A Hét 1977/2 (22. évfolyam, 26-52. szám)

1977-07-30 / 30. szám

HÍRADÁSTECHNIKA és műszaki színvonal Hazánkban talán nincs is háztartás, amelyikben ne találnánk meg az alkal­mazott elektronika valamely termékét. Az elektronikai, s különösen az elektro­akusztikai termékek iránt egyre na­gyobb érdeklődés nyilvánul meg világ­szerte, ami érthető, hiszen, ma már la­kásunk tartozékai és dj^zei is ezek a berendezések. Ezért nem meglepő, hogy a székesfehérvári Videoton híradástech­nikai gyár termékeiből rendezett kiál­lítást mind Prágában,-mind pedig Bra­­tislavában (a szlovák fővárosban június 20. és 27. között) nagy figyelem kí­sérte. Kiállítási sétámon elkísért Borbély Béla, a Videoton prágai képviseletének munkatársa, aki értékes információkat közölt az egyes termékekről. A kiállítás tervezői és berendezői a legkülönfélébb igényeket is szem előtt tartották, gondoltak a vevők minden rétegére. Láthattunk olcsó, úgynevezett „tinédzserrádiókat" és -magnetofono­kat, és magas műszaki színvonalú — igaz, ennek megfelelően borsos árú — készülékeket egyaránt. A látogató először is a Saturnus rá­diócsaláddal ismerkedhetett. A három készülékből álló sorozat első darabja a Roma de Luxe rádió. Ennek a készü­léknek továbbfejlesztett változata — a sztereovételre is alkalmas — Satur­nus 1. A család harmadik tagja a Sa­turnus 2, amely az előbbitől apróbb módosításokkal különbözik. A Satur­­nus-családhoz egy lemezjátszó is tar­tozik, amelybe Tesla gyártmányú, kris­tálytűs hangszedőt építettek. Kísérőm külön felhívja figyelmemet a gyár egyik új termékére, a Capri szte­reo táskarádióra. Tetszetős a külalakja, URH sávja kétnormás —egyaránt hasz­nálható a CCIR és az OIRT sávban. A Lada és a Zsiguli személygépko­csi-tulajdonosok körében bizonyára jól ismert az RD—3602 autórádió, amelyet a gyár a Zsiguli-program keretében szállít a Szovjetuniónak. A legigényesebb vásárlókat is kielé­gíti a „mitológiai” neveket viselő rá­dió- és hangfalcsalád. A kisebb telje­sítményű Orfeusz sztereo készüléket pa­raméterei alapján joggal tekinthetjük világszínvonalú berendezésnek. A na­gyobb teljesítményű készüléket Pro­métheusznak keresztelték el a terve­zők. Védjeggyel látták el a könyv alakú, a „könyv" bordájába épített Musical En­­ciclopedia hangdobozt. Térfogata mind­össze 3,5 köbdeciméter, több változat­ban gyártják, az egyes változatok tel­jesítménye 20 W-tól 90 W-ig terjed. A hangdoboz még néhány lépésnyi tá­volságról is könyvnek tűnik. Mivel az ilyen nagy teljesítményű hangdobozok térfogata egyébként tízszer nagyobb (30—40 köbdeciméter), érthető a véd­jegy és a tengeren túlról megnyilvánu­ló érdeklődés is. Borbély Béla szerint a jelenleg gyártott mennyiség több­szörösét is minden gond nélkül értéke­síteni tudnák a külföldi piacokon. A televíziók közül a közönséget első­sorban a Munkácsy Color Secam—Pal rendszerű készülék érdekelte. (A Secam­­rendszer francia találmány, ezt hasz­nálják a szocialista országokban is, az NSZK-ban kifejlesztett Pal-rendszer a nyugat-európai tőkés államokban hasz­nálatos.) A készülék — a kiállításon be­mutatott másik színes tv-hez, a Star Colorhoz hasonlóan — még hagyomá­nyos képernyővel készült, Borbély Béla azonban megjegyezte, hogy a jövő esz­tendőtől kezdve a Videoton áttér az ol­csóbb és tartósabb, úgynevezett „sáv­­képernyős” (inline típusú) színes tele­víziók gyártására. Figyelmet keltett a szenzorkapcsolós hullámsávváltójú (érin­amelyet Csehszlovákiában is árusíta­nak. A kazettás magnók közül elsősorban az MK 42-t említhetném, amely iránt Svédország érdeklődik: tárgyalások foly­nak a magnó licenszének eladásáról. A hordozható tv-készülékek közül a 16 centiméteres képátlójú Mini-vidi kel­tett feltűnést. 12 voltos autóakkumulá­torról is üzemeltethető, akárcsak a pasztellszínű, műanyag burkolatú, tet­szetős kivitelezésű Tünde készülék. A Videoton és Tesla között egyre bő­vül a kooperáció: a Tesla integrált áramköröket, kondenzátorokat, képcsö­veket szállít székesfehérvári partneré­nek, a Videoton pedig ezt szenzoregy­séges kapcsolókkal, gramo-magneto­­fonba szerelhető „alapmagnókkal" vi­szonozza. Gede András, a Videoton ve­zérigazgatója a kiállítás megnyitásakor megjegyezte: — Remélem, hogy ez a kiállítás elő­segíti a csehszlovák és a magyar hír­adástechnikai ipar szorosabb együttmű­ködését. OZOGÁNY ERNŐ (Gyökeres György felvételei) VIDEOTON RT BUDAPEST REGI KOROK