A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-25 / 25. szám
IDŐZÍTETT GENETIKAI BOMBÁVAL ÉLÜNK ? Moszkvában a mesterséges szív létrehozására irányuló szovjet—amerikai kísérletek újabb fontos szakasza zárult le: összehasonlították és kipróbálták a két országban létrehozott mesterséges szívmodelleket. Megállapították, hogy mindkettőnek megvannak a maga előnyei, amelyeket egy újabb, harmadik modellben egyesíteni kell. Elhatározták, hogy a szovjet és az amerikai kutatók közösen dolgozzák ki a javított szerkezet terveit. Képünkön: jobboldalt a Szovjetunióban, baloldalt az Egyesült Államokban kidolgozott mesterséges szív Csupán gyufafej nagyságúak azok az újfajta tantál cseppkondenzátorok, amelyeket az elektronikus vezérlésű fényképezőgépekben és filmkamerákban való felhasználására fejlesztettek ki az NSZK-ban az AEG-Telefunken szakértői. Adott célra olyan kondenzátorokra van szükség, amelyek kicsiny méretük ellenére nagy kapacitásúak. A törpe óriásoknak, amelyeket 0,01 mikrofarad — 10 mikrofarad kapacitásértékben gyártanak, jó hasznát vehetik az orvosi technikában — például a nagyothallókészülékben is. Ma már 3000-nél is több olyan vegyület van forgalomban, amely az ember szervezetébe jutva genetikai ártalmat okozhat. Az ilyen mutációt okozó anyagok száma azonban biztosan még ennél is több, hiszen a forgalomba hozott anyagoknak csak egy kis hányada kerül előzetesen tüzetes hatásvizsgálat alá. Ennek az az oka, hogy egy hatóanyagnak a kísérleti állatok százain történő sokoldalú tesztelése pl. az USA Rákkutató Központjában kb. 100 000 dollárba kerül. Az évente ott piacra kerülő 500—1000 új kemikáliának csak egy része (kb. 150) esik ilyen tüzetes vizsgálat alá. A vegyiparral a genetikusok és toxikológusok olyan versenyfutásban vannak, mint amilyen a sün és a nyúl futóversenye az ismert mesében. Ma mindössze néhány kutatólaboratórium képes a sokoldalú szigorú tesztelésre. Jóllehet kívánatos lenne a kemiáliák előzetes szigorú vizsgálata a mutagén hatás szempontjából is, ezt — az említett műszaki és anyagi nehézségeken túl — a prioritásért folytatott küzdelem Szerte a világon mind több klinikát, kórházat szerelnek föl életmentő művesével. A hemodializáló szerkezet átmenetileg pótolja a természetes szervet: „kimossa" a vérből a mérgező anyagcseretermékeket, és átsegíti a szervezetet a krízisen, amíg helyreáll a beteg vesék működése, de lehetőség van rá, is akadályozza, össztársadalmi érdek viszont, hogy megtudjuk: egy forgalomba kerülő anyag az emberiség mekkora hányadát és milyen mértékben veszélyezteti, miféle jellegű és következményű genetikai ártalmat okozhat. Ha egy anyagról kiderült, hogy mutagén hatású, akkor két eset lehetséges: 1. olyan kiváló tulajdonságokkal rendelkező anyagról van szó, amelyet kár lenne nélkülözni, tehát a genetikai rizikót kell a minimálisra csökkenteni, vagy 2. a mutagén hatással járó kockázat nagyobb, mint amennyi hasznot jelentene az anyag felhasználása, ezért sürgősen ki kell vonni a forgalomból. Sajnos, ez csak igen kevés esetben történik meg. Vannak mutagén hatású gyógyszerek is. Itt azonban kedvezőbb a helyzet, mert a közelő orvos mérlegeli a terápiás haszon és a genetikai rizikó közötti arányt. Ha a kezelt beteg még utódokat nemző képességgel rendelkezik, úgy az orvosnak a mutagén ártalom lehetőségéről és mértékéről felvilágosítást kell adnia. hogy a nagybeteg vesék támogatására hosszabb időn át is végezzenek bizonyos időközönként művesés kezelést. Nemrégiben adták át rendeltetésének a Szovjetunióban a bakui urológiai klinika korszerű berendezésekkel felszerelt művese-állomását. ÉLETMENTŐ MŰVESE RÉGI KOROK ORVOSTUDOMÁNYA INDIA 1. KÉZIRAT A TEMPLOMBAN 1889-ben Mingai romjai közt (ma Kínához tartozik) két benszülött kereskedő — kincskeresés közben — egy gondosan átkötözött tekercsre bukkant az egyik buddhista sztúpában (templom, ahová a szentéletű szerzeteseket temették). Egy évvel később a tekercset eladták egy angol katonatisztnek, Bower hadnagynak, aki megállapította, hogy régi szöveget tartalmaz, de mivel