A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-09-17 / 37. szám

I POLYPARTI SZÁMVETÉS

— Régi barátja vagyok a lapnak. Sok szépet olvastam már benne, de olyan családról, amelyben öt nemzedéknyi nő él, még nem tudósítottak. A mi családunk ilyen. Kérem tiszteljék meg látogatásukkal a nagymamákat, anyukákat. Igazán ritka eset a miénk. Szóljon most róluk az írás, megérdemlik — mondta egy hétfő délelőtt szerkesztőségünk ajtaján belépve Piatrik Sándor.

Két néni és egy kisleány tesz-vesz az ipolyviski (Vyskovce) ház udvarán, amikor belépek. Az idősebbik, Csala Margit, ez év júliusában volt kilencven esztendős. Névnapját és születésnapját egyszerre ünnepelte. Lánya, Nyusztin Margit, még jól bírja magát Olyan asszony, akit az élet vihara inkább megedzett, mint megtört. Szikár teremtés. Inkább vállalta dédunokája nevelését, csak ne adják bölcsődébe. Nem is anynyira a bölcsődétől félt, ahogy szavaiból később kivettem, inkább a távolságtól, ami elválasztotta volna tőle. Bosszúsan int, amikor elmondom jövetelem célját.

— Mondtam én a vejemnek, hogy ne zavarja magukat. Mi érdekes lehet két öregasszonyon?

Látja, hogy nem tágítok.

— Hát, ha mindenáron rólunk akar írni? — s befordul a házba, hogy tiszta kötényt, fejkendőt kössön.

— Néni, te Bratislavából jöttél? — kérdezi a kislány.

Bólintok.

— Az én anyukámat nem ismered? Sem az apukámat?

— Hogy hívnak aranyos?

— Németh Andreának. Van ám ne— Ó, te kis locska — szól rá a mamája, aki éppen kilép az ajtón. — Annyit tud beszélni ez a kislány. Igaz, nem kíméltem én sem a nyelvemet. Mindig sokat beszéltem hozzá. Itt az eredmény. Fél percig sem bír csendben maradni. Jaj, de nehéz is lesz nélküle! De nagy lesz a csend — sóhajt nagyot! — Augusztusban elviszik. Óvodába megy. Megint egyedül maradunk.

Kosarat fog, indulunk a kertbe.

— Ki kell szedni a hagymát. Még eddig nem jutottam hozzá. Pedig most arra való idő van.

Andrea mindenütt a nyomunkban jár.

— Megnézhetem én is a mamát — kérdezi, a fényképezőgép felé mutatva.

kém egy csibém, amelyikre rá lehet ülni.

— Élő csibe, hol van, melyik az?

—- Ott kapirgál a szemétdombon.

— Hívd ide, hadd fényképezzelek le vele együtt.

— Most nem mer ide jönni.

— Talán tőlem fél. Várj egy kicsit messzebbre megyek.

— Nem tőled fél. Tőlem fél, mert most meg vagyok fésülködve — mondja nevetve, mert tudja, hogy vicceset mondott.

FISTER MAGDA

— Gyere, így, most jól látod? Akkor kattintunk.

— Én is, én is, engem is — tapsikol örömében s fut mamájához.

— Délelőtt a kertben vagy a szőlőben dolgozgatok. Délben mindig haza jövök, mert Andika csak velem tud ebédelni. Napközben a mamuskával is eljátszik, de enni csak velem akar. Még szerencse, hogy ily gazdag anyanyelvűnk van. így minden nehézség nélkül meg tudja különböztetni a család idősebb nőtagjait, üknagyanyját mamuskának, engem mamának szólít. Anyai nagyanyját nagyinak, apai nagyanyját nagymaminak hívja — mondja, miközben óvatosan lepergeti a hagymafejre ragadt földet.

— Hogy telnek napjai?

