A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-29 / 4. szám
Vili. Kulcsár költészetének jellegét, stílusát megszabja a már Tóth Lászlónál megismert belsőbevonulás, ami a szubjektum-objektum viszony tükrözésénél erősen a szubjektum felé billenti a mérleget. Az első kötetben olykor meglepő képzettársításai és metafórái, amelyeket a ráció és intellektus ellenőrzésének vetett alá, a szürrealizmus filozófiai ballasztjától. Második kötetében a metaforák és képzettársítások egyfajta szimbolikus költészet homályát teremtik meg. A kötetet anyjának, apjának, testvéreinek ajánlotta. Már maga az ajánlás is arról tanúskodik, hogy él benne az erős közösségi tudat, mely elsősorban a családban kötődik, szülőföldjéhez, s a maga megalapozta családi élethez, szerelemhez, de egyáltalán nem idillikus formákban. Idéztem Menj című versének egy sorát: „...A becsvágy fegyelem karomban ...“ Ott ugyan egy hozzá nem méltó szerelmet utasít el, de ugyanakkor rávilágít a második kötetben, főleg az első ciklusban kifejezésre juttatott bűntudatára. Ez a becsvágy, a költő becsvágya, a tájjal, szűkebb családi környezettel való szakításra késztette, s így bizonyos értelemben tékozló fiúnak érzi magát. Visszapillantásai a hazai tájra (Kelet-Szlovákiából szakadt ki) rokonszenves költői megnyilvánulásokra ösztönzik: „...édes Keleten a kor/Rómaként hódítja az embert, a fényt, / s a halk angyal ott megáldja a növényt. / Aranyfészket épít s dalol bennem a csend, / míg borongok itt az acél idején ...“ Szerelmesének távolból — alighanem a katonakorában írt — Első levél című verse tartalmazza a sorokat. A második levélben pedig így fohászkodik szerelméhez: .......Küldd ki kérges kezem ma is, királyleány, / harangozó sok boldog gyümölcsöt hogy szedjen. / Küldj ki a madárhoz, fekete röghöz,/hol ember voltam, csillag, barbár, sok daltól esetlen./“ A harmadik levélben már a „Nagy Lila Földek“ birodalmának ábrándja kísérti. Kétségtelenül itt is szülőföldjét érti, de már ezoterikus, szimbolikus homályba emeli. Az Utazz című verse egyik legsikerültebb alkotása, mondanivalójában is, ritmikailag is: „Utazzl lm, itt van a csend / kemény ideje / ága kizöldell / S benned a titkos emberi rend. / Magvai lepve az otthoni földdel. /“ Tehát ismét a szülőföldhöz ragaszkodás tiszta érzését fogalmazza meg. Formailag ugyan erős nyugatos hatást, pontosabban Ady-hatást mutat. Vesd össze Ady Endre A Tisza-parton című költeményével, ahol a magyar ütemeket anapesztuszok, illetve daktilusok teszik dallamosabbá, ugyanakkor dinamikusabbá is. Ha már ilyen pozitív Ady-hatások érvényesülnek nála, meggondolhatta volna a Királylány megszólítással is. Bár a szovjet lapokban annak idején lefolyt egy meddőnek látszó vita, ami azzal a megállapítással zárult, hogy egy szerelmes fiatalember miért ne szólíthatná kedvesét királylánynak. Én magam se ellenzem, de Ady Endre szimbolizmusa ellenére is lebírhátatlan realitásérzékkel bírt: „ . . . Király vagyok és te királyné, / hát trónunk sose lesz nekünk!