A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-17 / 37. szám
fáklyahordozofcl (MEGBECSÜLÉST Iérdemlű KULTÚRMUNKÁSOK MOTTÓ: Nem elég a célt látni; járható útja kell! Nem elég útra lelni, az úton menni kell! Egyedül is! Elsőnek, elől indulni el! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer! VÁCI MIHÁLY A CSEMADOK XII. országos közgyűlésén számos küldött hangsúlyozta, hogy a szövetség csak úgy érhetett el szép eredményeket tevékenysége utóbbi öt esztendejében, hogy számíthatott a lelkes, tenni kész kultúrmunkások népes seregére. Ezek az emberek fáradságot nem ismerve tanítanak másokat, vagy fáradságot nem ismerve tevékenykednek maguk is. A közgyűlésen elhangzottak késztették szerkesztőségünket arra, hogy levélben forduljon a CSEMADOK járási titkárságaihoz: küldjék be címünkre járásuk öt legismertebb, legtevékenyebb kultúrmunkásának nevét. A járási titkárságoktól postafordultával kaptuk meg, amit kértünk, s máris kopogtathattunk levelünkkel és kérésünkkel legönzetlenebb és legtevékenyebb kultúrmunkásaink ajtaján. Számos válasz van már az asztalunkon, amelyekben az érintettek keresetlen, de őszinte szavakkal mondják el, mi késztette őket arra, hogy szabad idejük nagy részét a szocialista magyar kultúra ügyének szenteljék, mit jelent számukra ez a nemes feladatvállalás, összeegyeztethető-e szerintük a munkahelyi és kulturális feladatok teljesítése, mennyire értékelik fáradozásaikat legközvetlenebb környezetükben, falujukban, városukban, járásukban, hogyan néznek rájuk azok, akik nem méltányolják kellőképpen a kulturális előrehaladás érdekében kifejtett ’munkát stb. S mi mai számunkban megkezdjük legaktívabb kultúrmunkásaink véleményének a közlését. Ilyen módon is további megbecsülést akarunk szerezni azoknak, akik immár évtizedek óta erőt, időt, fáradságot nem kímélve munkálkodnak szoc. magyar kultúránk felvirágoztatásán. • • • Magyar nemzetiségű pedagógus vagyok, akinek nem csupán az a feladata, hogy a gyermekeket oktassa, nevelje. Falun élek. Elvárják telem a társadalmi munkát. Azért szeretnek, becsülnek, amit a gyermekek nevelésén túl még a közösségért teszek. Soha nem vártam köszönetét, dicséretet azért, amit a szocialista kultúra terjesztése érdekében tettem. Persze néha jól esne az elismerő szó. Nem számoltam még össze, hány órát fordítottam szabad időmből a szocialista kultúra terjesztésére, de ez nem is lényeges. Sokkal fontosabb, hogy megértő és szintén aktív társadalmi munkát végző feleségem van. A biztatást, a javaslatokat, de még a bírálatot is tőle kapom. Fontosnak tartom azt is, hogy eddig még mindig megtaláltam az utat az emberek szívéhez, lelkivilágához. 1954 szeptemberében Gömörmihályfalván (Gemerské Michalovce) kezdtem el tanítói pályafutásomat. A kis palóc községnek alig kétszáz lakosa volt. Az iskola valamikor az 1800-as években épült. Úgy képzeljék el ezt a fából épített, „pacsittal" bevont,, sárral körültapasztott iskolát, hogy a liba bármikor benézhetett az osztály ablakán. Nagyobb ablakokat vágattunk, csinosabbá tettük az épületet. Délutánonként és esténként jöttek a fiatalok, öregek, előkerült a hegedű, a cimbalom és a bőgő. Zenekart alakítottunk, összeállítottuk első eszatrádműsorunkat és bemutattuk a falu lakosságának. Könyvtárat is létesítettünk. Alig telt el néhány hónap, és már pezsgő kulturális életről tudtunk számot adni. Egy évig tanítottam Gömörmihályfalván, és egyszer, húsz év múlva ellátogattam első állomáshelyemre, megálltam a falu közepén, de a régi iskolát már nem találtam. Újat építettek a helyére. A régi ismerősök, volt tanítványaim, még az öreg „bőgős" bácsi is megismert, emlékezett rám, sőt mi több, meghívott a zenekarukba „muzsikálni". 1958 szeptemberében Csoltón (Coltovo) voltam tanító, pártelnök, kultúrmunkás egy személyben. Itt sem egyedül dolgoztam. Az 550 lakosú gömöri faluban sokrétű kulturális tevékenység folyt. Bekapcsolódtam a munkába. Háromfelvonásos színdarabokat, esztrádműsorokat tanultunk be. Foglalkoztam a népi zenekarral és a rátermett szólistákkal. Zenekarunk járási és országos versenyeken is részt vett. Gombaszögi, svidníki, vyehodnái, kassai (Kosice), tornaijai, rozsnyói, pelsőci, podbrezovái és további fellépések fémjelezték a zenekar muzikalitását, összehangolt munkáját (sajnos, azóta nem tevékenykedik). A CSEMADOK pelsőci és tornaijai tánccsoportját is ez a zenekar kísérte. Csoltói tevékenységemhez fűződik még a hatalmas és korszerű kultúrház felépítése. Építésénél nemcsak szervező voltam, de tevékeny brigádmunkás is. A Tomolya Bélákkal, Gál Lacikkal, Molnár Lajosokkal, Varga Miklósokkal, Bodnárokkal, Fejes Győzőkkel és másokkal. 