— Az óllatok etetésével kezdem a sort. Pár szem csibe, néhány liba és egy malacka vár ellátást. Azután üzletbe megyek, friss tejért a kicsinek — elgondolkodik, majd folytatja. — Férjem még harmincötben meghalt. Két kicsi gyerekkel maradtam özvegyen. Később férjhez mentem még egyszer, de három hónap után jobbnak láttam elválni. Nehéz volt az élet. Visszaköltöztem édesanyámhoz, aki házvezetőnő volt az ipolybalogi kúrián. Én a munkámért nem kaptam fizetést, magam és a gyerekek kosztjáért szállásáért dolgoztam. Édesanyám addig spórolt, addig kuporgatott, míg megvehettük ezt a házat. A felszabadulás után a mi életünk is könnyebb lett.

Megtelt a kosár, ballagunk felfelé. Mamuska az udvaron áll. A kapu réseit kémleli, belefülel az alkonyati csendbe. Kezét szeme elé emeli, hogy némi árnyékot leljen a lebukó nap sugarai elől. Pillantása a távolba réved. Kirajzolódnak a határmenti dombok, erdők. — öregek vagytok már ti is — gondolja. — Többet láttatok,mint én. Pedig sok nyarat számlálok én is. Ez az idei éppen a kilencvenedik. Hej, esztendők, röpültök mint a madár. Alig zöldül ki a fű, melegszem egy kicsit a napon, és már jön is a tél. Az is elszáll hamar, tavasz jön megint és nyár... Hűvösek a mostani nyarak, vagy csak én érzem úgy? Közben kétszer is fordult a világ. Két világégés s hosszú, hosszú öregség. Nem jó már élni. Most is fáj a fejem . . . Élne-e még a párom, ha tizennégyben nem esik el a fronton? Látna-e, hallana-e jobban mint én? És az a hadnagy, aki halála előtt oly vígan táncolt itt a szobánkban, eljönne-e még egyszer megnézni ezt a tájat? Nőnapot ünnepeltek. A nemzeti ételüket főztem, mi is volt? Tésztába göngyölt hús. Igen, darált és fűszerezett hús. Késő éjszakáig szólt a harmonika. Táncoltak, daloltak. Nagyon vígan voltak. Másnap a hadnagy Deméndre lovagolt. Annak határában húzódott a harcvonal. A faluból már kiűzték a németeket. Ő pedig távcsővel kémlelte az ellenség állásait. Golyót kapott. Éppen a szívét érte. Mondják, emlékművet emeltek azon a helyen . .. Gyűlölöm a háborút. Mennyire más lett volna az életem, ha nem maradok fiatalon özvegy. Milyen nyugodt öregségünk lehetne! — Nézd meg Andikéin meg jöttek-e már a libák —, szól, mert szemében, fülében már nem bízik.

— Még nem, mamuskám. ülj csak le nyugodtan ide a gerendákra. Majd én szólok.

Mi is oda telepszünk. Margit mama a vacsorakészítéshez lát.

— Ez a kicsi lány csak a húst szereti. Nagyobb részt az ő kedvéért tartok baromfit. Finom apróra összevágom a tányérjában, úgy aztán megeszi mind. Kedvezek neki, ahogy csak tudok. Meg is látszik rajta! Beteg még nem volt. Éjszaka is felkelek, hogy betakargassam.

— Jó levegő, sok gyümölcs, kevés vacsora — szerintem ez a hosszú élet titka — mondja a mamuska. — IÉn sem szoktam vacsorázni. Még fiatal koromban sem. Pedig mindig sokat dolgoztam, s ha igen, legfeljebb egy kis ' aludttejet.

Még mielőtt beesteledne elbúcsúzom tőlük. Margit mama és Andrea elkísér a buszmegállóig.

— Ez a sok szép új ház mind mos tanában épült. Az utcák sem ilyenéi: voltak. Most rózsabokrok díszlenek a házak előtt. Azelőtt legfeljebb tehénpiszokba botlott az ember. Az idősebbjei, ráérősebbje új, festett pádon beszélhe ti meg ai nap eseményeit. Az én gyerekkoromban a cselédházak lépcsőjét nyárgalták. Mi még mezítláb futottunk az iskolábai. Kezünkbe sült krumplit nyomtak, hogy melegítsen. Sokat, nagyon sokat változott a világ. Szebb, nyugodtabb lett az életünk.

A szerző felvételei

4