A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-24 / 38. szám

• • • A közelmúltban nyolcvanhárom évesen elhunyt Déry Tibor halála óta sokat töprengek azon, hogy a halál, ez az abszolút esemény — mennyire képes átértékelni egy ember személyét, életét és életművét. Tudom hogy képes, s hogy milyen fokon. A halál, a „testi nemlét“ ténye gyakran a Iegobjektivebb értékítéletek feltételeit teremti meg, tekintet nélkül arra, hogy az embernek ezekre a feltételekre inkább életében lett volna szüksége. Mert a halott emberrel már nem történhetnek sorsdöntő események.

Déry Tibornak nem volt szüksége erre a halálra. A* huszadik század egyetlen olyan magyar prózaírója volt, akiről már életében tudta, tudhatta a világ, hogy az emberiség közös irodalmának legnagyobb epikusai közé tartozott. Olyannyira, hogy eit életében sem volt „illetlenség“ kimondani róla. Persze életművének teljesebb megismerésével és megismertetésével még így is sokáig marad adós az utókor, hiszen Déry Tibor nemcsak művészi értékben, de eme értéket mindig következetesen hordozva, soronként, művenként, gondolatonként újrateremtve — mennyiségben is nagyot alkotott. Teljes az életműve.

Ritkán fordul elő, hogy egy-egy alkotó személyiség -halálának eseménye ne adna okot a siratóénekek hangvételét és lelkiállapotát idéző búcsúbeszédek sorjázására. Még ritkábban történik meg az, hogy a veszteség felett érzett őszinte fájdalom sorközeiben ne lappangana kimondatlanul az is: a hal-DÉRY TI

hatatlanság biztos ígérete enyhíti a földi maradványok fölött érzett keserűséget.

De Déry Tibor észjárását utánozva azt is mondhatnám: az igazi földi maradvány maga a mű, — ám csakis temethetetlen mű tekinthető annak. Déry életműve kétséget kizáróan ilyen, és ráadásul világirodalmi rangú. De több is ennél, hiszen hátborzongatóan huszadik századi, európai és magyar, sőt jóval több is annál, hiszen neki sikerült az, ami eddig csak a legnagyobbaknak: vérbeli európerként és világpolgárként magyar akkor is, amikor a Befejezetlen mondatot, a Feleletet, a G. A. úr X-ben című kisregényét, a Kiközösítőt, írja.

Amíg élt, irigyeltem a barátait, azokat, akik naponta voltak a beszélgetőpartnerei, akikre bevallása szerint nem kis szüksége volt, mert a legizgalmasabb üzletet bonyolította velük: gondolatot cserélt. S mivel esztendők óta sokszor gondoltam Déry esetleges halálára, sokszor gondoltam arra is, vétek lenne elszalasztanom az élő-eleven Déry Tibort. Nagy kár lenne, hiszen Homéroszt és Petőfit, Csehovot és Krúdyt, Adyt, József Attilát már ugyanúgy elszalasztottam, mint Shakespeare-t és Iszák Bábelt. Valahányuk teljes életművel távozott, de azért nekem lett volna tőlük kérdeznivalóm. Nem azért, mert műveik nem adnak választ a legnagyobb kérdésekre, de mert lettek volna kis kérdéseim is. Déry — mint

BORRÓL

a nagy szellemek általában — a kis kérdésekre is nagy válaszokat adott, akkor is, amikor senki sem kérdezte. Mert az ember és az emberiség érdekelte s e problémának nincsenek kis kérdései. ö pedig kérdezetlenül is felelgetett, nagy kérdéseket tárt fel, mert vérbeli gondolkodó, vérbeli író volt, akit minden érdekelt, mert életét arra tette fel, hogy nevén nevezze azt, aminek természetrajza még tisztázatlan. S mindez azért sikerült neki, mert hivatását szigorúan szolgálatnak tekintette, s tudta ezt úgy gyakorolni, hogy sosem volt szolgalelkű. Inkább tévedett s ha tévedett, azt férfiasán, ember és világ színe előtt beismerte, de előbb kegyetlen őszinteséggel, kíméletlenül végiggondolta a történteket.