1963 szeptemberében Tornagörgőre (Hrhov) helyeztek át. Érdemes megemlíteni, hogy a község festőién szép helyen fekszik. Az Alsó- és Felsőhegy veszi körül. A szalmatetős kunyhók és az apró parcellák csak a felszabadulás után tűntek el. A falunak se villanya, se vasútja nem volt. Ma ezekkel rendelkezik. A szövetkezet országos hírű. S ahol a gazdasági eredmények nagyok, a kulturális tevékenység eredményei sem lehetnek kisebbek. Amikor az 1300 lakosú községbe kerültem, mind-Török László SENKI NEM VÉGZI EL HELYETTÜNK járt megalakítottam egy 100 tagú vegyeskart, Néhány próba és fellépés után kezdeményezésem kudarcba fulladt. Ezen ma már nem is csodálkozom. Nem a saját dalaikat énekelték. A vegyeskarból női és férfi éneklő csoport alakult. S ezeknél a próbák, a fáradozások már nem bizonyultak hiábavalóknak. A népdalok sajátossága hazai vizekre sodorta mindkét csoportot. 1970- ben a CSEMADOK KB szervezete „Tavaszi szél vizet áraszt" c. országos népdalverseny bratislavai döntőjében férfi éneklő csoportunk már díjat nyert, és női éneklő csoportunk is eljutott az országos elődöntőig. A szövetkezet vezetői látva igyekezetünket és a szép eredményt, hat darab citerát vásárolt a magyarországi sándorfalvi Budai Sándor híres citerakészítőtől, a népművészetek mesterétől. A következő országos népdalversenyen szintén bejutott a döntőbe férfi éneklő csoportunk, sőt már a citerazenekarunk is. összegezve az éneklő csoportok és a citerazenekar tevékenységét, több alkalommal is felléptek Kassán, Ipolynyéken, Rozsnyón és Bratislavában. Szerepeltek a rádióban jé} a televízióban, s dr. Manga János jóvoltából a Kossuth és a Petőfi Rádió egymás után hatszor sugározta műsorukat. A citerazenekar az idén saját ruháiban, görgői népviseletben szerepelt a Zselizi Országos Népművészeti Fesztiválon. A citeraegyüttes U Szólni akarok még a tánccsoportról. Tíz lány és tíz fiú táncolja a Görgői mosó lányok c. táncpozíciót, amelyet szintén a citerazenekar kísér. Már többször is nagy sikert arattak a Krasznahorkán megrendezett járási ; dal- és táncünnepélyen. Magától értetődően, kulturális tevékenységünk nem merül ki a fentebb említettekben. Számot adhatunk vetélkedőkről, irodalmi versenyekről, író-olvasó találkozókról, bor- és pogácsaversenyről, néprajzi és más jellegű érdekes és tanulságos rendezvénysorozatokról. Magam írom az egyes rendezvények „forgatókönyvét", vezetem a próbákat, s szervezem a közönséget is. Persze nem egyedül. Tizennegyedik éve szerkesztem a Faluhangja című helyi újságot. Van pótolnivalónk is. Negyedik éve nem rendeztem színdarabot. Úgy látszik, nincs kivel, illetve nincs kiknek játszanunk. Pedig volt olyan év Görgőn, amikor három színdarabot mutattunk be. A környék falvainak népét is szórakoztattuk. Akkor a CSEMADOK helyi szervezet pénztára is gazdag volt. Évzáró taggyűléseinken gyakran hangzott úgy a pénztáros beszámolója: A helyi szervezet pénzgazdálkodása jó, tiszta bevétele 35 ÖÖ0 korona. Az irodalmi vetélkedőkről (Petőfi, Jókai, Ady), a sakkversenyekről, a fiatalok klubhelyiségéről és a könyvtárról sem szóltam. Mit mondhatok még magamról, munkámról? Tagja vagyok a pártbizottságnak, a hnb tanácsának, a szakszervezet körzeti bizottságának, módszertani csoportot vezetek, s az egész járásban pedagógiai témájú előadásokat tartok. Felvetődhet a kérdés: jut-e időmből a tanításra. Jut elegendő, hiszen a tanítás a foglalkozásom. Négy évvel ezelőtt modern alsó tagozatú általános iskolát építettünk. Tanítói lakással. Korszerű felszereléssel rendelkezünk. Forradalmi emlékszobát is létesítettünk, amely nagy segítségünkre van oktatónevelő munkánkban. És most ismét a szerkesztőség levelére térek vissza. Megéri-e a fáradságot a közösségért végzett kulturális munka? Határozottan állítom, hogy igen! Azok közé tartozom, akik akkor érzik jól magukat, amikor örömet tudnak szerezni másoknak. Még sok a tennivalónk. Ha mennyiségileg sokat végeztünk is, most már a minőségen a hangsúly. Akik vállaltuk az indulás és az indítás nehéz munkáját, most már tekintsük feladatunknak a kulturális munka színvonalának az emelését. Ne emlegessük folyton, hogy mit csináltunk, arról beszéljünk, mit akarunk tenni. Nemzetiségünk kultúráját messzemenően támogatja a CSKP. Helyettük azonban senki nem végzi el a munkát. Nekünk kell élnünk az adott lehetőségekkel. TOROK LÁSZLÓ 6
