A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-17 / 37. szám
PRÓZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA Gyanú Egyszer próbára tettem őt. Tudtam, hogy szeret inni, legalább anynyira, mint én, és azt gondoltam, hogy ital mellett majd megoldódik a nyelve. Rafináltan csináltam az egészet; születésnapja volt, éppen a ház előtti rózsabokrot nyesegette, amikor elmentem a nemzeti bizottságra, s mivel az elnök örökölt holmiját néhány héttel azelőtt ingyen hoztam el Szapról, nemsokára már azt recsegte a községi hangszóró, hogy Az én jó apámnál nincs jobb a világon ... Az sem bosszantott, hogy a titkárnő a nem várt feladat miatti izgalmában dadogva mondta el a néhány mondatnyi hevenyészett jókívánságszöveget, mert tudtam, hogy az öregemet szíven ütötte a felcsendülő nóta. Tehetetlenül, lehorgasztott fejjel mentem vissza az utcán a hirdetésre váró izgatott öregasszonyok foghíjas sorfala között. Parányi fejükkel rábólintottak minden léptemre, mert nem tudták, hogy ezzel is csak bűntudatomat fokozzák. Az apám mereven állt a kopasz rózsabokor mellett és önkéntelenül háta mögé rejtette a rózsavesszőt markoló kezét, hogy észre ne vegyem a tenyere élére tolakodó vércseppeket, de sűrű vörös szempilláira már kiült a szándék, és este a kocsmában úgy berúgtunk, hogy útban hazafelé nemegyszer a kerítések nyirkos töve térített vissza bennünket a helyes útra. De hasztalan volt az egész, mert semmivel sem beszélgettünk többet, mint máskor, csak ittunk, ittunk szótlanul. Rájöttem, hiába keresem a hibát éppen benne, ugyanolyan mogorva vagyok én is, az egész család, az egész rokonság. Igaz, néha minden különösebb izgalom nélkül gondolok a fogyatékosságaimra, rossz természetemre, szokásaimra, de máskor bosszant, hogy a Huryk miért nem néznek soha egymás szemébe, miért nem beszélgetnek el egymás között bizalmas dolgokról. Dodó, olyan jellemző, ez ránk, mint az, hogy a rokonság minden férfitagja szokatlanul magasnak, darabosnak, szótlannak, mogorvának születik. A nők — azok mások, de általában nagyon kevés nő születik a rokonságban, csak beházasodnak, vállalják gondjainkat, szeszélyeinket, lényegében azonban sose válnak húsvér BERECK JÓZSEF 1945 tavaszán született, Albáron. A középiskolát Dunaszerdahelyen végezte el, s hatvanhárom őszén a Nyitrai Pedagógiai Fakultásra került. 1964-ben az Üj Ifjúságban jelent meg az első novellája. Tanító, földmérő, vegyipari és cukorgyári dolgozó volt. 1970-től a dunaszerdahelyi járási újságnál dolgozik. 1972-ben két írással szerepelt a Fekete szél című prózaantológiában, majd két évvel később önálló kötetben is Vihar előtt címen megjelentek legjobb elbeszélései. Az Irodalmi Szemlében folytatásokban közölt, öregem, az utolsó című kisregényét ebben az évben adja ki könyvalakban a Madách Könyvkiadó. tagjaivá a családnak. Persze, ettől függetlenül még igazi Hurykat szülnek, főként fiúkat, akik kiskorukban egyformán szőkék és szeplősek, de az egész falu előre tudja, hogy jól megtermett, darabos, mogorva férfi válik majd belőlük. Esztert könnyen megtéveszthettem, nem törekedtem rá, de eltitkolhattam előtte, hogy valójában milyenek vagyunk, de csak anyám haláláig. Hidd el Dodó, az anyám egy univerzális oldószer szerepét töltötte be nálunk. Eszter már csak későn, tolókocsiban ismerte meg, nyesett szárnyú szelíd madárként, és természetesnek vette, hogy esténként ősz-szelíd m p,jegyzéseivel elhessegette a tarka abroszra — apám és közém — hulló ködszerű, kellemetlen csendet. Péterkém, azt olvastam ma a Csallóközben, mondta olyankor, hogy Nyék előtt a kőbányába fordult egy túlzsúfolt autóbusz, mert a sofőr három féldecit és sört ivott meg a végállomáson, tudod, úgy aggódom fiam, miért is nem maradtál a teherkocsinál, ott nem olyan nagy a felelősség ... Dodó, holtbiztos vagyok abban, ő