A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-09-10 / 36. szám
PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA GÁL SÁNDOR 1937. november 29-én született Búcson. Komáromban érettségizett a Mezőgazdasági Műszaki Középiskolában. Több évig szerkesztőként dolgozott a Szabad Földműves című hetilapban, majd a MATESZ Thália Színpadának megalakulása után e társulat dramturgiai teendőit látta el. 1970-óta a Hét szerkesztője. Megjelent művei: Arc nélküli szobrok (1964, Napéjegyenlőség (1966), Szabad vonulás (1969), Kőlapok (1973), Csikótánc (1975), Tisztább havakra (1976) — versek. Nem voltam szent (1967), Múmia a fűben (1970), Első osztályú magány (1974) — elbeszélések. A szürke ló (1970) — mesejáték. Eső, szél, sötétség Az asszony bement a szobába. — Hallod? — kérdezte a férjétől, aki az ágyban feküdt, és valami könyvet olvasott. — Ne zavarj — mondta, — mindig megzavarsz. Az asszony ajka megrándult. — Gyere, hallgasd meg. — Mit hallgassak meg? — Valaki sír ... A férfi felült, s a könyvet az asztalra tette. — Jól hallottad?! Az asszony bólintott. A férfi az ágy szélére ült, megkereste papucsát, és a hátsó szobába ment az asszonynyal. Az asszony kinyitotta az ablakot. — Hallod?! A férfi figyelt, de csak az eső kopogását hallotta, meg a szél fel-feltámadó rohamainak zúgását. A hűvösség beszökött az ablakon, s a férfi megborzongott. — Nem sír itt senki. Gyere, feküdj le, reggel korán kelünk. — Várj még egy percet — mondta az asszony. Ott maradtak még egy percig, és hallgatták a szél és az eső zúgását. — Még most se hallod? — fogta meg férje karját az asszony. — De már hallom. — Mi az, mondd! — Azt hiszem, kutya. — Miért nyüszít? — Nem tudom — mondta a férfi —, igazán nem tudom. — Nem nézed meg? — Mit nézzek rajta? — Hátha valami baja van. — Baja? Mi baja lehet? — Nem tudom — mondta az aszszony —, talán hurokba került vagy... — Vagy? — Nem tudom. Olyan keservesen nyüszít. A férfi becsukta az ablakot. — Feküdjünk le. — Nem tudok most aludni. Mindig arra kell gondolnom, hogy valami baja van, és meghal. — Butaság. Miért halna meg? A férfi visszafeküdt az ágyba, elvette az asztalról a könyvet, és újra olvasni kezdett. Az asszony levetkőzött, bebújt hosszú hálóingébe, és nekitámaszkodott az ajtónak. — Én megnézem — mondta —, nem bírom így. A férfi nem szólt semmit. Felesége a szekrényhez lépett, leakasztott egy kabátot és magára terítette. — Megnézem — mondta újra. — Nézd — hagyta rá a férje —, de siess, nem szeretném, ha megfáznál. Reggel korán kell indulni. Az asszony kiment a ház mögé. Fájt neki, hogy a férje ennyire közönyös, és sírni szeretett volna. A fákról nagy esőcseppek hullottak a fejére. Hallotta a kutya nyöszörgő hangját, de nem tudta meghatározni az irányt, honnan jön. A ház mögött kis kert volt, közepén egy hatalmas diófa, a kerítés mögött egy üres telek, amely inkább szemétlerakodóhelynek számított, mert a tulajdonos semmire sem használta. Azon túl volt a másik udvar, ahol az üres telek kezdődött. Itt megállt. A kutya pedig egyre nyüszített, mintha vernék. Az eső, a szél és a sötétség hármas mélységében kísértetiesnek hatott. Az asszony tehetetlenül állt a kerítés mögött, és didergett. Torkát sírás szorongatta. De nem tehetett semmit. Visszament a házba. — Még mindig sír? — kérdezte a férje. — Sír! — Feküdj le, "és ne gondolj rá. — Nem tudok nem gondolni rá. — Most akkor mit csináljak? — Nem tudom — monda az