Személyes találkozásunk végül is elmaradt. Még csak kísérletet sem tettem rá, mert ahogy folyamatosan megismertem az író cseknem teljes életművét, úgy vált egyre személyesebb, egyre közelibb ismerősömmé, s e megismerés folyamatában egyre több kis és nagy kérdésre kaptam tőle választ. Egyébként is szinte hetente találkoztunk, úgy, ahogy mindenki találkozhatott vele, hiszen az író túl a nyolcvanadik életévén is töretlenül alkotott. A Képzelt riport... a Kedves bópeer ... ! a Félfülű című könyvei egy aggkorú, de totálisan friss szellemű embert példáznak.

Es a Napok hordaléka! A szinte heti rendszerességgel megjelenő Déry-írások, amelyek nélkül — félek megfogalmazni — mennyire lett volna szegényebb, egyarcúbb az utóbbi évek hétköznapjainak szellemi élete. A legszélsőségesebb és látszólag legszürkébb események, jelenségek freskója ez. Micsoda gondolatok! Az öregségről, a természet varázsáról, a politikáról, a világ és a kert eseményeiről, az utazásokról, és a jövőről. Igen, a jövő. Legalább annyira izgatta, érdekelte, mint a halál. Sokat tudott róla, de mindkettőről élve szeretett volna igazi élményt szerezni. Elképzelem a lehetetlent, s felteszem: sikerül neki. Hátborzongató! Mert e feltevés nem éppen alaptalan, hiszen a halálról és a jövőről élőként a jelenidő legvérbelibb jelenlevőjeként is rengeteget tudott és tett közzé.

Rajongott az életért. £s mindig bölcsen, okosan. Ez a tény ugyanúgy beleillik arcképébe, mint az is, hogy gyermekien, vagy meggondolatlanul is tudott érte rajongani. Tudom róla — mert szép történetekben írta meg — mennyire szeretett kártyázni is.

Ezért ismét végiggondolom, mit mulasztottam el, hogy sosem találkoztam vele személyesen. Be kell ismernem, szerettem volna egyszer kártyázni vele. Pénzben. £s nyerni tőle.

Mint ahogy Homérosszal is jó lett volna együtt koldulni vakon, Bábellel részt venni egy odesszai lakodalomban. Kocsmázni Krúdyval, végigkocsikázni Adyval a Szilágyságban és Párizson ...

Már Déry Tibor teste is a földé.

KESZELI FERENC

Hadviselésem története

A kerítésen kívül egy 15— 16 éves forma, züllött külsejű ■ suhancot láttunk lűdörögni. nyilas karszalaggal, vállán géppisztollyal. Nekünk — a „harci alakulatnak“ — kétszázunknak volt három puskája! Valaki azt mondta, ilyenek portyáznak körülöttünk, nehogy megszökjünk. Jól nézünk ki, gondoltam. Ha már ennyire őriznek bennünket, aligha vár valami jó ránk. Az egyetlen menekvés a nekünk szánt pokolból csakis a szökés lehet. Csak ki kell várni a kedvező alkalmat...

December 20-án reggel gyalogosan indultunk az ácsi állomásra. A téli szél barátságtalanul csapkodta arcunkba a havasesőt. Tisztjeink sem igen nógattak, de meg a „harci szellem“ sem ösztökélt a nótázásra, így szinte egyetlen hang nélkül tettük meg a tízkilométeres utat. Amint az előkészített szerelvény mellett megálltunk, légi riadót fújtak a szirénák. Ilyenkor el kellett hagyni az állomás térségét.

£n akkor sem tértem vissza, amikor lefújták a riadót. Addigra kidolgoztam a magam haditervét. Megvártam, amíg a szerelvény elindult, azután beballagtam az állomásra. Cgy gondoltam, ott majd kérek egy igazolást, hogy lekéstem a szerelvényről. Ennek birtokában valamilyen alkalmi járművön a hegyeshalmi határállomásig utazok. Ott igazolom „jó szándékomat“, hogy megkíséreltem utolérni a többieket. Persze, erről is kapok majd írást, s aztán ennek birtokában visszautazok Komáromba. Közben majd csak történik valami..,

Történt is, csak nem az, amire számítottam. Velem együtt heten gyűltünk össze az állomáson, hat közlegény, meg egy anyagbeszerző zászlós, akinek gondozásában öt zsák cukor is volt. Sohasem tudtam meg, a többiek miért „késték le“ a vonatot. Tény, hogy rövidesen mindnyájan a bécsi út mellett alkalmi járműre várakoztunk.

Bár csak estig ne tudnánk innen tovább jutni! fohászkodtam, úgy gondolva, hogy sötétedés után megint csak le lehetne maradni valahogy a szerelvényről.

Nem kis csalódásunkra hamarosan felszedett egy Győrbe tartó autóbusz.

A gyors rakodásnál két cukroszsák „véletlenül“ kiszakadt, így aztán — veszett fejsze nyele — jó telemertük csakkáinkat a cukorból és belaktunk belőle.

Győrben meg kellett szakítani az utunkat, mivel az autóbusz nem vitt tovább..Bementünk az állomásra, hogy érdeklődjünk, mikorra várható a transzport.

— Szerencséjük van — buzgólkodott egy vasúti tiszt — a szerelvény még nem érkezett be hozzánk.

Soha életemben nem sújtott úgy le a „szerencsém“ híre, mint ott, akkor. Az egész kísérletezésemnek az lett az eredménye, hogy n)irc beszálltam a vagonba, a fiúk megették a vacsorámat.

Négy nap múlva, karácsony vigiliáján, Auerbachben egy német katonai kiképző tábornál rakodtunk ki. Ott már akkor térdig érő hó volt. S farkasordító hideg, mínusz 15—20 fokot is mutatott a hőmérő.

A tábor fabarakokból állt. A szobákban egész éjjel fűtenünk kellett. Tüzelőanyagot a körülöttünk lévő hatalmas erdőség nyújtotta. S habár öt ven méternyire már sűrűn ott álltak a hatalmas fenyőfák, a németek tíz kilométernyire jelölték ki a ritkítható részt, ahonnan vállon kellett a nyers fát a táborba cipelnünk.

Akadt egy-két bajtársam, aki úgy érezte, minden mindegy és megszökött, elindult hazafelé. Egy ilyen elszánt fiút — akit az auerbachi állomásról hoztak vissza — öt órára kötötte ki Czebe Elemér ezredes, osztályparancsnok. A szerencsétlen — mint később elmesélte — magyarul érdeklődött az állomáson, hogy mikor indul a vonat Budapest felé.

1945. február tizenkettedikén Ansbachba költöztettek. Másnap amerikai gépek a barakokat lepermetezték petróleummal, felgyújtották s az egész Westlagert porig égett.

Ansbachban kaszárnyákban helyeztek el. Ott a légiveszély miatt állandóan a közeli erdőségben tanyáztunk. A harmadik napon a német parancsnokság utasította Elemér ezredest, hogy küldjön egy szakasz katonát romeltakarításhoz a negyven kilométerre eső Nürnbergbe. Kisorsolták, hogy melyik üteg, melyik szakasza menjen. Megint kifogtam, a mi szakaszunk húzta a rövidebbet. Még aznap elindítottak minket egy személyvonathoz csatolt marhavagonban.

Nürnberg „hadászatilag“ nagyon fontos lehetett, mert naponta 10—12 órán keresztül bombázták az angolszászok a várost. (Mint később kiderült, lényegében csaknem kizárólag a történelmi városközpontot.)

Félúton, azt hiszem Ranna volt az állomás neve, a légiriadó miatt megint csak ott kellett hagynunk a vonatot. Ismét az ácsi taktikával próbálkoztam. Most is heten jöttünk össze, csak most már ismertük egymás szándékát. Társaim meglehetősen tanácstalanok voltak, mit is lehetne tenni, mire én kész tervvel rukkoltam ki. Ezért hallgatólagosan nyomban elismertek főkolomposnak, tették, amit ajánlottam. A később felvett jegyzőkönyvben is engem vádoltak, hogy a vezér szerepét játszottam a szökési kalandban.

(Folytatjuk)

15