A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-08 / 40. szám
A komáromi Járási Állategészségügyi Központ modern épületében ezúttal nem az akták, kimutatások, negyed- és félévi beszámolók fölé hajló, örökké gyűlésekre, értekezletekre rohanó igazgatót keresem fel, hanem Michalovic doktort, a magánembert, aki minden szabad idejét a fafaragásnak szenteli. Mivel éppen valamiféle gyűlésen volt megint, hamarább láttam a munkáit, mint őt magát. Ugyanis azon kevesek közé tartozik, akik otthoni környezetük egy részét, az otthonosság légkörét, a művészet iránti rajongást magukkal hozzák a munkahelyükre is, hogy a munka soha ne változhasson lélekölő robottá, terhes kötelességgé. Végre kettesben vagyunk. Michalovic doktor beszél — a vesszőparipájáról. Azok a régi, szép vakációk Bogotán, a nagyapónál : A következetesen szigorú pedagógus. A kötelező délutáni alvás és a kötelező fafaragás. Hiszen tudása javát át akarja adni unokájának. A ház mögötti műhelyben vagy inkább kamrában, a rendben egymás mellé sorakozó kaptárok, keretek, méhészeti eszközök, szerszámok társaságában száradó, vésőre váró vastag deszkák, rönkök. Mintha csak a biztos kezű, éles szemű öreg tanítóval ők már előre meghányták-vetették volna, melyikükből mi lesz. Persze nem akármilyen fák ezek. Csak a fafaragásra legalkamasabb, legszebb fák részesülnek abban a kitüntetésben, hogy ide kerüljenek a nagyapó műhelyébe. Milyenek is? Hárs-, dió-, cseresznye-, a körte- meg kőrisfa. A forgács illata az öreg falak, a kintről, beözönlő nyári délután, a hárs és lépesméz illatával keveredik. Azóta sok tél jött, ment és suhant el, -sok szép ragyogó, meleg nyár, sűrűn váltogatták egymást a szürke hétköznapok és a verőfényes örömünnepek, de azok a vakációk voltak a legeslegszebbek. Az emlékek melegítenek, fiatalítanak, de csak akkor, ha valóban szépek. Michalovic doktor arcán kisfiús mosoly dereng mesélés közben. Hat „gimi" Losoncon, kettő Komáromban, érettségi, s utána nem a képzőművészeti akadémia, hanem valami sokkalta prózaibb; a brnói állatorvosi főiskola, a doktorátus. Most a járási állategészségügyi központ vezetője. S a prózai munka után az aktív pihenés otthon. — Sokáig bérhózban laktam, s ott nem kopácsolhattam, véshettem, faraghattam, de most már végre a harminc éve Csipkerózsika álmát alvó szenvedélyemnek, hobbymnak élhetek. — Hány önálló kiállítása volt eddig? — Kettő. 1975-ben a Dunamenti Múzeumban, közvetlenül utána pedig Bratislavában. — Mennyi időt szentel a fafaragásnak? — Szombaton és vasárnap 12—14 órát dolgozom a garázsban. Faragás közben még az evésről is megfeledkezem. Ugyanis a garázs az én „műtermem", ahol a kalapálással nem zavarok senkit, s engem sem zavar senki. Egy asztal és egy szerszámfal — ez az egész. EMLEKEK ÉS VÁGYAK Michalovic doktor műveit nézem az állategészségügyi központ folyosóján, tanácstermében, az igazgatói irodában. Ez már hobbynak így sok is. Mennyi lehet még otthon, a barátoknál, az ismerősöknél, a rokonságnál — és a műteremben? Nézem a fába faragott álmokat, emlékeket, vágyakat és törekvéseket, nézem a bennük szerényen a háttérbe húzódó szorgalmat, száz meg száz órát kitevő munkát. Napfény és nyár árad ezekből a gyermekesen őszinte alkotásokból, az alkotó szándék önzetlen tisztasága, a szépség keresése. Az örök Nő megformálása emberi alakban, fában és virágban, könnyben és kacagásban, néha kissé gunyorosan, de mindig a szépség utáni sóvárgással és a csodálatból sugárzó elismeréssel, emberi jósággal . . . Michalovic doktor faragványait nézem és látom, hogy néhol a klasszikus alkotások csodálata vezeti vésőjét, néhol az egyszerű pásztorok életét szépíteni,-FÁBAN javítani akaró szándéka, vagy éppen a gyermek ösztönös alkotásvágya. — Eddigi legnagyobb sikerélménye? — A kiállításom megnyitására váratlanul sokan jöttek el, körülbelül háromszázötvenen, és ez nagyon sok, nemcsak Komáromban, hanem még Bratislavóban is . . . NAGY LÁSZLÓ ENDRE Prandl Sándor felvételei