aszszony. A férfi kezdett ideges lenni. Felvette az asztalon fekvő cigarettás dobozt, kivett belőle egy cigarettát, és rágyújtott. Nézte az asszonyt, aki még mindig ott állt az ajtó mellett. — Idegesítesz — mondta az aszszonynak. — Hallod? Idegesítesz. — Nem idegesítelek. — Jó, nem idegesítesz, de akkor légy okos, és feküdj le. Nem szeretem, hogy ilyen vagy. — Milyen? — Ilyen érzékeny és ... — És? Mondd ki csak, na mondd, hogy bolond vagyok meg hisztériás, na mondd... — Nem mondom. Feküdj le szépen, és aludj. Az asszony engedelmeskedett. Lefeküdt, könyvet vett a kezébe, de csak nézte a sorokat. Állandóan kutya nyüszítését hallotta, még akkor is, amikor a kutya csendben volt. A férfi azt gondolta, a felesége megnyugodott. Olvasott tovább, és a kutyáról teljesen megfeledkezett. Mikor úgy érezte, elég volt, és már el tud aludni, odafordult a feleségéhez. — Eloltom a villanyt. Az «asszony nem válaszolt. Letette a könyvet, és a másik oldalára fordult. A férfi megnyomta a villanykapcsolót. Sötétség borult a szobára. Hirtelen felriadt. Az első pillanatban azt hitte, már reggel van, de a sötétség mély volt, csak az ablak derengését látta. A felesége ült az ágyban, és sírt. — Mi bajod? — kérdezte. — Mondd meg végre, mi bajod, és miért nem alszol?! — Nem tudom — felelte az aszszony —, nem tudok aludni, mikor hallom, hogy sír. Ügy fáj hallani. — Fantasztikus, hallod, ez fantasztikus ! Egy rohadt dög miatt... — Nem dög, tudom, hogy pici kiskutya, és ha rágondolok, mindig a kislányom jut az eszembe, hátha ő is sír... — Butaság — mondta a férfi —, a kislányunk jó helyen van. A kettő nem ugyanaz. — De ugyanaz — erősködött az asszony —, ugyanaz! — Akkor most mit csináljak? Verjem fel a környéket, mert egy kutyának nincs jókedve. Hát próbálj gondolkodni egy percig. — Nem tudok, ha hallom — mondta az asszony, és újra szipogni kezdett —, nem tudok... A férfi türelme elfogyott. — Jó — mondta —, utánanézek. Megnyomta a villanykapcsolót, s a szoba megtelt sárgás fénnyel. Vállára terítette a kabátját, felrántotta a cipőjét, és kiment az esőbe. A szél arcába csapta a nehéz cseppeket s a fákról lesodort, nedves leveleket. Cipője cuppogott a sárban, amint ment a ház mögé. A diófa alatt megállt, és belehallgatott az éjszakába. Semmi hang, csak az eső és a szél. Lépett néhányat, s megállt a kerítésnél, az üres telek előtt, ahol nemrégen a felesége várakozott. A hosszúra nőtt söprűgazt és a húsos ágú ecetfákat hajlogatta a szél előtte. Ideges volt. A kutya nyüszítő hangja időnként áthasította a szél zúgását. Ostobaság az egész, gondolta, bezárták egy ólba az eső elől, és most ez nem tetszik neki. Mi meg ahelyett, hogy pihennénk, veszekszünk. Lassan ment vissza a házba. Az asszony még mindig ült az ágyban, és halkan sírdogált. — Hagyd abba — mondta a férje —, nincs annak a kutyának semmi baja. Bezárták az ólba, hogy ne fázzon, azért nyüszít. Nem tetszik neki az emberek észjárása. — Biztosan tudod, hogy így van? — emelte fel a fejét az asszony. — Biztosan — felelte — csak ne sírj. — Már nem sírok — mondta az asszony, de a háta egyre rázkódott. — Mondtam, hogy ne sírj, semmi értelme. De az asszony csak nem hallgatott el. A sötétben tovább hüppögött, fújta az orrát, és idegesen forgolódott. — Mondd, mi van hát veled, mondd, mi az ördög bánt, hogy nem alszol? — S te miért nem alszol? — Jó kérdés — mondta a férfi — istenemre, ez jó kérdés. Elena Mesková felvétele 14