ORVOSTUDOMÁNYA INDIA 2. ORVOSOK ÉS TÖRVÉNYEK Az indiai orvosok — akárcsak egyiptomi vagy mezopotámiai kollé­gáik — úgy tudták, hogy tudomá­nyuk isteni eredetű, ezért kezdetben nem is lehetett nagyon különválasz­tani a -papokat az orvosoktól. Később természetesen a két „mesterség“ mégiscsak önállósult, ám ez nem jelentette azt, hogy a betegségek ere­detéről alkotott indiai elképzelések alapvetően módosultak. Továbbra is úgy hitték, hogy a betegségeket bizo­nyos istenek és démonok okozzák, s végső soron ezeknek a túlvilági lényeknek a jóindulatán múlik, hogy a beteg meggyógyul-e, ezért a racio­nális gyógymód nem tudta teljesen kiszorítani a theurgikus „művelete­ket“. Az indiai orvostudomány az úgynevezett brahmán korszakban (i. e. 800 — i. sz. 1000) érte el csúcs­pontját. E kor orvostudományára három dolog jellemző: 1. jól képzett és nagy tiszteletnek örvendő orvosok gyógyítanak, 2. az orvosi etika magas szintre jutott, 3. komoly szakiroda­lom áll az orvosok és a tanárok rendelkezésére (Csaraka, Szusruta és Vághbata könyvei). Akárki nem lehetett orvos. A tanár olyan fiatalokat fogadott tanítványul, akik előkelő származásúak voltak; rendben volt a látásuk, egyenes volt a testtartásuk; jellemük szilárd volt, határozottak voltak és tisztelettudók. Ezek a diákok — egy tanár 4—6 diá­kot taníthatott — tizenkét éves ko­ruktól tizennyolc éves korukig tanul­ták a gyógyítás tudományát. Az ok­tatás megkezdése előtt a fiatal tanít­ványt beiktatták: a diákot néhány napi böjtölés után megfürdették, ko­paszra nyírták; vörösbarna leplet adtak rá és csak így járulhatott (ajándékokkal megrakodva) tanára elé, aki az ünnepség során három ízben tejet és vajat öntött a tűzbe, közben imádkozott és áldást osztott. A diák ezalatt hátulról a tanár ruhá­ját fogta, majd a tűzbe dobta ő is a maga áldozati tárgyait és végighall­gatta a tanár intelmekkel teli szó­noklatát, amelyből megtudhatta, hogy mindenben engedelmeskednie kell tanárának. Ezzel véget is ért a beiktatás, s kezdődhetett a tanítás, feltéve persze, hogy kedvező volt a csillagok állása, nem villámlott oda­kinn, nem rengett a föld vagy épp nem gyászolták az uralkodót. Ellen­kező esetben ugyanis nem volt sza­bad tanítani, nehogy a diák más ese­ményekre figyeljen. Mit tanult a diák? Először is azt, hogy a gyógyí­tás fontos dolog, az orvosi hivatásra komolyan és alaposan fel kell ké­szülni. A tanárok nagy súlyt helyez­tek az etikára való nevelésre, s az embernek néha az az érzése, mintha Indiában ismerték volna a görög orvosok esküjét, jóllehet a hellén hatás Indiában nem mutatható ki. Előírás volt, hogy az indiai orvos csakis szép öltözékben, lehajtott fő­vel jöhetett a beteghez, és iránta a legnagyobb tapintattal kellett lennie. A tanítvány azt is időben megtanul­ta, kiket nem szabad gyógyítania. Először is a kegyvesztett embereket, akikre a király haragudott, azután a különböző nyomorékokat, őrülteket és halálos betegeket, akiken úgy se lehetne segíteni. Nőket csak abban az esetben gyógyíthatott, ha férjük is jelen volt. A bűnözőknek sem adha­tott gyógyszert, ezért megtörtént, hogy egy sebesült vadász belehalt sebeibe, mert mint „állatgyilkos“ szintén bűnözőnek számított, noha magáért a vadászásért nem büntet­ték. Az indiai orvosok anatómiai ismeretei meglehetősen szerények voltak, mivel törvény tiltotta, hogy a halottakat alaposabban tanulmá­nyozzák. Ennek ellenére a sebészet területén érték el a figyelemre leg­inkább méltó eredményeket. Feljegy­zések tudósítanak róla, hogy protézi­seket készítettek a hiányzó végtagok pótlására, hogy olykor felnyitották a hasüreget és összevarrták a beleket, hogy művi úton eltávolították a húgyköveket, hogy igen gyakran haj­tottak végre plasztikai műtéteket is stb., stb. Mindenesetre érdekes, hogy a diákok a nagy kézügyességet igénylő sebészeti eljárásokat nem embereken gyakorolták, hanem kü­lönböző tárgyakon: az operáló kés használatát a dinnyén, a sebek keze­lését és kötözését agyagból vagy fá­ból készült, emberformájú babákon. A foghúzást, akárcsak az érvágást elpusztult állatokon tanulták. A se­bészeti beavatkozások eredményessé­gét csak növelte, hogy gondot fordí­tottak a tisztaságra, és arra is: ho­gyan töltse a beteg az operáció utáni napokat-heteket, ami mai szóhaszná­lattal annyit jelent, hogy az indiai orvosok fontosnak tartották az utó­kezelést is. — ez — (folytatjuk) 22

Next

/
Oldalképek
Tartalom