A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-17 / 37. szám
Akkor kellett elmennie az öccsének, 0 amikor már a józanabb tábori csendőrök is legyintettek, ha a háború biza tató kimeneteléről beszéltek. Amikor a hadseregben felbomlott a rend, nőttönnőtt az elégedetlenség és a szökött katonák száma, Nagyon sok honvéd eldobta a fegyverét civil ruhába öltözött, s mint hajdan a betyárok vagy a bujdosók, az erdők sűrűjébe vetették magukat. Sokan még a határt is átlépték, és ellenálló csoportokhoz csatlakoztak Szlovákiában. Fegyvert fogtak korábbi szövetségesük, a németek ellen. Katonáknak, civileknek egyaránt elegük volt a háborúból, az elsötétítésből, a bombázásból, mégis akadtak olyanok, az a tébolyult Szálasi a követőivel, akik eszelősségből a végsőkig folytatni akarták a háborút. Féltették vagyonukat és az úri rendet a bolsevizmustól. öccsének, szegénynek, nemcsak ereje, egészsége, hanem humora is volt. Amikor kikézbesítették neki a sasbehívót, tréfásan mondogatta mindenkinek: — No, én majd visszaszorítom az oroszokat a Kárpótok másik oldalárai Nem szorította vissza. Nem is akarta. Ahogy vitte a vonat, ahogy távolodott a családjától, falujától, szülőföldjétől, úgy csikart hasában egyre jobban az a valami, amit félelemnek neveznek. A mind nagyobb késéssel érkező levelei kétségbeesést árasztottak. Kezdetben féltette, hogy majd a fronton is úgy virtuskodik az erejével, mint otthon a mésszel megrakott szekér tengelyvégeinek a megkenésével. Levelei azonban másról tanúskodtak. Egyikben is, másikban is le mert írni olyan sorokat (még jó, hogy nem származott baja belőle): — Miért ontsam a vérem? Német érdekekért? Az uraknak kellene védelmezniük a száz és ezer holdakat, a gyárakat, bányákat, bankokat, a grófi címeket és a magas tisztviselői állásokat, de frontkatonák között nagyítóval se lehet látni mágnást. Nincstelenekkel védelmeztetik a hazátl Levelei a frontkatonák hangulatát tükrözték. Azokét, akik már csak nevettek a németeken. Úgy indultak neki a világnak, az oroszoknak, hogy azok majd a földről is leszaladnak előlük. És mi lett a nagy elbizakodottság, a villámháború vége? Teljesen felesleges volt Moszkváig, Sztálingrádig vonulni. Hitler hadserege ugyanolyan szégyenteljesen hátrált meg, mint valaha Napóleon serege. S mikor már minden recsegett, ropogott, düledezett, akkor szólították el családjától az öccsét, mintha ő még fordíhatott volna a fordíthatatlanon. Érthető, ha panasz, keserűség volt minden levele, amelyek egyre nagyobb késéssel jöttek Miskolcról, Debrecenből, majd a Kárpátok innenső oldaláról. Aztán egy naptól az öccse mintha mindenben, még a levélírásban is értelmetlenséget látott volna, vagy mert attól a naptól mintha a világ minden postása, mozdonyvezetője sztrájkba lépett volna, sokáig nem érkezett tőle semmi. Az életjelnek mégcsak egy betűje sem, A félelem elhatalmaskodott rajta. Hát még a sógorasszonyánI Minden reggel benyitott hozzájuk. Szinte majdnem úgy, ahogy az ágyból kimászott Vállára leeresztett szép szőke hajával, álmosan, fáradtan, testben-lélekben összetörtén. Azon a felejthetetlen reggelen megrendítően hatottak a szavai. Bejött, megállt, idegesen markolászta a melléig érő szép szőke haját, és hátát az ajtónak támasztotta, mint aki már csak úgy tudott a lábán megállni. — Álmomban megint láttam az uramat! — mondta. — Mindenféleképpen. — Ezt hogyan értsem? — Fogolyként csont-bőr soványan. Halottként egy óriási bokor tövében. Csak emberként, élőként, társait