szerepeltem. Majd mikor a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium diákja lettem, már több alkalom kínálkozott fellépésekre. Tagja voltam a gimnázium cserkészcsapatának. Parancsnokunk segédtiszti minőségben a ma Budapesten élő Szombathy Viktor író volt. Csapatgyűléseinken rendszeresen szerepeltem, és főleg vidám műsorszámokban arattam első sikereimet. A magas tandíj, a drága könyvek és tanszerek nem tették lehetővé, hogy folytathassam gimnáziumi tanulmányaimat. Három osztály elvégzése után kereskedő tanulónak mentem. Gyenge fizikumú lévén, nem bírtam a napi tizenkét-tizennégy órás erős munkát, a zsákolást, így aztán a szabóságot választottam. 1951. június 1-ig űztem ezt a mesterséget, majd Varga egy-két színdarabot, amelyekben én is szerepeltem. így az évi tíz-tizenkét fellépés nem ment ritkaságszámba. Ezeket egészítették ki a különböző farsangi kabaréműsorok, valamint a vidám szilveszteri műsorok. Egy-egy szilveszteresten háromnégy helyen is felléptem, azaz „pendliztem", ahogy mondani szokták. Hogy hányszor szerepeltem, nehéz lenne megállapítanom. Egyet azonban egészen biztosan tudok, 1939-ben ünnepeltük az Iparoskörben 250. fellépésemet. Ha számításba vesszük az azóta eltelt majdnem negyven évet, szerepléseim száma meghaladja az ezret. Rendezéssel az 1930-as évektől foglalkozom. Első próbálkozásaim nehezek voltak. Tőlem jóval idősebb szereplőket kellett mozgatnom a színpadon komolyabb felkészültség nélkül. Igaz, az akkori előadások nem igényeltek nagyobb szaktudást a rendezőktől. Szigorúan ragaszkodtunk az írott szöveghez, a szövegkönyvben megadott útmutatásokhoz. Hol volt még akkor dramaturgia, s hogy mert volna egy amatőr rendező a szövegből húzni? Mindent az író elképzelése szerint játszottunk. Természetesen a közönség igényét így is ki tudtuk elégíteni. A közönség hálás volt szórakoztatóinak, méltányolta és elismerte munkánkat. Ennyit röviden a régebbi idők színjátszásáról, illetve az azokban az években végzett munkásságomról. És most már rátérek a lényegesebb dolgokra. Mit jelent, miféle kielégülést jelent számomra és sok más társam számára a kulturális munka? Miért csinálom? Hiszen az elismerésen, a dicséreten és a tapson kívül semmi más jutalma nincs a kultúrmunkásnak. A kérdésre nagyon nehéz válaszolni. Én magam a kultúra, a kulturális munka iránti szeretetnek nevezném mindazt, amit az ügy érdekében teszek. Ez az a tevékenység, amit pénzért, fizetésért nem lehet csinálni. Aki anyagi juttatások ellenében tesz ezt-azt, az nem volt és soha nem is lesz igazi kultúrmunkás. Gondolok itt a fizetett kultúrmunkásokra is, akik CSEMADOK-szervezetekben vagy másutt dolgoznak. Szív- és ügyszeretet kell a kulturális munkához és nem utolsósorban sok-sok szabad idő. Példával is bizonyítani akarom állításomat. Régi munkahelyemen, a közületiszolgáltató üzemnél a női szabóság és az üzemi étkezde vezetőjeként majdnem dupla fizetést kaptam, mint új munkahelyemen, a CSEMADOK-ban, mégis otthagytam, mert itt olyan munkakörbe kerültem, ahová mindig is vágytam. Éltünk a lehetőségekkel. Jártuk a falvakat. Szerveztük a helyi csoportokat, a színjátszókat, a táncosokat. Pezsgő kulturális életet teremtettünk falvainkban. Az ottani lakosság körében szívesen látott vendégek voltunk, és bizony sokszor előfordult, hogy közlekedési eszköz hiányában csak másnap reggel kerültünk haza. Ennek ellenére a jól végzett munka, az irántunk tanúsított szeretet és nyugalom kárpótolt