A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-04 / 22. szám
r Következő számunk tartalmából: Keszeli Ferenc: LÖRINCZ GYULA MŰTERMÉBEN Zs. Nagy Lajos: PALÓCFÖLDON Pavol Hasko: BACSÓK ÉS BOJTÁROK ...ÚJRA ITT A LIRA! és a 24. oldalon PRANDL SÁNDOR felvételei A CSEMADOK Központi Bizottságának képes hetilapja. Megjelenik az Obzor Kiadóvállalat gondozásában, 893 36 Bratislava, ul. Cs. armády 35. Főszerkesztő: Varga János. Telefon: 341-34, főszerkesztő-helyettes: Ozsvald Árpád. Telefon: 328-64. Grafikai szerkesztő. Král Péterné. Szerkesztőség: 890 44 Bratislava, Obchodná u. 7. Telefon: 328-65. Terjeszti a Posta Hírlapszolgálat. Külföldre szóló előfizetéseket elintéz: PNS — Ústredná expedíció tlace, 884 19 Bratislava, Gottwaldovo nám. 48/VII. Nyomja a Vychodoslovenské tlaciarne n. p., Kosice. Előfizetési díj egész évre 156,— Kcs. Előfizetéseket elfogad minden postahivatal és levélkézbesítő. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Index: 49 211. Nyilvántartási szám: SÜTI 6/46. A télvégi áradások idején jártam Gömörben. Nekem, az idegennek megdöbbentő látvány volt a nyugtalan, sok helyen folyamként hömpölygő Sajó, a gömöriek viszont rajtam csodálkoztak, hogy az ilyesmin megütődöm. Valaki — már nem is tudnám megmondani, hogy ki, azt hiszem az egyik pelsőci rokon — fölvilágosított: — így van ez szinte minden esztendőben. Az idén talán nem is volt olyan komoly az áradás. Voltak itt már sokkal nagyobb tragédiák is. Az igaz: ezúttal senkit sem kellett kilakoltatni, a víz elsősorban a rétekre, szántóföldekre kívánkozott, ha meg is közelítette a házakat, legföljebb a veteményes kertig vagy a baromfiudvarig merészkedett. Ilyen volt legalábbis a kép Pelsőcön. Csakhát a Sajó pünkösdi királyságát a kisebb folyók és patakok is megirigyelték, szerették volna kitombolni magukat, s ahol már nem érezték a töltések kényszerítő szorítását, csak nekilódultak ők is, hogy megízleljék, milyen az: folyamnak, tengernek lenni. A Csetnek patak például Kuntapolcán (Kunová Teplica) több magányos, cigányoklakta házat rongált meg vagy tett lakhatatlanná, úgyhogy az embereket és a legszükségesebb holmit csónakon kellett a faluba menekíteni. S mivel a tapolcai gyárba készültem, érthető, hogy ismerőseim igyekeztek tervemről lebeszélni. Egyikük, a nyomaték kedvéért még azt is megjegyezte: — Különben sem hiszem, hogy ott azonban nem állnak rendelkezésünkre. A falubeliek a már-már legendás Bebekeknek tulajdonítják — egyebek mellett — a vasipar megteremtését is, ez azonban a múlt kiszínezése csupán (arról nem is szólva, hogy a Bebekek a XVI. században játszottak itt komolyabb szerepet), s az is egyfajta mosolyfakasztó elfogultság következménye, hogy az egykori kuntapolcai öntők büszke unokái kétségbe vonják a dernőieknek a pesti Lánchíd körül szerzett érdemeit és nagyapáiknak tulajdonítják azokat. Persze, ez részben érthető is. Vasöntőnek lenni errefelé (ahol a legtöbb faluban „csak” parasztok éltek) komoly dolognak számított, a mesterség (s vele a büszke öntudat is) apáról fiúra szállt, s minden olyan tett, ami álmélkodásra adhatott okot, mondhatni „kapóra jött", hiszen az öntők tekintélyét növelte mások szemében. Ebben az esetben azonban a dernőcieké a dicsőség, bár nem kétlem, hogy a kuntapolcai öntők ugyanolyan kiváló mesterek voltak. S ha már a „legendákról" esett szó, ide kívánkozik az a történet is, amelyet Petró Zoltán osztályvezető mesélt el: — Hallottam én még gyerekkoromban, hogy Tapolcán valamikor olyan vascölöpöket is öntöttek, amelyekhez a hajókat szokták kötni a kikötőben. Egy öregember állítólag látott is belőlük néhányat, még az első világháború idején, Fiúméban. Tavalyelőtt én is jártam Jugoszláviában, voltam Fiúméban is, s csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy azok a vascölöpök ott lehetnek valahol a kikötőben. Egy egész délutánt szántam a keresésükre, találtam is valami öreg cölöpöket, de a fölirama, szombaton dolgoznak. Nem olyan gyár az. Ebben az utóbbi mondatban benne volt minden. Legfőképp az, hogy a gyár — a Szlovák Magnezit Művek Kuntapolcai Részlege — tulajdonképpen olyan kis vállalat, hogy még a szombati műszakra sincs szüksége. Ebben az esetben azonban ismerősöm tévedett. A kuntapolcai gyárban azon a szombaton dolgoztak, s lévén a hónap vége, talán még jobban is nekigyürkőzve, mint máskor. Hanem attól valóban tartottam, hogy