A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-29 / 43. szám
Frédi, az öccse sem kivétel. Szabó létére elinná a Krisztus bocskorát. Könnyen jön nekik a pénz, azért olyanok. Meg annyit kérnek a munkáért, amennyit akarnak. Amit nem sokall a lelkiismeretük. De a rendelők rontják el őket. Habozás nálkül fizetnek, mert van miből. Versengve építtetik az új házakat! Még csak kitanult rókának sem kell lennie ahhoz, hogy megállapítsa: Emőke olyan átszellemült arccal, és olyan érdeklődéssel hallgatta mindazt, amit Bandiról mondott, mint kisgyermek a vadon állatairól szólót mesét. Hogy továbbra is a kedvében járjon, újra Bandira terelte a szót. Gesztenyehajú, sápadt bőrű gyerek volt. Frontátvonuláskor (tizenkét éves lehetett) robbanó töltet szakította le az egyik ujját. Vakmerőségére vagy szeleburdiságára volt jellemző, hogy a réten úgy dobálta a kukoricagránátot, mint más hasonló korú gyerek a labdát. Ha felrobban, és éppen akkor, amikor el akarta dobni, már régen nem él. Ott porlad ő is, ahol a sógornője. Magyar András, az apja, rosszkor született erre a világra. Az ácsra csak olyankor köszöntenek jó napok, amikor úgy építkezik boldog boldogtalan, mint napjainkban. De tizennyolctól a második világháború végéig senki nem építtetett új házat. Még a leggazdagabb paraszt sem. Mert a régi világ falun inkább az állatok világa volt, mint az emberé. Ha kevéske megtakarított pénze volt a parasztnak, az állatainak építtetett nagy istállót, neki továbbra is jó volt a régi, nedves vályogházban. Nem volt munkája, keresete az ácsnak. Magyar András családja sokat nélkülözött. És remény híján a pénzkereső egyre gyakrabban nézett a pohár fenekére. És ha jól felöntött a garatra, jaj volt a feleségének, Gizusnak, pedig erősebb és magasabb is volt az uránál, aki nem állt eleget az esőn, alacsony maradt és vékony, olyan, akit könnyen felkaphatott az erősebb szél. Méghozzá az első világháború utolsó esztendejében meg is rokkant. Goiyó érte a jobb lábát. Gizus meg a nagy szájával és a ritka fogsorával vált ki a többi asszony közül. Meg azzal, hogy mindig fekete ruhában járt, mintha mindjárt öregasszonynak született volna a világra. Az életét gyászolta volna így? Szemben mindenkihez nyájas volt. Háta mögött mindenkit leszólt. Azután kezdte magasabban hordani az orrát, amikor már Bandi is keresett. Amikor két helyről jött a pénz a házukba. Megfogni azonban nem tudta a koronákat. Könnyelműen költekezett. Mintha pótolni akarta volna az ínséges esztendőket. Azzal magyarázható, hogy a régi ház még mindig ió nekik! Emőke úgy figyelte, amit mondott, hogy a szeme sem rebbent. Visszakanyarodott hát megint Bandihoz, és meg is dicsérte. Szép szál fiú lett belőle. Az anyjára hasonlít, nem az apjára. De csak a termetével. A fogsora nem olyan ritkás. Meg a természetével. Büszkén hordja a fejét. Mint aki tudja, hogy ebben a rendszerben milyen világ vár a szakmáját szerető kitanult asztalosra. Nagyon sok embernek egyszerre sürgős az építkezés, és az iparost nem lehet leakasztani a szögről. Annak is munkahelye van. Azokat is szövetkezetbe tömörítették. Csak hét végén tudnak munkába állni. És ki kívánhatja tőlük, hogy az ünnepnapokat munkával töltsék? Elmegyünk, de csak ha jól kinyitod a bukszád! Bandi jó szakmát