minden fáradságért. Nagyon sokan úgy emlékszünk azokra az időkre, mint a CSEMADOK hőskorára. Itt kezdődött új életünk, az új típusú szocialista ember nevelése, a háború utáni boldog és békés építőmunka. Az úttörők közül bizony már sokan kidőltek, belefáradtak a munkába. Többen más, felelősségteljesebb munkakörben dolgoznak. Meggyőződésem, hogy aki ebben a közösségben dolgozott, soha nem felejti el, mit tett azért, hogy ma a CSEMADOK helyi szervezetek száma 520, a taglétszám pedig eléri a 65 ezret. Jó érzéssel tölt el, hogy ebből a munkából én is kivettem a részem. Nyugdíjba vonulásom után sem tétlenkedem. Még most is segítem a csoportokat, akár iskolai színjátszókról, akár cigány színjátszó csoportról van szó. Három alkalommal rendeztem számukra esztrádműsort Rimaszombatban, egyet pedig Pálfalán. Soha semmilyen meghívást nem utasítok vissza, sokszor vállalom a fáradságos utazásokat is más járásokba vagy a lakóhelyemtől távol első községekbe. Segítek a különféle rendezvények megszervezésében, a járási dal- és táncünnepélyek előkészítésében, s közönséget toborzok a MATESZ Thália Színpad itteni előadásaira. Munkámért 1956-ban kaptam a legnagyobb elismerést. Az amatőr színjátszásban kifejtett érdemdús tevékenységemért a Kulturális Minisztérium aranyéremmel tüntetett ki. A kitüntetést Hronovban kellett volna átvennem, de én akkor Ipolyságon rendeztem a Szabadság, szerelem című daljátékot. Végül az aranyérmet egy losoncon megrendezett ünnepélyen adták át. Itt jegyzem meg, hogy én voltam az első magyar nemzetiségű amatőr rendező, aki ilyen kitüntetésben részesült. Tudomásom szerint a dunaszerdahelyi Riedel Sándor amatőr rendező kapott még Tyl aranyjelvényt. Munkámat a járási szervek pozitívan értékelték és értékelik. Bizonyítja ezt az is, hogy a jnb oktatás- és művelődésügyi szakosztálya több alkalommal is oklevéllel tüntetett ki. Nem egy esetben részesített pénzjutalomban. Nemrégen pedig, az idei Jókai-napokon a bratislavai Népművelési Intézet oklevéllel, Jókai-emlékéremmel és tárgyi ajándékokkal ismerte el, jutalmazta munkámat 70. születésnapom alkalmából. Nyugdíjas vagyok, és még mindig dolgozom. Tevékenykedni szeretnék mindaddig, amíg erőm és egészségem engedi. Éltet ez a munka. Szerintem nincs szebb annál, mint szépre, jóra nevelni az embereket. Befejezésül szólnom kell még arról, ami határozottan büszkeséggel tölt el. A csehszlovákiai magyar hivatásos színjátszásnak három olyan embert neveltem, akik ma élvonalbeli színészek a Magyar Területi Színháznál, annak Thália Színpadánál. Ezek: Tóth László, Lengyelné Gombos Ilona és Csendes László. Lengyelné a Hét 1975- ben megjelent 34. számában azt írta: „Ha bűn, hogy színész lettem, akkor abban Drobka Géza bácsi a főbűnös, mert ő küldött el, hogy jelentkezzem felvételire." Csendes László az Új Ifjúság 1975. október 14-i számában így ír: „Szülővárosomban, Rimaszobatban van egy nagyon lelkes színházi szakember, Drobka Géza, aki alkalmakkénti éneklésemet és gitározásomat hallva megkért, vállaljak szerepet a Tavaszi keringőben. Kötélnek álltam. Bemutatónkat megnézték a MATESZ illetékesei is és rábeszéltek, jelentkezzem náluk. Megtettem." Tóth Laci egyik lapunkban szintén hasonlóan vélekedett indulásáról. Sajnos, időközben ez a lap valahol elkallódott. Nem tudom öt idézni. Nagyon sajnálom. Ami azonban ennél sokkal több és fontosabb, hogy ma is hálásak nekem. S ennél nem is kell szebb elismerés. DROBKA GÉZA 6 Drobka Géza
