A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-10-08 / 40. szám
— Tanító úrtól félsz? — Es vonszolta az iskola felé. — Tőle — vallotta be Emőke. — Aztán mért? Azt Hiszed, megesz? Attól ne félj! Nem él gyerekhússal — rántot mérgesen a kezén. — Nem az étvágyától félek. — Hót? — Az orrától. — No nézd a semmirekellőjét. Nem a szorzótáblától meg az olvasókönyvtől fél, hanem a tanító úr orrától. Aztán mért éppen attól? — rántott megint a kezén. — Mert szuszog. Ügy szuszog, mint a kovács fujtatója. — Ha szuszog, hát szuszog. Mi van abban? — mordult rá. — Félek! — görbült el a szája. — Ugyan, ugyan. Nem vagy te borsószem vagy babszem, hogy felszippanthatna az orra lyukán. Ne félj! — biztatta és már egészen közel jártak az iskolához. — Mért szuszog? — érdekelte tovább a dolog. — Én még nem kérdeztem tőle — rántott a vállán. — Te se firtasd, mert ha nem is szippant fel, de biztosan nyakon teremt. És tanuld meg, hogy az ember nem szuszog, hanem lélegzik. A mozdony szuszok. Meg a Menyhért koma fujtatója. De a mozdony is csak akkor szuszog, ha egy helyben áll. Ha unatkozik. Tanító úr lélegzik, jegyezd meg, ha nem akarsz megismerkedni a tenyerével. — Tanító úr is csak úgy szusszantgat, mint az unatkozó mozdony — hajtotta a magáét. — Honnan tudod? — Közelről hallottam. Félek tőle! — Már hogy félnél! Ne nevettesd ki magad. Tanító úr jó ember. Szereti a gyerekeket. — De meg is veri őket. — Csak azokat, akik megérdemlik. Akik rendetlenkednek, és nem tanulják meg a leckét. — Hermin néne szeretett tanulni? — Szerettem. És amit az ember megtanul az iskolában, holta napjáig sem felejti el — lódította szemrebbenés nélkül. Nem vallhatta be neki, hogy úgy szerette látni az iskolában feladatot leckét, mint a háta közepét. Véletlenül sem maradt ki azok közül, akiket tanító úr tanítás utáni tintagaluska ebédre ottmarasztalt. — Károly bátya is szeretett tanulni? — kérdezte az iskola közvetlen közelében. — Ö is. — Már az iskolában is csibukolt? — Ott még nem. Mégcsak az kellett volna. Tanító úr szájába verte volna a csibukot — mondta, és befordult vele az iskola udvarára, ahol a kis elsősöket egyelőre csak a kisborjú nagyságú bernáthegyi köszöntötte lapos pislantásaival meg hízelkedő törleszkedésével. — Félek! — pityeregte el magát, és megvetette lábát az ajtóban. — Ne butuskodj! Látod, a többiek nem félnek. Csak te nyimnyámkodsz. Menj csak be szépen. Ment, de úgy, mint akit az akasztófa alá küldenek. Mikor pedig tanító úr termetes alakja megjelent, a folyosón, hirtelen eltört a mécses. Bújt a szoknyájába bömbölve, a kezébe kapaszkodva, az osztálynak hátat fordítva. De csak addig, míg be nem taszította az ajtón. Fogalma sincs, mikor hagyta abba a bömbölást. Arra azonban jól emlékszik, hogy déli harangszókor ő ért haza elsőnek. Hiába kísérte, fegyelmezte őket mázsányi súlyával, pattogó, kemény hangjával a tanító úr, mikor észrevette őt a kapuban, kilépett a sorból, és uzsgyi hozzá! Felkapta az ölébe, megcsókolta, majd letette a földre és együtt mentek be a konyhába. Leszedte a hátáról a táskát, asztalhoz ültette, pedig az ura és Herminkéje még nem kerültek elő. Szedett neki a krumplilevesből, s a lócára kuporodva kérdezte: — No, mit láttál az isklában? — Semmit — mondta, és óvatosan kanalazta a forró levest. — Nem láttál képeket a falon? — Nem. — A falra felakasztott ábécét se láttad? — Nem. — Az őzikéket és a vaddisznókat se? — Azokat se. — De a medvét csak láttad! — Nem láttam azt se. — Akkor mit néztél egész délelőtt? — fürkészte jobban az arcát, s a levestől maszatos száját. — Tanító urat. — Aztán mit néztél rajta annyit? — Figyeltem a szuszogását. — Szuszogott? — Szusszantott. — De nem szippantott fel? — Nem. — Akkor már nem is félsz? — Nem. — Kérdezett valamit tőled? — Csak annyit, hogy hívnak. — Mondtad? — Nem. — Persze, mérges lett. — Az lett, mert kitágult az orra lyuka. De láttam, hogy nem férek be rajta. Féltem tőle, de már nem félek! — Majd félsz a pálcájától — ijesztett rá, és elvette előle az üres tányért. — Én csak a szuszogásától féltem. — No iól van. Eredj játszani. És a tanító úrtól ne halljak rád rosszat! — mondta, és nézett utána, ahogy szaladt ki az udvarra. Sötétedésig egyszer állított haza zsíros kenyérért. Halottról vagy jót vagy semmit, tartja a mondás. Ha nem így lenne, akkor sem mondhatna