A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-20 / 33. szám
iroslav Válek, az élő szlovák szocialista líra egyik legkiemelkedőbb alakja — költő, politikus, államférfi, a Szlovák Szocialista Köztársaság művelődésügyi minisztere —sajátos egyéniség. Korunk költői nemzedékéhez képest szinte kivételt képzőén későn, vagy talán helyesebb így megfogalmazni: tartózkodóan későn, harminckétéves korában jelentkezett első önálló kötetével (Dotyky — Érintések, 1959). Ezt a tudatosan késleltetett jelentkezést a tudatos felkészülés évei előzték meg, s ezek az évek erős és elfogulatlan kritikai hajlamot, céltudatos igényességet fejlesztettek ki Válekban a költészet, elsősorban tulajdon költészete iránt. Említett kötetének megjelenése idején, az ötvenes években, meglehetősen gyakran esett szó a költészet válságáról. Természetesen éppen ilyen gyakran szó esett erről a hatvanas, harmincas vagy akár a húszas években szó esik a hetvenes és majd a nyolcvanas években is, mint ahogyan néhány száz vagy talán ezer esztendeje már olyan gyakran esett róla szó. Csakhogy Válek idejében felismeri, hogy amikor a költészet válságáról beszélünk, voltaképpen a költő válságát értjük rajta, s fenti kötetének egyik versében a költőről — és nem a költészetről szólva így .szövegezi meg a gondolatot: „...értse végre meg, kór rágja életét, / s ha nem talál szilárd talajra lába, / ki mondja meg, hogy vajon minek élt?" A szilárd talaj útját vérbeli költőnek nem nehéz megtalálnia: Válek az orosz klasszikusoktól nagyon gyorsan eljutott az orosz lira eszmei világához, s a hagyományoknak ez a szerencsés folyamatossága tette számára lehetővé, hogy egyrészt kivételes erejű egyéni átérzéssel abszorbeálja a tanulóévek tapasztalatait, másrészt vagy éppen ezért, ilyen későn — harminckét éves korában I — jelentkezve első kötetével, ilyen fiatalon — harminckét éves korában! — már kiforrott költői egyéniségként sorakozzék fel az új szlovák költészetnek, az elődök élgárdájának, Smreknek, Novomeskynek, Ponicannak töretlen vonalához. A szempontok és a formák változnak Válek költészetében, a kitűzött cél azonban változatlan marad, s ez: az ember és a dolgok megismerése, a belső világtól a kinti élet felé vezető út feltárása, küzdelem az anyaggal, az élet és a költészet anyagával. Mert a vers — vallja Válek Vashajlitók című költeményében — éppúgy ellenáll az ember akaratának, akár a vas. Talán éppen ezért fordít Válek annyi gondot verseinek belső dinamikájára: a vers ellenáll a költő akaratának, a költő dolga, hogy megformálja. Válek mélységesen és becsületesen internacionalista költő, méltán hozzátehetjük a József Attila által szivünkbe fogadott megfogalmazást: közös dolgainkban. Miroslav Válek: kortárs. Nekünk, magyaroknak is kortársunk, nemcsak éveinek számával, hanem elsősorban annak az örök törvénynek a jogán, amely szerint a költő kortársa mindenkinek — elődnek és utódnak egyaránt —, akivel együtt és egy akarattal építi korát. (Részlet Rácz Olivér Utószójából, melyet M. Válek válogatott verseihez írt.) SZONETT ÉS EMLÉKEZTETŐ Mikor a költőnek elcsuklik a szava, mert elvesztette verse hitelét, azt mondják: Hanyatlik láradt csillaga, azt sem tudni, miért és minek élt. Mikor a versnek megszűnik varázsa, a költő némán elrejti sebét, minden érintés s szó szivén találja. Meg is halhatna. Ugyan minek élt? Ha szivében meghal a vers varázsa, elveszti hangját, kedvét, mindenét. Szüksége