fegyverrel őrző katonaként nem látom soha! — Ugyan, ugyan — rosszallotta az álmát, de neki is hangosabban dobogott a szíve. — Azért álmodsz össze mindenféle badarságot, mert mindig ő jár az eszedben. Az vigasztaljon, hogy az álomnak éppen a fordítottja igaz! — Hátha most éppen nem? — vetette ellen, és továbbra is idegesen markolászta a szép szőke haját. — Hátha éppen most — tartott ki az állítása mellett. — Félek nagyon. Soha nem szűnik a hascsikarásom. Csak ha alszom. De akkor meg félelmetes az álom. Néha felsikoltok, felkiabálok. Még szerencse, hogy a gyerekek mélyen alszanak. Különben szívbajt kapnának az ijedtségtől. — Még semmi okod a félelemre. Ha holtan látod az uradat, az csupán annyi, hogy él — szedte össze minden erejét a vigasztaláshoz. — No, nem tudom. Ritkán csal az érzésem. Lehet, hogy már nem is él! — Ilyet a szádra se végy többet — gerjedt hirtelen haragra. — Hazajön hamarosan. Mért is ne jönne haza? Nem vesz ott mindenki! — Bárcsak igazat mondana! — Igazat mondok, majd meglátod. — Nem tetszik, hogy mindig holtan látom — sóhajtotta ki magából az álom okozta szorongását, tépelődését. — Menj csak szépen haza. A postás nemsokára levelet hoz, és nyugodtabb lesz az álmod I — mondta a sovány biztatót, és a világért sem mutatta volna, hogy az öccse sorsa őt is aggodalommal tölti el. Elment, de sem otthon, sem az udvaron nem volt egy nyugodt perce. Vizsla szemekkel figyelte a postást, ő meg a messzeségbe révedő, türelmetlen sógornőjéről nem vette le a tekintetét. Már őt is idegesítette, hogy a fél karú, csapott homlokú magyar királyi címeres sapkájú és táskájú kézbesítő aznap is csak a biztatását rakta ki a kapujuk előtt. — Majd holnap hozom az ura levelét! — mondta, és a sógornője fáradtan vánszorgott be a konyhába. Pedig addig volt jó minden, amíg a postás a biztatását rakta ki a táskájából. Addig a torokszorító félelemben is lehetett reménykedni. De sógornőjének a baljós sejtelme, lidérces álma hamar teljesült. A fél karú ember még a fejét is elfordította, amikor a számukra legsötétebb napon átnyújtotta neki a tábori levelezőlapot. És azonnal ment tovább, olyasmit motyogva az orra alá: — Ezt a lapot bár ne hoztam volna! Meglódult a szíve, elgyengült a lába, de azért kiszaladt a kapuba a sógornőjéhez, akit egészen elhagyott az ereje, alig bírta betámogatni a házba. Közben rálesett a tábori levelezőlapra, amelyen nem ismerte fel az öccse írását. Sógornőjét leültette az asztalhoz, és hagyta, hogy fásultan, remegő testtel elolvassa újra és újra a rövid hírt: Férje, drága élettársa, kisfiának, kislányának az édesapja hősi halált halt a Kárpátoknál! Többször elolvassa hangosan az üzenetet, és mint aki csak a legutolsó olvasás után döbben rá a kegyetlen valóságra, rávetette magát a díványra, és hallgatni is rossz volt, ahogy zokogott. Sokáig állt fölötte tehetetlenül. Könnyeit nyelte és vigasztalta.. Vizet kortyoltatott vele, és visszatérítgette az eszmélethez. A férfit keményebb anyagból gyúrják. Nem roppan össze könnyen. Az ura is, hibás lábú Frédi öccse is úgy vették tudomásul a gyászos hírt, hogy tisztelettudóan lehajtották a fejüket. Könny azonban nem szivárgott a szemükbe. Felváltva ismételgették: — Szegény Miklós! Szegény Miklós! Erős, egészséges ember volt, de mit ért az ereje a golyóval szemben? Ök siratgatták együtt meg külön, felesége és nénje a szobába behúzódva. Aztán mint ahogy az eső is eláll, nekik is elfogyott a könnyük. Feketébe öltöztek, és