A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)
1977-08-13 / 32. szám
SZIGORÚSÁG ÉS SZERETET Könyveit — esszéit, bírálatait — olvasva mindenekelőtt a szeretetet érzem. Azt a szeretetét, amellyel Fábry a könyvet kezébe vette, amellyel az irodalom világát szemlélte, amellyel szigorú kritikáit papírra vetette. Mert „szigorú kritikusnak" mondták és mondják. Ám lehetetlen észre nem venni, hogy szigorúsága mögött ott van a szeretet: a szív mélységeiből fakadt végtelen szeretet, amellyel talán csak ő tudott bírálni. Vajon hányán lehetünk hálásak ezért a szeretetért? Vajon hányunkat indított útnak, hányunknak adott ösztönző-biztató szavakat, hányán köszönhetjük neki az irodalom, a könyv, az írás szeretetét? Bizonyára az én korosztályom tagjai — a mai huszonévesek — közül is sokan gondolunk hálával Fábry Zoltánra, a fáradhatatlan strázsára, aki figyelemmel kísérte botladozó lépéseinket és intőn-óvón felemelte ujját, ha félreléptünk, ha mellébeszéltünk. Az „induláskor" magam is érezhettem Fábry Zoltán szigorú szeretetét. Első verseimet — jobban mondva versecskéknek is rossz, suta rigmusaimat — tizenhat éves koromban küldtem el Stószra. Ha visszagondolok akkori magamra, akkori „költeményeimre”, bizony belepirulok. Fábry mégsem beszélt le: sőt, biztatott. Biztatott, mert nemcsak a „komoly", „nagy" irodalomhoz nyúlt szeretettel, hanem a kezdő költő „dadogásaihoz" is. íme, 1967. december 27-én kelt levele: „Kedves Erzsébet, tudom, hogy türelmetlenül várod válaszomat, de nem szabad elfelejtened: beteg ember vagyok, aki nem mindig teheti azt, amit akar. A három vers ugyan sovány ítélő-alap, de annyit láthatok — és ez a legfontosabb — hogy van verselő készséged, Urai alapállásod, biztos füled, ritmusérzéked. Ami hiányzik, az a mondanivaló. Még nem tudod másoknak sugallni a Benned élő tartalmat. Mondanivalódon gondolkodni kell, azaz inkább azon gondolkodni: miről is van szó. Vagy ha tudom is, miről van szó, ez nem ugrik át belém egyenesen. Hiányérzetem van: ezt a mondanivaló jobban ki kellett volna ugrasztani, körvonalazni. De még fiatal vagy és fogsz tudni koncentráltabban fogalmazni. (Már most is erényed: a rövid, frázismentes, takarékos szóhasználat. Ezt kell fejleszteni, sose belegabalyodni a szavak hínárjába, azaz: ne engedd, hogy a szavak vezessenek, de Te légy uruk és parancsolójuk.) Dolgozz, írj, verselj csak tovább. Idővel majd jelentkezz újra. Mellékelek egy fényképet is — biztasson tökélyre. Szeretettel Fábry Zoltán" Ki ne érezné ebből a levélből a szigorúságot? És ki ne érezné azt a végtelen szeretetet, amellyel Fábry az irodalmat szerette, vigyázta, strázsálta, amellyel életre szóló ösztönzést, biztatást tudott adni? Amelylyel elkötelezett. És micsoda erőt adott ez a szeretet! A következő levél 1968. október 20-án kelt: „Kedves yarga Erzsébet, bizony közben elmúlt egy hónap — és milyen hónapok a mostaniak — és én nem válaszoltam. De betegség és napjaink kézlefogó tompasága ezt nem engedte. Most is csak úgy általánosságban tudok írni, nehogy szégyenbe maradjak. Tehát, amit talán már előző levelemben írtam: a verskészség vitathatatlan, és most hozzáteszem: nem sablonos, van benne valami egyéni is. Csak még kiforratlan, a szándék még nem ért maradéktalan tartalommá és formává. Szorgalmasan kell költőket olvasni. Újakat és nagy régieket (Juhász Ferencet, Nagy Lászlót pl.). Néha egy jó sor elbukik, megbotlik egy oda nem illő szón. ... Szorgalmasan olvasni és Írni, Írni! Szeretettel Fábry Zoltán" Végülis „révbe" kalauzolt. íme, utolsó — 1969. február 5-én kelt — levele: „Kedves Erzsébet, nem tudok részletesen írni, mert beteg vagyok újra. Elégedjen meg ennyivel: a versek haladást mutatnak, és én elküldtem őket az Irodalmi Szemlének. Persze, a közlésük nem az én hatáskörömhöz tartozik. Szeretettel Fábry Zoltán” Ha megkérdeznék tőlem, mit hiányolok leginkább a csehszlovákiai magyar irodalomkritikából, azt válaszolnám: a Fábry Zoltánból sugárzó szeretetet. Azt a végtelen, mélyből fakadó szeretetet, amely a könyveiből, a bírálataiból félreérthetetlenül kicsendül ... VARGA ERZSÉBET PORTRE-TANULMANY FABRY ZOLTÁNRÓL Sokévi anyaggyűjtés, magánbeszélgetés, utazás után nemrég fejeztem be azt a — hetven gépelt oldal terjedelmű — portré-tanulmányt, amely Fábry Zoltán emberi arcáról tartalmaz néhány ceruzarajzot, s melyet az Irodalmi Szemle őszi számai közölnek részletenként. Sohasem dolgoztam még ilyen kitartóan, ennyi