volna gyógyító tanácsra, hogy értse végre meg: kór rágja életét, s ha nem talál szilárd talajra lába, ki mondja meg, hogy vajon minek élt? RÁCZ OLIVÉR fordítása V__________'________ ÉRINTÉSEK Reggeltől jönnek hozzátok a táviratok, levelek tengere önti el a házat, s a városnegyedben egyszerre csöng az összes telefon. Ó, semmi semmiség az egész! Csak én hívlak állandóan, keresem a megszakadt összeköttetést. Még jó, hogy elhitték a postán, a telefonközpontban, hogy milliószor csókoltatlak, milliószor kérlek: Ne haragudj,• de borzasztóan fontos, már beleőrülök egészen, rémesen beléd szerettem! Hagyj mindent úgy, ahogy van, a fürdőszobában égjen a viz, a konyhában folyjon a gáz, a szobában forogjanak a megrémült tükrök, és utazz az első vonattal, utazz ide hozzám, e széles rónaságra! Az állomáson hét fekete ló vár, homlokukon csillag, jázminok nyílnak, s a barackfákról hull a virágpor, finomabb, mint a Soir de Paris púderod. Siess! — a sarkon már trombitál az este, kékre testve, mint egy öreg autó, a városi nap, elnyűtt lemez, lecsúszik a látóhatár mögé, de a mienk, fényes rézserpenyő, szépen lenyugszik, A szövetkezet istállójában a fekete bika bársonyos basszusán eldalolta énekét, a tányérsima táj térdre hull, aludni készül. Eljött a csizmalehúzás ideje, oly dobogással, mint egy ünnepi parádén, mert itt minden házban vaskemény legények laknak, s tág tere van a hangnak az elrugaszkodásra, olyannyira, hogy elég kikapcsolni a rádiót, és hallhatod, ki miről álmodik . . . Álmodunk üvegről, kőről, fémről, simogató kézről, begörbített ujjról, mely kopog az ablakon, futó mosolyról, amelyre vártunk, álmodunk kimondhatatlan dolgokról, csodálatosakról s egyszerűekről, mint a hóvirág, azt álmodom, fejed a vállamon, szemem szemed mélyébe rejtve, álmodunk, álmodunk, s itt minden olyan, akár egy bűvészkalapban. Az éj széles karimájú fekete kalap, reggel visszájára fordul. Csak most látod, milyen kézzelfoghatóak az álmok. A televízióantennák ideges ujjai átszúrják a sötétséget, új házak kettős sora beleüget a faluba, fülledt a reggel, mint bál után a táncterem, magányos, szomorú varjú kering az égen, akár a ventillátor, kövér kalászok ájuldoznak a rémülettől, mikor a helyi hírközlő rekedt hangon megszólal: Gyertek aratni! Gyertek aratni! Kis idő múlva üres a falu, mint egy kifújt tojáshéj. Csak a nagymama ül az ajtóban, és halkan énekel: ,,Vetett a határban, lyukas kalapjában . . ." Szegény, néhai, vak nagymama! A Herz-majorba járt teheneket fejni. Imádkozott, hogy hosszú élete és könnyű halála legyen. Ügy futott rajta át az élet, mint ostorcsattanás — oly fájón, kegyetlenül. S most tulajdonképpen már meg sem érti e furcsa világot. Nem emlékszik unokái nevére, ijedten összerezzen, ha a házban nevetnek, az égett nafta különös, idegen illatát hozza neki az este, de a föld, ha ujjai közt elmorzsolja, még mindig jó, még mindig ugyanaz a föld, mint régen ... Krepdesin ruhája, tizenhat éve és hosszú varkocsa már a múlté, de a síkság itt maradt, a rónaság örök, csak gyorsabban és hangosabban lélegzik. Búcsúkor itt sült libák repülnek, karvaly lendül rakétaként a felhők felé, ősszel lila színű eső hull a kertre, a szilvák súlyos cseppjei koppannak a fáradt földön. A síkság minden gyümölcsét odaadta, már nincs mit mondania — hallgat. Álmos, cukortól és melasztól ragadós; vattával bélelt kabátját felveszi. Márton-napra leesik az első hó. OZSVALD ÁRPÁD fordítása 11