a nagy víz utamat állja. A vonat ablakából már a páskaházi kanyar előtt figyelni kezdtem a zavaros folyócskát. Nem nézett az se istent, se embert, ott folyt ahol tudott, jobban mondva: ahol akart; néhol még a vasúti töltést is kikezdte. A tapolcai állomáson aztán megnyugodtam. A gyárhoz vezető út kiemelkedett a tengerből, s pár perces gyaloglás után „száraz lábbal" léphettem be a gyár kapuján. ♦ A gyár múltja a történelem homályába vész. Senki sem tudja — még csak megközelítő pontossággal sem —, hogy mikor kelétkeztek ezen a vidéken az első hámorok. Ha Bálint Gömör megye történelmével foglalkozó nagy munkájában Kuntapolcával kapcsolatosan két érdekes megállapításra akadtam. Az első szerint a falu a Nagy-Hegy északi oldalán fakadó hőforrásokról kapta volna a nevét (a szláv „teplica" nyomán), a második szerint Kuntapolcát első ízben egy 1243-ban keletkezett királyi adománylevél említi (Pelsőc, Berzéte stb. társaságában), tehát a község több mint 700 esztendős. A faszénégetés és a fémfeldolgozás (a környéken vasat, rezet, ólmot, higanyt, aranyat bányásztak) valószínűleg később — száz-százötven év múlva — kezdett el kibontakozni, megbízható adatok tot nem tudtam kisilabizólni, így továbbra is rejtély, hogy Kuntapolcáról származnak-e? ♦ — Szóval maga újságíró .. .? Aztán megírja-e, amit én most magának mondani fogok? — Ha igaz, amit mond, akkor meg. Az utolsó betűig igaz. Látja ezt a sötét csarnokot? Hát ilyen körülmények között még a nagyapám se dolgozott itt, predig akkor rosszabb volt a világ. Évek óta könyörgünk a vezetőknek, csináljanak már valamit ezzel a huzatos hodállyal. Télen hideg, nyáron meleg, s lehet reggel vagy délután, itt mindig olyan sötét van, mintha odakinn éjszaka volna. De a legborzasztóbb mégiscsak a gáz. Próbált már rágyújtani akkor, amikor bronzot csapolnak az olvasztó kemencéből? Őszintén mondom magának, sokszor alkohol nélkül ki se lehetne bírni . . . Mindezt egy harminc körüli fiatalember mondja nekem, s hogy igazát bizonyítsa, társait is mellénk hívja, meséljék el ők, milyen körülmények között kell dolgozniuk. — Mint a vályogvető cigányok, a forma mellett térdepelve egyengetjük kézzel a homokot — jegyzi meg egy zömök középkorú férfi. — Az olvadt fémmel teli vödröt sem könnyű ide-oda hurcolni, s bár gyakorlott emberek vagyunk, mégis megtörténik, hogy valami a cipőnkre is jut, s az, elhiheti, nem éppen kellemes dolog. — A korszerűsítés már nagyon ráférne az öntödére — mondja Tohol János, az üzemi pártszervezet elnöke, aki egy forma készítését szakította félbe a kedvemért. — Túlságosan is sok dolgot kell itt kézzel végezni, pedig tudjuk, hogy kitalálták már azokat a gépeket, amelyekre szükségünk lenne. Aztán gondolja csak el: mennyivel nehezebb a munkánk, amikor hatan-nyolcan hiányoznak. Mert sok a hiányzás, az tény, de arról a munkás legtöbbször nem tehet — huzatot kap a szeme, rosszul lesz a gáztól, érthető, hogy két-három napra otthon marad. — A vezetők csak ígérgetnek — veszi át a szót ismét a szókimondó fiatalember. — Lesz orvos, lesz korszerűsítés, lesz ez meg az, aztán ott vagyunk, ahol tíz esztendeje voltunk. „Majd a következő ötéves tervben." De ki győzi azt kivárni? Aztán még egy dolog. Évről évre duzzad az adminisztráció: technikusok, titkárnők, ilyen meg olyan aktagyártók jönnek, oda meg, ahol dolgozni kéne, nem jön senki. Én is régen az adminisztrációban lehetnék, ha nem lenne ekkora szám. Nemsokára befejezem az esti gépipari szakközépiskolát, s mint érettségizett embert technikusként is alkalmazhatnának. De nekem jobb így, úgyis hamarosan elmegyek a gyárból. Egyébként Szaniszló Andrásnak hívnak, írja meg nyugodtan. A részleg vezetője Farkas Sándor. A kassai ipariban végzett több mint tíz esztendeje. Ő egy kissé másként látja a problémát: — Tény, hogy nem rózsásak a körülmények, de azt sem lehet mondani, hogy a gyár vezetőségét nem izgatná a munkások véleménye. Nem csak az igazgatótól vagy a helyetteseitől Tügg, hogy a fejlesztésre szánt összeg megérkezik-e. S valljuk be őszintén, a munkafegyelem is jobb lehetne. Aztán persze objektív nehézségek is akadályozzák a munkát. Valamikor egy évig is kibírta a samott az olvasztó kemencében, most viszont két-három naponként kell cserélni a téglákat, s az bizony komoly időveszteséget jelent. Erről például egy vezető sem tehet, pedig bosszankodunk miatta eleget. ♦ g. 2
