A Hét 1977/1 (22. évolyam, 1-25. szám)

1977-06-04 / 22. szám

r Következő számunk tartalmából: Keszeli Ferenc: LÖRINCZ GYULA MŰTERMÉBEN Zs. Nagy Lajos: PALÓCFÖLDON Pavol Hasko: BACSÓK ÉS BOJTÁROK ...ÚJRA ITT A LIRA! és a 24. oldalon PRANDL SÁNDOR felvételei A CSEMADOK Központi Bizottsá­gának képes hetilapja. Megjele­nik az Obzor Kiadóvállalat gon­dozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 341-34, fő­szerkesztő-helyettes: Ozsvald Ár­pád. Telefon: 328-64. Grafikai szerkesztő. Král Péterné. Szer­kesztőség: 890 44 Bratislava, Ob- chodná u. 7. Telefon: 328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket el­intéz: PNS — Ústredná expedí­ció tlace, 884 19 Bratislava, Gott- waldovo nám. 48/VII. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne n. p., Kosice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kcs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkéz­besítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. In­dex: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. A télvégi áradások idején jártam Gömörben. Nekem, az idegennek megdöbben­tő látvány volt a nyugta­lan, sok helyen folyam­ként hömpölygő Sajó, a gömöriek viszont rajtam csodálkoztak, hogy az ilyes­min megütődöm. Valaki — már nem is tudnám megmondani, hogy ki, azt hiszem az egyik pelsőci rokon — föl­világosított: — így van ez szinte minden eszten­dőben. Az idén talán nem is volt olyan komoly az áradás. Voltak itt már sok­kal nagyobb tragédiák is. Az igaz: ezúttal senkit sem kellett ki­lakoltatni, a víz elsősorban a rétekre, szántóföldekre kívánkozott, ha meg is közelítette a házakat, legföljebb a ve­teményes kertig vagy a baromfiudvarig merészkedett. Ilyen volt legalábbis a kép Pelsőcön. Csakhát a Sajó pünkös­di királyságát a kisebb folyók és pata­kok is megirigyelték, szerették volna ki­tombolni magukat, s ahol már nem érezték a töltések kényszerítő szorítását, csak nekilódultak ők is, hogy megízlel­jék, milyen az: folyamnak, tengernek lenni. A Csetnek patak például Kunta- polcán (Kunová Teplica) több magá­nyos, cigányoklakta házat rongált meg vagy tett lakhatatlanná, úgyhogy az embereket és a legszükségesebb holmit csónakon kellett a faluba menekíteni. S mivel a tapolcai gyárba készültem, érthető, hogy ismerőseim igyekeztek tervemről lebeszélni. Egyikük, a nyoma­ték kedvéért még azt is megjegyezte: — Különben sem hiszem, hogy ott azonban nem állnak rendelkezésünkre. A falubeliek a már-már legendás Be- bekeknek tulajdonítják — egyebek mel­lett — a vasipar megteremtését is, ez azonban a múlt kiszínezése csupán (ar­ról nem is szólva, hogy a Bebekek a XVI. században játszottak itt komolyabb szerepet), s az is egyfajta mosolyfa­kasztó elfogultság következménye, hogy az egykori kuntapolcai öntők büszke unokái kétségbe vonják a dernőieknek a pesti Lánchíd körül szerzett érdemeit és nagyapáiknak tulajdonítják azokat. Persze, ez részben érthető is. Vasöntő­nek lenni errefelé (ahol a legtöbb fa­luban „csak” parasztok éltek) komoly dolognak számított, a mesterség (s vele a büszke öntudat is) apáról fiúra szállt, s minden olyan tett, ami álmélkodás- ra adhatott okot, mondhatni „kapóra jött", hiszen az öntők tekintélyét növel­te mások szemében. Ebben az esetben azonban a dernőcieké a dicsőség, bár nem kétlem, hogy a kuntapolcai öntők ugyanolyan kiváló mesterek voltak. S ha már a „legendákról" esett szó, ide kívánkozik az a történet is, amelyet Petró Zoltán osztályvezető mesélt el: — Hallottam én még gyerekkorom­ban, hogy Tapolcán valamikor olyan vascölöpöket is öntöttek, amelyekhez a hajókat szokták kötni a kikötőben. Egy öregember állítólag látott is belőlük néhányat, még az első világháború ide­jén, Fiúméban. Tavalyelőtt én is jártam Jugoszláviában, voltam Fiúméban is, s csak nem hagyott nyugodni a gondo­lat, hogy azok a vascölöpök ott lehet­nek valahol a kikötőben. Egy egész dél­utánt szántam a keresésükre, találtam is valami öreg cölöpöket, de a fölira­ma, szombaton dolgoznak. Nem olyan gyár az. Ebben az utóbbi mondatban benne volt minden. Legfőképp az, hogy a gyár — a Szlovák Magnezit Művek Kunta­polcai Részlege — tulajdonképpen olyan kis vállalat, hogy még a szombati mű­szakra sincs szüksége. Ebben az eset­ben azonban ismerősöm tévedett. A kun­tapolcai gyárban azon a szombaton dolgoztak, s lévén a hónap vége, talán még jobban is nekigyürkőzve, mint más­kor. Hanem attól valóban tartottam, hogy a nagy víz utamat