A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-29 / 4. szám

99# A városi bíróság ítéletének indoklásából: „A peres felek, vala­mint a kihallgatott tanúk szinte egy­behangzó vallomása szerint, a fel­peres évek hosszú során sorozatosan megszegte gyermekeivel szembeni szülői kötelezettségét és ezért, a tár­sadalom felfogása szerint, gyerme­kei nem kötelezhetők arra, hogy el­tartsák apjukat. A felperesnek a szülötartásra vonatkozó keresetét a bíróság indokolatlannak tartja és el­utasítja.” Az ítéletet a másodfokú bíróság is jóváhagyta. A perben álló felek: egy közel hetvenéves, egészségügyileg károsult férfi — és felnőtt, önálló családi éle­tet élő, saját keresettel bíró gyere­kei. Kor szerinti sorrendben talán a harmadik testvér, a szőke, kék sze­mű, harmincas évei elején járó Ma­rika őrizte meg emlékezetében a legjobban a múlt képeit. Szüleiknek házassága tulajdonkép­pen az első esztendőktől fogva bol­dogtalan volt. Az anya szelíd, félénk, gyönge akaratú asszony volt; apa mogorva, iszákos, az egész világgal hadilábon álló férfi. Szelíd, lankás szőlőhegyek alján lakott a család. Az apa szőlősgaz­dákhoz járt napszámba. A gazdák a szőlősorok végére olykor borral teli poharat helyeztek, hogy ezzel is gyorsaságra serkentsék a munkást. Ő azonban nemigen tartotta be a szőlőhegyek ősi szabályát. A sorok végén álló valamennyi pohár bort megitta, anélkül, hogy a munkáját elvégezte volna. Mind ritkábban hív­ták napszámba, pedig állandóan szomjazott. Ha már semmi pénz nem akadt otthon, semmi elkótyavetyél­ni való holmi, hát akkor nekivágott a szőlőhegyeknek és a gazdák hol itt, hol ott megkönyörültek rajta egy-egy pohár borral... Az egyre növekvő család éhezett... Az apa természete, állandó italozása lehe­tetlenné tette az együttélést, így a gyerekek hétköznapjai folytonos vándorlásból álltak. Nagyszüleiknél, szüleik hozzátartozóinál laktak. A vé­letlen úgy akarta, hogy Marika né­hány esztendeig a nagyszüleinél ma­radjon. Nagy kertben játszhatott, derű, szelídség, szeretet vette körül. Lehetséges, hogy éppen ezek a gond­talan évek formálták olyan erősre a lány jellemét, hogy rövidesen meg­próbáljon helytállni kisebb testvé­reiért, hogy ő legyen a családfő. A család nehéz helyzetéről, a gye­rekek szomorú sorsáról tudott az egész falu. Ha a férfi garázdálko­dott, a gyerekek a szomszédokhoz menekültek, ahol nemcsak jó szót, de olykor használt ruhát is kaptak. A hét szomorú tekintetű testvér ne­velése kizárólag az anyára hárult. Amikor a helyzet már valóban tart­hatatlanná vált, a három legidősebb testvér állami gondozásba került, kö­zöttük Mari is. Két évig éltek em­beri körülmények között, a társada­lom lehetővé tette, hogy rendesen tanuljanak. Az apa ekkor Marit és egyik bátyját kikérte az intézetből; fogadkozott, hogy tisztességesen ne­veli majd őket. A valóságban vissza­élt az állam és gyerekei bizalmával: ígéretét nem tartotta be. Csupán azért kérte ki őket az intézetből, mert úgy találta, hogy elég erősek már a munkához. A két legidősebb testvér; Jani és Rózsi az általános iskola befejezése után a jnb gyámügyi hatóságának támogatásával elhagyta a szörnyű otthont. Más-más városba mentek szakmát tanulni. A fiú vasutas, a lány varrónő lett. Rózsi alighogy kitanult, férjhez is ment. Hívta Marit, költözzék fel hozzá, aki szíves-örömest engedett a hívásnak és beállt segédmunkás­nak egy textilgyárba. Teltek-múltak a hónapok, a test­vérek közül hárman már önálló éle­tet éltek és csak a kisebbek, az is­kolakötelesek laktak a szülőknél... Egy napon azonban az anya kétség­­beesetten bukott be Rózsi lakásának ajtaján. Könyörgött, jöjjenek vele haza, legalább látogatóba, jelenlétük talán fékezően hat majd a brutális férjre. A két testvér és a vő engedett a kérésnek, hazakísérték az anyát. A család együtt töltötte a kará­csonyt. Az apa fékezte magát, félt a vejétől s az ugyancsak