szívóssággal és hittel. Fábry kortársaival, orvosával, végrendelet-fogalmazójával, gondozóival, egykori bizalmas barátaival, tisztelőivel, múzsájával beszélgettem, több száz levelet olvastam végig, míg kialakult az a kristályrács, melyre a könyv miniatűr fejezeteit erősítettem. Mindenekelőtt azt szerettem volna bebizonyítani, hogy sohasem véletlen, ki lesz az, aki a harmóniáért való küzdelem élvonalába kerül. Egy józan, tiszta lelkű, szelíd európait ismertem meg azokból a vallomásokból, melyekkel a Fábry-ismerők megajándékoztak. Egy szívós, minden erejével az ügynek élő gondolkodót aki nem ismer lehetetlent, s ha kell még Tacitus Germaniaáját és Luther levelezését is áttanulmányozza. Egy érzékeny férfit, aki így is tud írni: „Szomorú szerelmem! Az arcod ebben a szomorúságban szinte megközelíthetetlenné szépüL Olyan szép ez a bánat-csillám rajtad! Ezt hoztam magammal, ez az az új! Ez az a glória, amit semmiféle kozmetika nem tud az arcra lopni. A lélek van az arcodon, a szenvedő ember lelke, de amikor áttör rajta egy mosoly-sugár, nincs megkapóbb, vonzóbb.“ Feltételezhető, hogy Fábry sehol másutt nem lelt volna olyan nyugalmat, termő magányosságot az íráshoz, mint éppen Stószon. Sétái közben lelekuporodott egy fatönkre, hogy agyának legújabb gyöngyét kisjegyzetfüzet-tarisznyájába gyűjtse. Stószon meg tudta őrizni patyolat-egyéniségét, ebbe a közösségbe bele tudott úgy illeszkedni, hogy az annyira sóvárgott békességet és harmóniát magáénak mondhassa. Délelőtt írt, délután és este olvasott, készült a másnapi munkára. Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés a könyv anyagának gyűjtése során az volt, hogy vajon szinte véletlenül talált-e rá egy közülünk való író a nagy európai összefüggésekre? Önnön erejéből építette-e fel magát, a folyóiratokkal és könyvekkel folytatott csendes dialógusokból? Kiderült Fábry Zoltán esetében is, hogy nincsenek csodák. A remetének titulált író 1927 és 1938 között havonként egy teljes hetet töltött kassai barátainál, a Simai-családnál, amely olyan módon szívta magába a kultúrát, mint algák a vizet és a fényt. Simái Béláné Madzsar Lídia Budapestről került Kassára. Nagybátyja Jászi Oszkár, a radikális eszmék harcosa, édesapja Madzsar József társadalomtudós, édesanyja Madzsar Alice, akinek lebilincselő egyénisége, szikrázó szelleme maga köré vonzotta kora nagy embereit, köztük például Adyt. Ezt a légkört hozta magával Kassára Simainé Madzsar Lídia, így került kapcsolatba Fábry is mindennel, ami haladó volt és magyar, s az ilyen eszmecserék, találkozások után tért haza stószi otthonába úgy, mint egy feltöltött akkumulátor. Voltaire a tizennyolcadik században ekképpen kesergett párizsi barátainak a háborúskodó hercegekről: „Olyanok ezek, mint az undok pókok, melyek szétszaggatják egymást, ahelyett, hogy selyemszálat fonnának.“ Dehát manapság divat a háborúzás — válaszolta egy alkalommal a filozófusnak Nagy Frigyes morva fejedelme — és ez feltehetőleg jó darabig így marad. Egy csehszlovákiai magyar, a huszadik század Fábry Zoltánja, aki szinte röntgenfölvételeket készített a fasizmusról, megpróbálta megfejteni, hol kezdődik a „háborúzás divatja“ és miért. Fel szerette volna mutatni a társadalom testének első rákos sejtjét, hogy időben tudjon figyelmeztetni a veszélyre. Igyekezetét nem koronázhatta teljes siker, de örök hálával tartozunk neki azért, hogy egy életen át kutatott kis stószi laboratóriumában, a béke atomtelepén. Jó úton járt — az egyetlen járhatón — ezt korunk világméretű békemozgalma igazolja.. És hogy az ember nem pusztításra és rombolásra született, azt ma már a genetika bizonyítani tudja. Tanulmányom Salvador Luria Nobel-díjas amerikai genetikus eme néhány mondatával zárul: „Az összehasonlító viselkedéstan egyes kutatói azzal a tétellel hozakodtak elő, hogy az emberi agresszivitás, a más emberekkel való embertelen elbánás, ahogyan az a háborúkban és más helyzetekben megnyilvánul, egy olyan biológiai jellemvonás megnyilvánulása, amely számos állatfaj agresszív viselkedésével analóg. E gondolatmenetnek azonban se biológiai alapja, se szociológiai értelme nincs. Az embernél a kulturális és társadalmi tényezők játszák a döntő szerepet. Nincs okunk kételkedni abban, hogy az emberi társadalmakban előforduló konfliktusok fő forrása e társadalmak szerkezetében, valamint a hiedelmek, a mítoszok és az előítéletek felépítményében van.“ Batta György 15