csak azért mondott ilyeneket, esténként, hogy feloldja bennünk azt a hülye feszültséget, mert tudta jól, hogy az apám is megszólal: mindenhol mindenkinek megvan a maga felelőssége, a kőművest ottnyomhatja a fal, a péknek mindenki azt mondhatná, süsse meg az öreganyja térdkalácsát, ha kenyeret nem tud ... Olyankor én is mondok valamit, bizonygatom, hogy egy buszsofőrnek nagyobb a felelőssége, mint a péknek, de hidd el, sokszor csak azért, mert azt szeretném, hogy anyám nyomorék létére se érezze fölöslegesnek magát, azzal a tudattal feküdjön le, megtette a magáét, hogy megalkuvásában egy közönséges hétköznap estéjén is következetes maradhasson. Eszter, ezt anyám haláláig természetesnek tartotta, persze, nem is tehetett az egészről, soha egy pillanatig sem érezte, hogy valamit vállalt, és mond csak, Dodó, nem tévesztene-e meg téged egy asszony, aki gyereket váró napjaiban szelíd ernyedtséggel úgy leüllepszik, mint a selymes iszap: csendesen, meggyőzően, kimozdíthatatlanul. Tudod, amikor elkezdődött közöttünk az egész, a Horváth gyerekre gyanakodtam, igen, mindnyájan gyanakvó természetűek vagyunk, s elvakultságomban nem is tudatosítottam, hogy egy évvel azelőtt elköltöztek a faluból. Persze tudat alatt azért örültem, hogy Eszter teherbe esett, valójában a gyanakvásomnál is erősebb volt bennem a szándék, elveszem feleségül, újabb Hury születik majd, Látod, ilyenek vagyunk, veled nyugodtan elbeszélgetek, mert nem vagy Hury, neked el merem mondani, hogy az esztelen gyanakvás keserítette meg az utóbbi napjaimat is. Azon az estén — az egyik pillanatról a másikra — belém villant a felismerés, hogy az apám számára már teher volt az a nyomorék asszony. Tudod, három hete már csak ülünk esténként az asztalnál, lelketlenül bámulunk üres tányérjainkba, és hiányzik valaki, aki ősz-szelíd megjegyzéseivel feloldaná a közénk feszülő csendet. Csak ülünk, és kitartóan elkerüljük egymás tekintetét, mert úgy érzem mindig, mintha félnék az apámtól, ostoba, tehetetlen félelemmel, de tudom, ő is csak úgy van, talán attól fél, hogy tompán fénylő szemem tükörcserepeiben megpillanthatná huszonöt év előtti önmagát. Eszter látszólag egykedvűen viseli el a megváltozott helyzetet; keskeny kezét kerek hasán nyugtatva, belehorgolja csendes tehetetlenségét és nyolchónapos fölényét egy készülő csecsemőkabátba. A falióra négynegyedes ütemben szórja tele az egyforma esték csendjét könyörtelenségével, és senki sem csodálkozhat, hogy nem bírtam tovább, belesziszegtem öregem arcának gyanútlan,. elnagyolt barázdáiba: te mondtad meg neki, igen te, ne is tagadd, fölösleges volt számodra az a tehetetlen asszony, tudtad, nem éli túl, ha megtudja. Ordítani tudtam volna a kíntól, hogy nem vágott a képembe bütykös, súlyos öklével az asztal felett, csak megzavarodott, csak egy iskolás gyerek, egy alamuszi kölyök zavartsága rajzolódott ki ötvenéves ráncaiból, amikor azt válaszolta: te őrült vagy, nem tudod, mit beszélsz. Abban a pillanatban elátkoztam életem minden eddigi pillanatát, szörnyű szerencsétlennek éreztem magam, mert mi Huryk ilyenek vagyunk, belül zajlik bennünk minden, de ahhoz már gyengék vagyunk, hogy egymás képébe vágjunk. Dodó, el sem hiszed, 75 dekás súlyzókat vettem az anyámnak, hogy a tolókocsiban erősítse legyengült karjait. Hogy egy este azzal fogadjon, Péterkém, drága fiam, ma felvertem a tojáshabot, érted, olyan rácsos süteményt készítettünk Esztikével, hogy az apád megnyalja utána mind a tíz ujját. Mindent kitaláltam, csak hogy erősödjenek színtelen izmai, és ő hitt nekem, istenem, mennyire bízott bennem, a gyógyulásban, minden tanácsomat megfogadta, izgett-mozgott a tolókocsiban, mint egy sajtkukac, hidd el, halvány fogalmam sincs a gyógyterápiáról, de azt mondtam neki, hogy egyszer véletlenül, csak úgy, próbálja meg a