választott. Berukkol, leszerel, megnősül. És akit ő vesz feleségül, annak pénzgondja nem lesz. Hiszen a sok épülőben levő ház mind asztalos után kiált. Csak a kocsmától tartsa távol magát. Abban ne kövesse az apja példáját. Ne keresse és találja meg az italban a vigasztalóját. Akkor semmi hiba nem lesz. — A pénz nem minden — szakította félbe váratlanul, gyerekes naivsággal az okoskodását. — A boldogság sokkal fontosabb a pénznél! — mondta, és megint lesütötte nefelejcskék szemét, és zavarában megint az asztalterítő szélét morzsolgatta. — Én se mondom, hogy az minden — hagyta rá, és megmosolyogta az együgyüségét. — Csak tartsd eszedben, hogy a boldogság fénye gyorsan halványodik az örökös pénztelenségben. Sokat próbáltam, nekem elhiheted, hogy a boldogság méze pénzzel a legédesebb! Sokáig beszélgettek azután a boldogságról. Emőke kardoskodott, hogy a jó rosszal jár párban, és ha valaha is választhat, a boldogságot választja, mert a pénz munkával, szorgalommal megszerezhető. Nevetett rajta. Jól szórakozott. Leánymagát látta Emőkében. Úgy gondolkozott ő is. Aztán az élet rávezette, hogy úgy a legjobb, ha boldogság és pénz együtt van jelen. És ezt ő állítja, akinek annyira kijutott az életből, hogy talán senkinek sem jobban. — Nem hallottam Hermin nénémet soha zúgolódni — vetette közbe a hízelkedésnek szánt szavait. — Nem is. Annyival voltam elégedett, amennyim volt. Most is annyival vagyok elégedett, de mennyivel több ez! Ha most kezdhetnénk újra Károly bátyáddal! Olyan idő jár az emberfiára, hogy most nem jó meghalni — mondta, és varrt, foltozgatott tovább. Akkor este arra lett figyelmes, hogy Emőke konok. Bevesz valamit a fejébe, és abból nem enged. Amit ő állít, az az igaz. Hajtotta a magáét, hogy nem a pénz csinálja a boldogságot, s hiába magyarázta neki mindazt, amit az életben tapasztalt, nem sokra ment vele. Elhatározta, hogy már nem szól többet semmiről, ahogy telnek az évek, úgy nő majd be a feje lágya. Majd rájön mindenre magától. Emőke azonban nem hagyott neki békét. Nem hagyta, hogy a varrásban merüljön el. Közelebb húzódott hozzá, megállította a kezét, és olyan szépen kérte, beszélgessen még vele, hogy nem lehetett nemet mondani. — Miről — kérdezte, és egy röpke pillantást vetett rá. — Bandiról. — Tetszik neked? — Hát, talán — rántott a vállán, és zavartan belelapozott az előtte heverő könyvbe. — Nekem megmondhatod. Az csak annyi, mintha édesanyádnak tárnád fel a titkod — nyitogatta tapintattal szívecskéjéhez a lakatot. — Szégyellem — sütötte le a szemét, és pír ömlött szét az arcán. Szinte lángot vetett a bőre. — No jó. Feleltél a pirulásoddal — mondta, és megrángatta az ura lábát, mert ijesztően hortyogott. — Másképp is felelhetek, ha akarja — adta meg magát. — No hát halljam. Tetszik? — Különbnek tartom a többinél! — Szerelmes vagy? — Nem tudom. — Én tudjam? — Fontos tudni? — tért ki az egyenes válasz elől. — Nem fontos — húzódott vissza gyorsan a kíváncsiságával. — Nekem elég annyi, hogy tetszik neked! — Pedig az még nem minden — adott váratlan fordulatot a beszélgetésüknek. — Miért? — Mert azt nem tudom, hogy én tetszem-e neki — mutatkozott be egyszerre nagylányként. — Édes lányom! Ilyet mégcsak a szádra is venni? Hát mért ne tetszenél neki? — eresztette