A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-11-05 / 44. szám
VALLOMÁS MOSZKVÁBÓL Mostanában, amikor november 7-ről, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójáról hallok és olvasok, a moszkvai napokról álmodom. Szemem előtt némán peregni kezd az emlékezet filmje, a mába vetítem az ott töltött felejthetetlen napokat. Ősz volt akkor is. Az azúrkék ég alatt enyhe szél gombolyított tejszínhab felhőket és fodrozta a Moszkva folyó fehér szárnyashajók szántotta, tiszta víztükrét. A nagy Kreml kőcsipkés bástyái körül gerlék és galambok repülték táncukat a terebélyes fák lassan gyérülő, rozsdásodó lombjain. Élénk volt az élet a szovjet főváros, az egész szovjet haza központi terén a Vörös téren, ahol Moszkva szíve kezdődik és a Komszomol sugárúton át egészen a Lomonoszov Egyetemig húzódik. Sütött a nap, és az emberek könnyű kabátban, vidáman mentek a dolguk után, csupán a GUM nagyáruház s a Lenin Múzeum környékén nézelődött, beszélgetett, fényképezett egy tucat turista. A Kreml fala mögül feltörő zöld kupola — a Legfelső Tanács épülete — fölött égő lángként lobogott a vörös selyemzászló, a Szpasszkij tornyon ragyogott a Nagy Október vérvörös rubincsillaga, Lenin csillaga, amely hatvan éve üstökösként tűnt fel az égen és azóta a fénye csak erősödött, a Föld mind nagyobb területeit világítva be. A százmilliók vezércsillaga hirdette és hirdeti azóta is — amit a Moszkvába először látogató vendég rögtön megérez —, hogy ott van a világ közepe. Mint a messzi utat megjárt vándor, aki céljához ér, lenyűgözve álltam a Vörös téren, ahol történelem minden kő, minden lépés. Régi és új történelem. A kockaköveken sétálva vagy a vidéki átutazók, külföldiek között topogva — mint mindenkit — megfogott és áthatott a felismerés, a hangulat: ez Moszkva, itt van a Szovjetunió múltja, jelene, jövője, itt dobog a szocializmus, a kommunizmus szíve, itt, ahol a vörös márványépületben, a mauzóleumban, a proletár forradalom nagy vezérének, nemzedékek tanítójának és példaképének, Lenin elvtársnak elcsöndesült szíve pihen. Torkot szorító izgalommol és meghatottsággal léptem be azután a mauzóleumba, hogy megilletődötten meghajtsam a fejem Lenin elvtárs előtt, majd a nyughely mélységes csendjéből, valami furcsa zavarral kilépve a térre, a fénybe, a hétköznapi zajba, máris a gondolatok özöme zúdult rám. Ki tudná vajon megmondani — ötlött fel bennem a kérdés —, hányán jártak már itt az esztendők során? Mert a legendás emberkígyó évtizedek óta mindig megújulva, hóban, fagyban, szélben, esőben akkor is türelmesen várakozott a Vörös téren, hogy tiszteleghessenek a gondolat, a hat évtizede győzelmet aratott és örökül hagyott eszme előtt, amely a CSKP vezetésével nálunk is úgy válik egyre s egyre élőbbé, minél több valósul meg belőle a mindennapok gyakorlatában. A sok-sok várakozó láttán — melyek között szinte mindig hallani, magyar, szlovák, cseh és ukrán beszédet — önkéntelenül is Nyekraszovnak, a nagy orosz költőnek a szavai jutottak eszembe: Nép kel keltetlenül, Nép jön — hívatlanul, Szemenként búzaszem Hegyekké tornyosul .. . Nyugalom és ritmus — ez jellemezte, mint mindig, az őszi Moszkvát. Alig tudtam betelni a látvánnyal. A tiszta, üde környezetben és levegőben — a világváros területének majdnem egyharmada, 24 ezer hektár park, illetve liget — jólesett hosszú sétákat tenni a széles utcákon, tereken, a Gorkij vagy a Szokolnyiki parkban, a jól öltözött, vidám és segíteni mindig kész szovjet emberek között. Különösen elragadó, szemet gyönyörködtető Moszkva panorámája a Lenin-hegyen épüK Lomonoszov Egyetemről. A gyorslift pillanatok alatt felröpíti a vendéget a világszerte híres oktatási intézmény 26. emeletének erkélyére, ahová odainteget a világ legmagasabb építménye, az 534 méter magas osztankinói televíziós torony. A kíváncsi szem láthatja onnan — egyebek között — a luzsnyiki stadiont, a Szovjetunió köztársaságainak állandó népgazdasági kiállítását, a Kremlét, a Vörös teret, a Rosszija szállót, a Moszkva folyót, a Marx sugárutat, a KGST palotát, az őket övező parkokkal, terekkel, utcákkal, városrészekkel, hatalmas új lakónegyedekkel, több mint nyolcmillió ember otthonával. A lentről mind megannyi ismerős, megkapó, bámulatba ejtő új világot mutat fentről nappal is, de főleg alkonyat után, este. Körös-körül mindenütt fények, fények és fények. Aki egyszer látta, láthatta Moszkvát, a béke, a nyugalom és a fény metropolisát, sok-sok életre szóló élménnyel lett gazdagabb. Az ott töltött napok emléke ezért is marad meg mindenkiben örökre — s nemcsak fényképeken, emléktárgyakban, jelvényekben, címekben, hanem a szívekben. Kanizsa István 4