/— és zárójelben: / „döcög, döcög az ócska konflis /és mi sápadtan reszketünk. /“ Egy ócska konflisban című versének befejező sorait idéztem, s fiatal költőnket nagy elődjének realizmusa rádöbbenthetné az ábrándok hiábavalóságára. Első kötetéből idézett verse, A kétnemű isten hegedőse még egészen más alapállást tükröz. Igaz, álmodni és álmodozni jó, különösen a valóságban is meleg emberi otthonról: „...kis szoba: ó manóka sírdogál. / Ríkatják a kőhéjas diók. / Szakállas gyermek fát növesztek, / s földön ülve vágyok hinni jót. /“ Ez még a hívő s hiszékeny gyermekkor visszapillantása. Hirtelen utána sátánisztikus lázadás következik: — „...Holnap a vezérek mind lebuknak, mert rossz vagyok, gonosz és szegény. És nem akarok tudni miatyánkot, / nap égessen sziklák tetején./“ Még egyszer feltámad benne az apa emléke, s az egész költeményt megmagyarázhatatlan halálsejtelembe fúló szerelem felérzése zárja le. A Hatalmaddal élni hagytál című, erős József Attila hatásról tanúskodó versében ismét a hazai tájat pillantja vissza, még saját belső ellentmondásaitól, tagadásától és lángolásától is félti:/„nem, az nem lehet, soha azt a tájat / felégetni semmi nyíló lánggal." A Mennybéli sasokat apja emlékének szenteli: „...Sós szagú, bő verejtékes inged / veszem át, mint forradalmi kincset. / Gyolcsa feszült, arcunk között lángol:/tüzével koldulok hitet a világtól." Az a verejtékes apai ing a forradalmi örökség szimbóluma, őszinte vallomás, s épp olyan őszinte gyöngeségének bevallása is: hitet koldul a világtól. A törékeny ballada tíz sora legszebb versei közé tartozik: — „...üveggömb kristály, jó fiad / éneke ég a szívem alatt.“ A gyermekét váró, áldott állapotban leledző anya örömét, reményeit és aggodalmát fejezi ki. — A Ki vagyok? című költeménye — eléggé problematikus. Hogy Tóth László egyik verséből vett kifejezésével éljünk: hol megkérdőjelezett, hol elutasított „létezéseinek" szintézisét akarja megteremteni. Rimbaud gyermekkorának naiv analógiájával találjuk szemben magunkat, persze nem prózaversben, inkább eléggé szabad ritmuskompozíciókban fogalmazott soroTcban és szakaszokban, s ezeken belül erősen érvényre jutnak a tagolt magyaros vers ütemei is. A költemény végső kicsendülése költői hivatástudatának, eszmei harci küldetésének megfogalmazásában éri el csúcspontját: „A reggeli csattogásba mint bazalt kiállók / pofozkodni széllel: / csont-Kés kövesedj / szorítlak! /“ Az a csont-Kés, ha meg is kövesedik, erősen Tóth László „késeire" emlékeztet, ugyanakkor nagyon korszerűtlen költői megfogalmazása annak, amit BÁBI TIBOR a politikai zsargon „eszmei fegyverként" szokott meghatározni. A Suttogások Chopin stílusában cikluscím ugyan, mégis rendkívül sokat árul el a kötet szerzőjének zeneiségre törekvéséről, de nemcsak arról. Jelenti azt is, hogy a nyugatos költészet formakultúráját akarja megőrizni, a szimbolikus költészet talaján felszabadítani a képzelet szabad csapongását. A ciklus Emelje könnyű szél című első költeménye összegezi a hazai tájhoz fűződő belső viszonyát: „Aranyló, déltáji időben / lejárok ide újra s már örökre / tenni egy kicsiny, benső honfoglalást. / Tenni egy kicsiny, benső honfoglalást./“ A költemény egészen megragadja az embert. Valóban őszinte, valóban benső megnyilvánulás, de ugyanakkor felkelti a reális kételyt is. Honnan is jár le ide az a mi költőnk? A realitások felett lebegő ezoterikus homályból, s ugyanakkor megfeledkezik a történelmi realitásokról. A tényleges „kicsiny honfoglalást" az 1948- ban egyenjogúsított munkásság és parasztság tömegei hajtották végre. A parasztság szövetkezetei révén, a többségi magyar falvakban a dolgozók választotta hnb-ken és járási nemzeti bizottságokon ót vették birtokukba saját