le a tűt, és elégedetlenül csóválgatta a fejét. — Mert seszínű, szöszke a hajam! — Bolondokat beszélsz. Szakasztott anyád vagy. A járásod, a szőkeséged is olyan. Meg az alakod is. Aztán pártában maradt? Apád Hanvára járt utána. Én tudom, hogy majd megveszett a szőke anyádért! — mondta, és pattogósabbá, ingerültebbé vált a hangja. — Tegnap éppen a lánykori képeit nézegettem. Szebb volt, mint én — élt ravasz fogással, hogy kicsalja belőle a dicsérő szavakat. — Nem lehetett szebb, ha te ugyanolyan vagy! — Hogy van az, hogy mégis félek? — Mitől? Hogy nem tetszel Bandinak? — Attól, hogy vénlány maradok. Nem kellek senkinek. — Aztán miért? — Nincs apja, anyja, ráadásul a haja is olyan seszínű. Kinek kéne az ilyen? — tárta fel egészen nyíltan, ami a lelkét nyomta, és sírásra görbítette a száját. — Úgy beszélsz, mint a zabigyerek dorgálta meg egy sértődött pillantással. — Pedig nem árvaházból hoztunk a házunkba. Nem is úgy, mint idegent. Vagy úgy bánunk vele, mint egy idegen gyerekkel? — Hazudnék, ha ezt mondanám. Hermin néném semmit nem sajnál tőlem! Mikor idáig értek, már nem tudta türtőztetni magát. Az ő idegei sem voltak acélból. Elérzékenyedett, majd hangosan felsírt, és a könnyeit nyelve, a sírástól küszködve mondta, hogy éppen tőle, az öccse lányától sajnált volna valamit? Mikor az ura fiaitól sem sajnálta? Azt tartotta, hogy mindig lesz valahogy. És lett is valahogy. Károly bátyjával a szövetkezet istállójában megkerestek egy új házra valót. — Neked aztán igazán nincs okod félni — mondta azután, hogy abbahagyta a sírást. — Meg hol van még a te férjhezmenésed? Sok víz lefolyik addig a Sajón. Felesleges ilyen szamársággal foglalkoznod. Igazán félsz, hogy vénlány maradsz? — tette félre a varrást, és elé állt. — Igazán — nézett fel rá Emőke szeretettel, ragaszkodással. — Én butuskám — mondta, és megsimogatta az arcát. — Ha a haláltól félnél, nem csodálkoznék. Mert attól mindenki fél. Még a tisztelendő úr is. Pedig ő hozzászokott a temetőhöz meg a hallotthoz. Én nem is tartom furcsának, ha a magamforma ember fél a haláltól. Ki tudja, mi lehet a síron túl? Onnan még senki nem jött vissza! — Én attól nem félek. Inkább szeretnék meghalni, mint vénlány maradni. Rám ne mutogasson senki meg ne is nevessen rajtam, hogy vénlány ez is — magyarázta szaggatottan és különös nyugtalansággal. — A férjhez menésedre még várhatsz, mint ahogy a halálodra is — ismételgette, miközben babusgatta az arcát. Közben azon törte a fejét, hogyan foghatná még őszintébb szóra: félelmének mi is a tulajdonképpeni oka? Puhatolózását azonban félbe kellett szakítania. Az ura miatt. Ugyanis korábban ébredt a kelleténél. Elakasztott egy szépnek, egészen bizalmasnak ígérkező beszélgetést. így csak a koporsó adhatott magyarázatot akkori félelmére. A félénkségével magyarázható az is, hogy örökké a könyveket bújta. Soha nem kellett figyelmeztetniük az udvaron vagy a ház előtt: — Menj be szépen tanulni, kislányom! Nem kellett a tanárainak sem. Tartott tőlük. Az intőt vagy a megrovást nehezen viselte volna el az érzékeny lelke. A bizonyítványában nem is lehetett rossz jegyet találni. Egyese volt minden tantárgyból. Szlovák nyelvből is. Ahogy egyszer eldicsekedte, kettesre soha nem felelt. (folytatjuk) 10 Mécs József