rá rosszat. Magaviseletével, szorgalmával soha nem volt hiba. Az iskolai évzáró ünnepélyeken mindig szavalt. És mint jó tanuló, könyvet kapott ajándékba! A csomag cukorkáról és a majálisi limonádéról ők sem feledkeztek el. Félt nagyon a veréstől is. Pedig nem volt rá oka. Soha nem közeledett hozzá haraggal. Amikor igazán pofont érdemelt volna, csavargás, ablaktörés, verekedés vagy a ruhája elszakítása miatt, akkor sem nyúlt hozzá. Herminkét ütötte hátba. Valahányszor úgy ment elé vagy úgy várt rá esténként a mezőről hazajövet, az istállóból vagy a konyhából kilépve, hogy most aztán csakugyan a fenekére ver, mindig az öcsce vagy a pincéjükben eldőlt sógornője sajnálkozó arcát látta lebegni a feje fölött. És megadóan leeresztette az ütésre emelt karját. A hízelkedésével is a veréstől óvta magát. Ha roszszat tett a tűzre, s jött be az udvarukba, már a kapuban ránevetett, hozzászaladt, belekapaszkodott a kezébe, törlészkedően hozzásimult. Nem lehetett rá haragudni. Ha Herminkéjének lett volna olyan macska természete, mint Emőkének, nem adta volna semmi pénzért. Persze, a legnyomósabb okok nem ezek voltak, hogy nem verte meg. Nem sokkal azután, hogy az öccse szívén halálos sebet ütött a golyó valahol a Kárpátoknál, sógornője mellén meg a szilánk a pincéjükben, rettenetes álma volt egy éjszaka. Azt álmodta, hogy kiadós nyári zápor után, amikor úgy párolog a föld, mint a fortyogó lekvár az üstben, gombázni indult az erdőbe. Jó sokáig ment már a hegyoldalon, az erdő lomblevelű fái alatt, tekintetével a rothadásnak indult harasztot kutatva, s a tisztásokon pihenőket tartva, de gombát sehol nem talált. Mintha százan és százan jártak volna előtte, üresen himbálta karján a kosarat. Nagyon elfáradt a haszontalan menésben. Gondolt egyet és az erdő legsűrűbb részében, ahová máskor nem is mert volna a bozótok között benyomakodni, lekuporodott egy nagy kőre. Onnan vette észre a dinnye nagyságú tinórut az egyik tölgyfa közelében. Odarohant, hogy a magát kínáló zsákmányt a kosarába emelje, de ahogy odaért az óriás gombához, az hirtelen olyan lett mint a szegény jó Miklós öccse feje, akit halálos találat ért a fronton. Nem mert sem hozzányúlni, sem hozzászólni, csak állt fölötte megdermedten. Aztán az öccse fejét formázó gomba mintha megúnta volna a tanácstalanságát, azt mondta neki: — Jó testvér vagy. Magadhoz vetted Emőkét. Fizessen meg érte az isten! — Te vagy, Miklós? — kérdezte meg reszkető hangon. — Én vagyok, Hermin — felelte a gomba. — Mért nem bújsz ki jobban a földből? Csak a fejedet látom! — Nem akarom, hogy mások meglássanak. — Milyen szerencse, hogy idejében felismertelek. Még elvágtam volna a nyakadat! Vártál rám, hogy itt talállak? — Napok óta várlak. — Látom, mondani akarsz valamit. — Eltaláltad. — Mit? — Csak annyit, hogy szeresd a lányom. És ne bántsd! Az árvának kétszeresen fáj a verés! — Ezt nem kellett volna mondanod. Mit üzensz a lányodnak, Emőkének? — Legyen jó, fogadjon szót! — Mit üzensz a fiadnak, Miklósnak, meg Frédinek, a nevelőjének? — Fizessen meg neki is az isten! — És Károlynak, az uramnak? — Szeresse ő is a lányom. Ő se bántsa. Meg ne csibukoljon annyit. Meg ne káromkodjon annyit. — A feleségeddel találkoztatok már? — Már régen. — Hol laktok? Fent az égben vagy lent a pokolban. — Az égre tekintsetek! Még sok mindent okart kérdezni, de teljesen feleslegesnek bizonyult az erőlködése. Elveszett a hang. Mintha az öccse fejét formázó dinnye nagyságú gomba elfelejtett volna beszélni. Jobban odanézett, de az óriási gomba már nem az öccse fejéhez hasonlított. Nem hasonlított semmihez. Mikor a kosarába akarta emelni, csak a nagy semmit markolászta. A gombának nyoma veszett. Helyén csak rikító színű virágokat látott. És már nem is az erdőn, hanem a temetőben járt, ahol a fák mind keresztekké és sírhantokká változtak, a tölgyfák, cserfák, nyírfák, áthatolhatatlan bozótok meg szelíd gesztenyefákká és tavasszal illatot árasztó orgonabokrokká. Reggel csuromvizesen ébredt. Első dolga az volt, hogy a rettenetes álmát elmesélte az urának. Az embere morgott rá valamit, de nem istenkáromló szót. Akkor megfogadta, akárhogyan lesz is a soruk, akárhogyan alakul is védő szárnyaik alatt az Emőke természete, egy ujjal sem nyúl hozzá! Ehhez szigorúan tartotta magát, . . (Folytatjuk) 10 Mécs József