hazaláto­gató Janitól. Az ünnepek után Mari még otthon maradt. Kikísérte kissé megnyugod­va távozó testvéreit, az állomásra. És amikor hazatért, szörnyű kép fo­gadta: apja eszméletlenre, véresre verte anyját... Azonnal kórházba szállították, az apa ellen pedig eljá­rás indult. Amikor az anya hazatért a kór­házból, azonnal beadta a válóperi keresetet. A házasságot első tárgya­lásra felbontották, és az apa szinte nyomtalanul eltűnt a család életé­ből. A szomorú emlékű családi tragé­dia után Mari nem mehetett vissza a városba. Beteges anyja és kisebb testvérei mellett kellett maradnia. A földművesszövetkezetben keresett és talált is munkát, sőt lassan egy további testvérét is magával vihette dolgozni. Mari lett a családfő. Az apától hiába kértek tartásdíjat, hiába ítél­ték el tartási kötelezettség elmulasz­tása végett — általában nem fize­tett. Többnyire csak alkalmi mun­kát vállalt, nem lehetett lefogni jö­vedelméből a pénzt... A három leg­kisebb testvér így állami gondozásba került. Az „új családfő” fizette az intézeti nevelés költségeit, ő küldött nekik csomagot, ő látogatta őket. És az intézet is őt értesítette a három testvér hogylétéről, előmenetelé­ről... Így éltek évekig. Aztán egy napon anya tüdőgyul­ladást kapott, szövődmények léptek fel, és meghalt. Ennek csaknem tíz esztendeje már. A hét testvér életé­ben ezzel egy további szakasz zárult le; most már teljesen a saját erejük­re — és egymásra voltak utalva. Űjabb esztendők teltek el, a rossz emlékű gyerekkor inkább már csak lidérces álom volt a hét testvér sze­mében ... Tavaly egy tavaszi napon azonban... Mari újra a városban él, az ő la­kótelepi lakása a családi központ. Ismét a gyárban dolgozik, olvas, ta­nul, szakmunkásvizsgára készül. Közvetlen, vidám, csupán egyet nem akar a világ minden kincséért sem: férjhez menni. Benne élnek legélén­kebben az egykori emlékek ... Jani szakközépiskolát végzett időközben, ma már egy fontos vasúti gócpont megbízható forgalmistája. Rózsi há­zassága jól sikerült, három gyerek született; sőt, legidősebb lánya már menyasszony! A többi testvér élete is nagyot fordult a szomorú emlékű, sö­tét gyerekkor után. Mindegyik szak­mát tanult, becsületesen megállják he­lyüket az életben, tisztességes lakás­ban élnek, családot alapítottak ... De hogy az apa brutális magatartása milyen nyomot hagyott lelkűkben — nehéz lemérni. Különösen most, hogy az apa újra megjelent az életükben. Mert azon a tavaszi napon min­degyikük számára egyazon szövegű bírósági idézést kézbesítet a posta: az időközben testi-lelki ronccsá vált apa szülőtartást igényel a gyerekei­től. Beadványában italozó életmód­ját tagadja, otthoni garázdálkodá­sait pedig azzal igazolja, hogy a sok gyerek nevelésénél szükség volt a testi fenyítés alkalmazására. A bíróság két fokon, két tárgyalá­son foglalkozott az üggyel. Mindkét esetben elmarasztalta a felperest és nem kötelezte a testvéreket arra, hogy eltartsák apjukat. Az ügy végére ezzel — jogilag — pont került. De emberileg — a hét testvér magatartása alapján — nem. A bíróság ugyan elmarasztalta a fel­perest azért, hogy gyermekeivel szemben súlyosan megsértette szü­lői kötelezettségeit; de a testvérek most mégis úgy érzik: egy beteg, el­esett, rokkant emberről — az apjuk­ról van szó. Tanakodnak, töprenge­nek az ügy fölött. Van közöttük, aki anyagilag akarná az öreget támogat­ni, van aki pénzbeli hozzájárulást akar adni ahhoz, hogy az idős fér­fit agghajlékba helyezzék. A törvény a hét testvér ellen el­követett egykori sérelmek alapján az ő igazukat ítélte meg. Ám vannak íratlan emberi törvények is, és a testvérek ezeknek kívánnának ele­get tenni. Most, évek múltán is ap­juknak érzik ezt az elesett, testileg és lelkileg egyaránt összeroppant férfit, aki családja helyett az italra tette életét. Illusztrációs felvétel Borzi László 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom