A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-16 / 15. szám
Az izraeliek a legnagyobb katonai és rendőrterrort fejtik ki az 1967-ben megszállt Ciszjordániában. A palesztin arab lakosság elnyomását az ENSZ is több határozatában elítélte. IZRAELI EMIGRÁNSOK Izraeli menekülteknek egy nagyobb csoportja, akik annak idején a Szovjetunióból vándoroltak ki az „ígéret földjére“, de az ottani viszonyok miatt ismét elhagyták az országot és most Bécsben élnek, február közepén levéllel fordult Kurt Waldheim ENSZ-főtitkárhoz. Az orosz nyelvű levelet, amelyet több mint 300 zsidó írt alá, eredeti megszövegezésében közölte a moszkvai Novoje Vremja. Néhány részt idézünk a levélből. „Jelenleg Ausztriában és a nyugati világ más országaiban igen sok volt szovjet állampolgár él, köztük gyerekek, öregek és betegek. Nem kívánjuk most részletesen kifejteni annak okait, miért vándoroltunk ki a Szovjetunióból. Egyetlen mondatban ki lehet őket fejezni: többségünket polgári gondolkodásunk vitt rá, hogy kivándoroljunk Izraelbe. Amikor Izraelben találkoztunk a valósággal, például az izraeli társadalom óvakodásával mindentől, ami a Szovjetunióból származik, tudatára ébredtünk a furcsa s egyúttal szörnyű paradoxonnak. A cionisták galárd módon kicsalogattak a Szovjetunióból és szerettek volna engedelmes rabszolgákat csinálni belőlünk. Erre az állításra szociális és erkölcsi tény jogosít fel minket. Mindez természetesen kinyitotta a szemünket. Így tehát az is természetes, hogy kezdtük összehasonlítani a Szovjetunióban volt emberi helyzetünket azzal, amibe Izraelben kerültünk. Tiltakozásunkat azzal juttattuk kijefezésre, hogy elhagytuk az országot, amely idegen nekünk. Az elmondottak alapján erkölcsi jogunk van rá kijelenteni az egész világ előtt: Nem akarunk izraeli állampolgárok lenni, noha Izrael kormánya ránk kényszerítette ennek az országnak az állampolgárságát s most menekülésünket különböző okokkal magyarázza, amelyek ellentétben állnak a tényekkel — folytatódik a levél. Most mint a tragikus sors üldözöttéi Ausztriába kerültünk. Kérdezzük, miért kerültünk ilyen nyomorúságos helyzetbe? Miért kell szociális és szellemi szükséget szenvednünk, nem beszélve arról, hogy a hontalanok helyzetébe kerültünk? Azok, akik az unalomig ismételve folyton az emberi jogok valamiféle megsértésével vádolják a Szovjetuniót, miért ítélnek minket, akik az ő világukba emigráltunk (mielőtt megismertük volna) szociális, szellemi és anyagi szenvedésre? Miért tagadják meg tőlünk, hogy megszerezzük az állampolgárságát annak az országnak, amelynek vezetői — elsősorban Kreisky osztrák szövetségi kancellár — olyan fennen hangoztatják az emigránsok szabadságát? A levél írói ezután beszámolnak az Izraelből a Szovjetunióba visszavándorolni szándékozó zsidók keserves életkörülményeiről, megalázó helyzetéről Ausztriában, ahol közülük sokan az öngyilkosságba menekülnek, majd így fejezik be levelüket: „A felsorolt tények alapján kérjük, hogy küldjék ki Ausztriába az ENSZ emberi jogokkal foglalkozó bizottságát, amely a helyszínen győződne meg nyomorúságos helyzetünkről és gátat vetne az emberi jogok kérdésével kapcsolatos mindenféle spekulációnak. Kötelessége ez önnek az Egyesült Nemzetek Szervezetének lelkiismeretével szemben.“ JORDIM Az alábbiakban a Párizsban megjelenő amerikai International Herald Tribune cikkét közöljük az Izraelből kivándorolt zsidókról. Amikor egyszer két izraeli fivér, nagyobb pénzösszeggel a zsebében, februárban úgy próbált keresztül jutni a metro ellenőrző rendszerén, hogy csak egyikük dobolt be egy ötvencentes pénzdarabot, egy telavivi zsidó, aki a helyi újságban olvasta az esetet, megvetően jelentette ki: jordim. Ezzel a héber szóval csúfolják az olyan zsidókat, akik elhagyták Izraelt. Az, hogy kereken 300 000 zsidó hagyta el Izraelt s tartósan külföldön telepedett meg, igen érzékenyen érinti az országot. Ez a szám Izrael zsidó lakosságának kerek tíz százalékát teszi ki, és egy kormányszóvivő szerint köztük 150 000 az erős, egészséges férfi. Azonkívül, hogy ez jelentős munkaerő veszteséget jelent, Izraelből való távozásunkban hivatalos körök annak bizonyítékát látják, hogy a cionizmus vesztett csatát vív. Néhány példa: Ben Gurionnak, Izrael állam egyik megalapítójának unokája ma az Egyesült Államokban él. Az a szőke katona, aki miután az izraeliek 1967-ben elfoglalták Jeruzsálem arab övezetét, elsőként jutott el a sirató falhoz és fényképe akkor számos nyugati lapban megjelent, kivándorolt Kanadába, ahol a legismertebb izraeli építőművész, Mose Szafdie is él. Az emigránsok problémája még komolyabb Izrael állam számára, ha tekintetbe vesszük azt a legutóbbi hivatalos jelentést, hogy a Szovjetunióból kivándorolt zsidók 58 százaléka nem Izraelbe, hanem más országokban telepedett le. Az izraeli kormány elrendelte, hogy külképviseleti hivatalai ne alkalmazzanak jardimokat. A cionista világszervezet és a Jervis Agency (Zsidó Iroda) utasította helyi szervezeteit, hogy bocsássák el állásukból az összes Izraelből kivándorolt zsidót és feleségüket. NÉGYEZERÉVES Az utazási irodák, de főként a légitársaságok gépei „közel hozzák" az érdeklődők, a turisták számára a világ sok-sok látványosságát, különleges természeti szépségeit, s nem utolsósorban művelődéstörténeti nevezetességeit. Ezek közé tartoznak kétségtelenül Egyiptom nevezetességei is. Ebben a rendkívül gazdag múltú, nagy kiterjedésű országban a tengerparti üdülőhelyeken vagy a fővároson, Kairón kívül — melynek közelében ott állnak a híres piramisok — igen sok az érdekesnél érdekesebb látnivaló, amelyhez azonban nem minden turista jut hozzá. Ezek messze délen találhatók, a Nílusnak, a világ leghosszabb folyójának völgyében, annak a Nílusnak, amely évezredek óta rendszeres áradásaival az életet jelenti a sivatagba beékelődő termékeny földsáv lakói számára. És így utunkon, amelynek célja a Fehér- és a Kék-Nílus összefolyása volt Khartumnak, a szudáni fővárosnak közelében, kezdtük nem közönséges turistáknak érezni magunkat Kairótól 700 kilométerre délre. Itt már a Nílus elnyújtott kanyaró mögött kezdtek feltünedezni Luxor körvonalai. Ekkor már mintegy 4500 kilométer út volt mögöttünk. Bratislavából Athénig gépkocsival utaztunk, innen hajóval Alexandriába, majd tovább megint gépkocsival a Nílus völgyében dél felé, hárman Csehszlovákiából. Végre utazásunk kilencedik napján valóban feltűnt előttünk Luxor. Megálltunk a gépkocsival az autóút szélén, hogy elgyönyörködjünk a magas sziklafalak között, a Nílus völgyének mélyén, Komáktól nem messze fekvő harmincezres város csodálatos panorámájában. Luxor és néhány kisebb falu Théba ókori egyiptomi város helyén áll. Thébát — egyiptomi neve Uászt volt már az i. e. 3. évezredben említik. A Nílus mindkét partján épült hatalmas kiterjedésű város a XI. dinasztia (i. e. 21. század) és az Újbirodalom korában Egyiptom fővárosa volt. A város főistene, Amon a birodalom legfőbb istene lett, s ezzel együtt Théba az állam vallási központjává is vált. Időszámításunk előtt 88-ban Vili. Ptolemaiosz csapatai teljesen elpusztították a várost, amikor lakói felkeltek a fáraó ellen. Az egykori Théba virágzó kultúrájának, építészetének néhány nagyszerű emlékét Luxorban és főként Karnakban tárták fel, köztük Amon isten óriási kiterjedésű templomát. Feltárták a Nilus nyugati partján levő királysírokat is. Amikor leparkoltunk Luxor főterén, ' perceken belül hozzánk szegődött egy középkorú arab, felajánlva idegenvezetői szolgálatait. Ajánlatát elfogadtuk — két okból is. Először, mert nem olyan könnyű lerázni az ilyen ajánlkozót, másodszor pedig, mert valóban szükségünk volt egy, a helyi viszonyokat jól ismerő tolmácsra, idegenvezetőre, egyszóval dragománra. Így rövid alkudozás után Mahmudot beültettük a kocsiba és már indultunk is a mintegy három kilométerre levő Karnakba, a forrón tűző nappal és a száraz sivatagi szelekkel évezredek óta dacoló Amon-templom megtekintésére. A régi Thébának Karnakban fenn- 1 maradt romjai impozáns csoportot alkotnak, 1430 méter hosszúságban és 560 méter szélességben nyúlnak el. Amon isten főtemplomának, az ókori Egyiptom nemzeti szentélyének kapuján belépve egy nem nagy udvarra kerülünk, s aztán csodálkozva járjuk végig az egész élpületcsoportot. III. Amenofisz kezdte építtetni, majd II. Ramszesz fáraó fejezte be a nagy, tágas udvarokkal részekre osztott, 255 méter hoszszú templomot, amelyet kő-kosok hoszszú sora kötött össze a ka ma ki templommal. Ramszesz az általa épített tornyos bejáratok elé két obeliszket állíttatott, amelyek közül a kisebbet (ez is 21 méter magas) a franciák Párisba vitték és ott a Place de la Concorde-on állították fel. Szinte lélegzetelállító a sárga homokkő-oszlopok, gerendák, kőtömbök, folyosók, falak, szobrok látványa, a ragyogó napfény és az árnyékok játéka, maga az elképzelhetetlen monumentalitás. A templom építése a 12. dinasztia korában, i. e. mintegy kétezer évvel kezdődött. Egyiptom uralkodóinak további nemzedékei tovább szépítették, bővítették a templomvárost, mig végül olyan épületkomplexummá fejlesztették, amely — ha romosán is — kitűnő áttekintést nyújt a régi egyiptomiak koronként változó, ízlésben fejlődő, átalakuló építőművészetéröl. Az óegyiptomi épületek legnagyobb kiterjedésű (több mint 8000 m?) udvarán, a néhány megmaradt obeliszken, a hatalmas méretű szobrokon, a mesterséges „szent tavon" és a gránitkőből faragott szkarabeuszon kívül az egész épületcsoportból a legnagyobb benyomást a nagy oszlopcsarnok tette ránk. Amikor négyórás nézelődés után kiléptünk a templom kapuján, a Nap már túljutott dclelőjén. Mahmud ott guggolt a deszkakerítésnek vetve hátát, és társaival teát szürcsölt. Amint észre vett minket, felhörpintette a tea maradékát a bádogbögréböl, felkelt és sza ladt a kocsihoz. „Most pedig a Királyok völgyébe megyünk" adta ki az utasítást, ellenkezést nem tűrő hangon, így hát elindultunk a luxori templommal szemben levő révállomáshoz, hogy átkelve a Níluson megtekintsük a világ hírű királysírokat. A Hét számára irta: PETER MARIOT Szfinkszek sora az Amon-templom be járata előtt 8