nem tudta elolvasni, átadta a kéziratot A. F. Rudolf Hoernlenek, a neves szankszkritológusnak, aki azidőtájt Calcuttában dolgozott. Hoernle közel húsz évnyi kitartó munka után nyilvánosságra hozta az eredményt: a szankszkrit nyelven íródott szöveget valószínűleg i. sz. 450—550 között jegyezték le és orvosi vonatkozású szépirodalmi alkotásokat és megállapításokat tartalmaz. A három részből álló szöveg első része: „Himnusz a fokhagymához“. Ebből megtudjuk, milyen csodálatos növény a fokhagyma — száz évig is elél, aki rendszeresen fogyasztja. S hogy az ismeretlen szerző állításának még nagyobb legyen a hitele, fölsorolja azokat a szentéletű férfiakat, akik valamikor régen hírneves orvosokként tevékenykedtek, s akik szintén melegen javallották a fokhagymát. A továbbiakban az is kiderül, hogy már abban az időben is kínozta az embereket a cukorbaj. (Szó esik arról, hogy a „mézédes“ vizeletre szívesen járnak a hangyák és a kutyák.) A Bower-kézirat legnagyobb részét a különböző tanácsok és utasítások (hogyan kell elkészíteni ezt vagy azt a gyógyszert, amely ezt vagy azt a betegséget gyógyítja) teszik ki. A Bower-kézirat több oknál fogva is jelentős. Először is azért, mert képet ad az i. sz. 4. és 5. századi indiai orvostudományról; másodsorban azért, mert az ismeretlen szerző nemcsak korának ismereteit gyűjtötte egybe, hanem a jóval előbb élt orvosok tanításáról is hírt ad (ezek a tanítások szájról szájra „öröklődtek“, vagy ha le is jegyezték, az írások elkallódtak az évszázadok folyamán); harmadszor pedig azért jelentős, mert fölfedezésével eldőlt egy többévtizedes vita: néhány európai történész ugyanis kétségbe vonta a Védák keletkezésének i. e. 1000—1200 körüli időpontját — szerintük ezek a szent könyvek időszámításunk után keletkeztek. A Bowerkézirat azonban meggyőzően bizonyította, hogy a Rigvédában vagy az Ájurvédában emlegetett orvosok valóban jóval időszámításunk előtt éltek. A szankszkrit nyelven íródott Védák tehát arról az időszakról tudósítanak, amikor az árják meghódították Indiát — i. e. kb. 1500— 1000. De a régészeti ásatások egyértelműen bizonyították, hogy már jóval i. e. 1500 előtt is fejlett kultúrák virágoztak a Gangesz és az Indus mentén — a legnevezetesebb városok: Harappa és Mohendzso-Daro. Írásos emlék alig maradt fönn ebből az időből, többnyire csak az épületek maradványai alapján tudunk következtetni arra, milyen fejlettek is voltak ezek a. civilizációk. Ha hinni lehet a régészeknek, a régi — úgynevezett protoindiai — városokban nagyobb volt a rend és a tisztaság, mint a középkori Európában. A szemetet nem az utcára szórták, hanem egy arra külön kijelölt helyre, amelyet ráadásul téglafallal vettek körül. A szennyvizet földalatti csatornákon vezették el. Jóllehet a higiénia fejlettsége fokmérője lehet az orvostudomány fedettségének is, de a gyógyítás hogyanjáról s főképp eredményességéről vajmi keveset mond. A protoindiai civilizációk orvostudományáról voltaképpen semmi közelebbit nem , tudunk. Csak föltételezés, hogy a más nagy kultúrák — egyiptomi, mezopotámiai, kínai kultúra — orvostudománya mellett nem kellett szégyenkeznie. Érdekes Willibald Kirfel német orientalista megfigyelése, mely szerint a szankszkritban — az árja hódítók nyelvében — számos olyan orvosi kifejezés található, amelyet az árják a leigázott — de a hódítóknál fejlettebb kultúrával rendelkező — dravidáktól vettek át. A Bowerkézirat és az orvosi szövegeket is tartalmazó Védák tehát bizonyos értelemben — közvetve — az árják betörését megelőző korról is tudósítanak. A mai tudománytörténészek munkáját egy furcsa dolog nehezíti: Indiában már az i. e. időktől kezdve szokássá vált, hogy minden tanítást kommentárokkal lássanak el. Még az állítólag „isteni eredetű“ Védák sem kerülhették el azt a sorsot. Minden tanító hozzárakta az eredetihez a maga bölcsességét — így születtek meg a bráhmánok, az upanisádok, a vedangok stb. Nem csoda, ha csak óriási nehézségek árán sikerül kihámozni az eredeti magot az időközben rárakódott rétegekből. — ez — (folytatjuk) 22