lábával elhessegetni az erőszakos macskát, vagy becsapni a konyha ajtaját, meg hasonlókat, és én voltam a legjobban meglepődve, amikor egy este valóban azzal fogadott, Péterkém, olyan, de olyan boldog vagyok, el sem hiszed, ma már körüljártam az asztalt, kérdezd meg csak az Esztikétől, bizony fiam, megmutatnám most is, csak már fáradt vagyok, de holnap megcsinálom újra, aztán megint, és néhány hét múlva már az udvarra is kimegyek. Dodó, a színtelen krumplicsíra esztelenül kúszik a pincében a tenyérnyi pókhálós ablak bíztató tekintete felé, de elég, ha valaki nyissz! — kíméletlen nyisszantással kettészeli a fény bátortalan fonalát... Csak erre tudtam gondolni, érted, csak erre akartam gondolni, már nem kerültem el apám tekintetét, de ez sem segített; apám egy alaktalan gránittömbbé változott, és abban a pillanatban úgy vágytam egy csipetnyi őrületet, mert én is egy alaktalan gránittömbbé változtam, s közöttünk ott volt a csendes abrosz-élet, légypiszkaival, kenyérmorzsáival, bejárhatatlanságával. Jó, hogy vagy, Dodó, talán az egyetlen, aki meg tudsz érteni egy Huryt, ugye, még ez a név is furcsa, sehol a környéken ilyen, mert mi egymást csak az esztelen megszakadásban, a közös egyöntetű halálban tudjuk megérteni. Mert ha nem elég az általános emberi mérce, akkor te is csak azt ismételnéd agyalágyultan: te mondtad meg neki, igén, ne is tagadd, és egy szamár csökönyösségével én is csak azt tettem, sőt még menekülni, falazni is megpróbáltam: ne is tagadd, hiszen az egész falu beszéli, hogy Szerdahelyen egy özvegyasszonnyal találkozol hetente, az anyánkat, igen, az anyánkat, mit csodálkozol ezen, már régen eltemetted, feloldozásként fogadtad el az orvostól, hogy vérrákja van, s noha ő még kivirágzott, mint a kardvirág, te már bimbó korában letépted, és kérdezés nélkül sírjába helyezted. Péter, Péter, hogy beszélhetsz így az apáddal, hallottam egy iszaphangot a csendes felületű víz alól, és látod, a gránittömbben lüktetni kezdtek az erek. Egyszeriben izgatott lettem, mint egy kamasz a nyilvánosház küszöbén, és állandóan az a hülye vicc járt az eszemben, hogy mint a vasat, az embert is addig kell ütni, amíg meleg; kaján vigyor telepedett a lelkemre, s ha akkor nem számított volna a feleségem, kegyetlen kíméletlen csahintással beléje fojtom a szót, mert láttam, apám bütykös ökle dagadni kezd. Újra gyerek szerettem volna lenni, s a frissen csapott vályogpadló tisztaságával beleáhítozni a hátsó szoba falának repedésébe, uram, verj agyon, soha alázatosabb és hálásabb céltáblája nem lesz kirobbanó indulatodnak, csak tedd meg, mentsd, ami menthető, ne bocsáss meg az ellened vétkezőnek, de szabadíts ... Te megőrültél, recsegte a felém hajoló tükör. Csak örülni tudtam, és gyerekes, odaadó bódulattal nyújtottam az ököl elé arcom, belül felszabadultan nyugtáztam, hogy nem volt hiábavaló a lemez, amikor, amikor hirtelen kisimultak a ráncai (jaj, nem volt tükör többé!), és apám a szobájába indult Dodó, akkor történt, amit már említettem, hogy az öregem szoborrá merevedett szobája ajtajában, mert Eszter elmondta a napok óta tanult szöveget: nem bírtam tovább elviselni a segíteni akarását, a tanácsosztogatását, ahogy átlátszó ujjait a fortyogó fazék gőzébe dugta, még egy csipetnyi sót Esztike, mondta olyankor átszellemült arccal, és én nem tehetek róla, a végén már iszonyodtam tőle, igen, nem kellett volna tudnom, hogy vérrákja van, hát persze, hogy én mondtam meg neki, sőt én szedtem össze a kredenc fiókjaiban a maréknyi altatót, én emeltem ki este a tolókocsiból törékeny, pehelykönnyű testét, nézzétek, ebben a pohárban vittem neki vizet, hogy le tudja öblíteni a krétaízű tablettákat, én látom azóta is bíztató tekintetét, én érzem búcsúzó csókját a homlokomon, igen, én csináltam meg mindent helyettetek, mindent... 14