állja. A vonat ablakából már a páskaházi kanyar előtt figyelni kezdtem a zavaros folyócskát. Nem nézett az se istent, se embert, ott folyt ahol tudott, jobban mondva: ahol akart; néhol még a vasúti töltést is ki­kezdte. A tapolcai állomáson aztán megnyugodtam. A gyárhoz vezető út kiemelkedett a tengerből, s pár perces gyaloglás után „száraz lábbal" léphet­tem be a gyár kapuján. ♦ A gyár múltja a történelem homályá­ba vész. Senki sem tudja — még csak megközelítő pontossággal sem —, hogy mikor kelétkeztek ezen a vidéken az első hámorok. Ha Bálint Gömör megye történelmével foglalkozó nagy munká­jában Kuntapolcával kapcsolatosan két érdekes megállapításra akadtam. Az első szerint a falu a Nagy-Hegy északi oldalán fakadó hőforrásokról kapta volna a nevét (a szláv „teplica" nyo­mán), a második szerint Kuntapolcát el­ső ízben egy 1243-ban keletkezett ki­rályi adománylevél említi (Pelsőc, Ber- zéte stb. társaságában), tehát a köz­ség több mint 700 esztendős. A faszén­égetés és a fémfeldolgozás (a környé­ken vasat, rezet, ólmot, higanyt, ara­nyat bányásztak) valószínűleg később — száz-százötven év múlva — kezdett el kibontakozni, megbízható adatok tot nem tudtam kisilabizólni, így to­vábbra is rejtély, hogy Kuntapolcáról származnak-e? ♦ — Szóval maga újságíró .. .? Aztán megírja-e, amit én most magának mon­dani fogok? — Ha igaz, amit mond, akkor meg. Az utolsó betűig igaz. Látja ezt a sötét csarnokot? Hát ilyen körülmények között még a nagyapám se dolgozott itt, predig akkor rosszabb volt a világ. Évek óta könyörgünk a vezetőknek, csi­náljanak már valamit ezzel a huzatos hodállyal. Télen hideg, nyáron meleg, s lehet reggel vagy délután, itt mindig olyan sötét van, mintha odakinn éjsza­ka volna. De a legborzasztóbb mégis­csak a gáz. Próbált már rágyújtani ak­kor, amikor bronzot csapolnak az ol­vasztó kemencéből? Őszintén mondom magának, sokszor alkohol nélkül ki se lehetne bírni . . . Mindezt egy harminc körüli fiatalem­ber mondja nekem, s hogy igazát bi­zonyítsa, társait is mellénk hívja, mesél­jék el ők, milyen körülmények között kell dolgozniuk. — Mint a vályogvető cigányok, a for­ma mellett térdepelve egyengetjük kéz­zel a homokot — jegyzi meg egy zö­mök középkorú férfi. — Az olvadt fém­mel teli vödröt sem könnyű ide-oda hur­colni, s bár gyakorlott emberek va­gyunk, mégis megtörténik, hogy valami a cipőnkre is jut, s az, elhiheti, nem éppen kellemes dolog. — A korszerűsítés már nagyon ráfér­ne az öntödére — mondja Tohol János, az üzemi pártszervezet elnöke, aki egy forma készítését szakította félbe a ked­vemért. — Túlságosan is sok dolgot kell itt kézzel végezni, pedig tudjuk, hogy kitalálták már azokat a gépeket, ame­lyekre szükségünk lenne. Aztán gon­dolja csak el: mennyivel nehezebb a munkánk, amikor hatan-nyolcan hiá­nyoznak. Mert sok a hiányzás, az tény, de arról a munkás legtöbbször nem te­het — huzatot kap a szeme, rosszul lesz a gáztól, érthető, hogy két-három nap­ra otthon marad. — A vezetők csak ígérgetnek — ve­szi át a szót ismét a szókimondó fia­talember. — Lesz orvos, lesz korszerű­sítés, lesz ez meg az, aztán ott va­gyunk, ahol tíz esztendeje voltunk. „Majd a következő ötéves tervben." De ki győzi azt kivárni? Aztán még egy do­log. Évről évre duzzad az adminisztrá­ció: technikusok, titkárnők, ilyen meg olyan aktagyártók jönnek, oda meg, ahol dolgozni kéne, nem jön senki. Én is régen az adminisztrációban lehetnék, ha nem lenne ekkora szám. Nemsokára befejezem az esti gépipari szakközép- iskolát, s mint érettségizett embert tech­nikusként is alkalmazhatnának. De ne­kem jobb így, úgyis hamarosan elme­gyek a gyárból. Egyébként Szaniszló Andrásnak hívnak, írja meg nyugodtan. A részleg vezetője Farkas Sándor. A kassai ipariban végzett több mint tíz esztendeje. Ő egy kissé másként látja a problémát: — Tény, hogy nem rózsásak a körül­mények, de azt sem lehet mondani, hogy a gyár vezetőségét nem izgatná a munkások véleménye. Nem csak az igazgatótól vagy a helyetteseitől Tügg, hogy a fejlesztésre szánt összeg megér­kezik-e. S valljuk be őszintén, a munka- fegyelem is jobb lehetne. Aztán persze objektív nehézségek is akadályozzák a munkát. Valamikor egy évig is kibírta a samott az olvasztó kemencében, most viszont két-három naponként kell cse­rélni a téglákat, s az bizony komoly időveszteséget jelent. Erről például egy vezető sem tehet, pedig bosszankodunk miatta eleget. ♦ g. 2

Next

/
Oldalképek
Tartalom