megfeketedett arccal vállalták a sorsukat. Kaszálták a füvet, befogták a lovakat. Szántottak, vetettek, boronáitok. Sógornője úgy járta a mezőt, hogy kislányát a hátán cipelte, kisfiának meg a kezét fogta. És mintha úgy akart volna bosszút állni az emberi életeket értelmetlenül kioltó világon, nem szólt senkihez, még hozzá, a legközelebbi rokonához sem. Mintha rá is neheztelt volna, amiért azon a reggelen csökönyösen állította, hogy az álomnak a fordítottja az igaz. Hogyan tudhatta volna még akkor, másnap és az azután következő hónapokban, férje halálhírét hallva, urát, gyermekei apját gyászolva és elsiratva, hogy fenn g magasságos égben vagy lent a békétlen földön már neki is megszámláltattak a napjai. A háború ugyanúgy fente a fogát az életére, mint az a gonosz ismeretlen — hogy a szeme világát is venné el az isten — az ő szép házukra. Hogy míg férjének, gyermekei apjának a Kárpátoknál, neki a helybeli temetőben porladnak hamarosan a csontjai. Negyvenöt januárjának első hetében, egy szerencsétlen pénteki napon falujuktól három kilométerrel feljebb ásták le magukat a németek. És az orosz, a román katonák elözönlötték az udvarokat. A németek nyilván erre a legkedvezőbb alkalomra vártak, mert azután szünet nélkül szólt az ágyú. A visszhangverő szűk völgyben mintha száz és száz nehézbombázó készült volna felszállásra, talán még annál is nagyobb volt a zaj. Az istállóban szénázó állatok elszakították láncaikat, futottak, amerre láttak, a mezőn tépte szét őket az akna. Katonák, civilek és állatok vére folyt a frissen esett hóra. És mintha nem ágyúk, az ég dörgött volna, és a kora tavasz lehelete fuvamlott volna át a völgyön, mint olvadás idején a hóié, a vértócsák kövér erecskékké duzzadtak. Emberek, asszonyok, gyerekek a közeli szomszéd házakból mindnyájan az ő vasbeton pincéjükben kerestek és találtak menedéket. A gyászt még le nem vető sógornője is ott húzódott meg a gyermekeivel. — Csak semmi pánik, asszonyok! Itt jó helyen vagyunk. Pincénk fala ellenáll az ágyúgolyónak. Legyen már csend, az úristenéti — kiabálta bele a lármába az ura. A falak valóban ellenálltak. A két apró, szalmával betömött ablakon vágódtak be a kertben felrobbant aknaszilánkok. Mintha fecskendővel fröcsköltek volna be vizet a pincéjükbe. A szilánkok halálos sebet ütöttek a sógornője és mások szívén. Elfelejtheti-e valaha azt a kétségbeesést? Ahogy öregek, fiatalok menekültek ki az udvarra! Az a szerencse, hogy elég széles volt a pinceajtó, egyébként talán letaposták volna egymást. Mindenki kiszaladt a védett helyről, csak ő maradt jajgatva, letaglózva a sógornője mellett. Ráborult a vérző mellére, arcára, majd mint aki csak később tudatosította, hogy a szegény özvegyet megölte a szilánk, olyan dührohamot kapott, hogy eszelősen a pince mennyezetére emelte a tekintetét, és azt ordította: — Úristen, hát egy szálig ki akarod irtani a családunkat? De akkor ne egyenként szólíts magadhoz. Egyszerre valamennyiünket. Megemelte a vérző mellét, fejét, pofozta az arcát, majd amikor semmiből nem tudott következtetni az élet jelére, újra elkezdte az éktelen óbégatást. — Mit vétettünk ellened, hogy ilyen kegyetlenül büntetsz? A légynek se ártottunk soha. Senkit nem bántottunk, nem fenyegettünk meg soha. A másét se akartuk. A koldushoz is jó szívvel voltunk. Megigazítgatta rajta a fekete ruhát, lélegzetét visszafojtva figyelte a kerekre tágult, megüvegesedett szemét, aztán megint elkezdte: (Folytatjuk) • A Mécs József