falvaikat. A munkások a különféle szervezeteken belül nyertek beleszólást saját sorsuk intézésébe. Nem mondom, Kulcsár esetében lírai költészetről van szó, amit mond, szép és elfogadható, de a tényleges honfoglalást csak realisztikusabb életszemléletre épülő művészi törekvések fejezhetik ki teljes mértékben. A következő oldalon ott találjuk a Szerelmi dalt. A harmadik versszak két utolsó sorában a királylány se zavarja meg az olvasót. Valóban reális, földi szerelmet áhító sorsokról van szó: .......Királylány, a madarak mind lebuknak / földi fészkű forró énekért. /“ Kár, hogy az utolsó versszak sorai ismét ezoterikus homályba emelik a reálisan értelmezett szerelmiviszonyt: „Králylány, a tenger vihart ringat, / a madarak az égben párzanak, ellobognak . ..“ / Itt már eltúlzott, elemésztő szerelmi szenvedélyt vetít elénk. E két költemény után következő kilenc Etüd-ben, hol harmonikus, hol önmagának ellentmondó szerelmes vergődései nyilvánulnak meg. Úgy látszik, a boldogságot is meg lehet sokallni: „Ó a táj szétesik, a nap összeéget. / Segíts, hogy ma elszakadjak / egy lélegzetvételre tőled. /“ A Ringatón, mint a Repülés című költeményben határozotton kifejezésre jut már a szerző szkepticizmusa is: „ ... Ó eljön mindig szikáron a böjt, / s az eszmélet,/e búvópatak-arc, / fáradt tükrébe nyelvet ölt. /“ Következik összesen hat Ének sírás után. Tartalmilag a költői hivatástudat és társadalmi küldetés problémáival viaskodik bennünk a szerző, olykor a szerelmi érzéstől függetlenül, de épp az ötödik énekben találjuk az egész kötet címadó költői frázisát: „Az első napon növényünk reszketett. / Édennek neveztem, s mirtusz napja volt: / lehulltunk elé, átfont, úgy dalolt." Azt a napot az esküvő napjának értelmezhetjük csak. A hatodik énekben a költő és az aszszony problematikus viszonya tükröződik, hogy a Megnyílt az éj című költeményben már súlyos, riasztó ellentmondásba keveredjen önmagával: „Aranymáglyát kötözök magamra, / hogy húsod tüzétől meneküljek. / “ Az Ühüm-Aham című verse játékos feloldódás, egyben menekülés is saját maga elől, míg a Jóslatban már reális, életteremtő, életkezdő szándék ébred benne: „...Kezdjük el ekével, jéghideg tudással. / Most jöjj, most jöjj félénk szárnyalással..." A következő oldalon (Palotám fagyáért) képtelen megfogalmazással találjuk szemben magunkat: „jöjj el nemzeni erős gránitembert, / kit virág és bomba keresztje áld, / s megvérzi értünk a helyet, a tengert, / hogy tudjuk a bölcs, komoly emberhalált.“ Természetesen senki sem hiszi el neki, hogy ágyútölteléket akar nemzeni. Inkább a nemzetközi erők feszültségéből származó pillanatnyi hangulat sugallta neki a háború elkerülhetetlenségének gondolatát, ami szerintem ilyen szerencsétlen megfogalmazásban nyert kifejezést. A ciklust záró Hozzám, ha érkezel című versében bizonyos enyhülést tapasztalunk: „Hozzám, ha érkezel, / meleg két kezed / hozza el szobámba mind a kintieket. /“ Sajnos, csak pillanatnyi enyhülés. A záróvers (Mondtam neki, tündér, menj haza) V. szakaszában visszatér a sokszor emlegetet, és szimbólumként használt éjszaka: „Kócos szép haját, / mérlegelte arca új jövőjét, s amíg tette mindezt, / tiszta hidegséggel / kő volt kint, ó, kő az éjszaka." Az Eroica-ciklus nagyon egyenetlen, tulajdonképpen két ciklusra hull szét — részben az Eroica című költeményre, mely a maga módján egységes és öszszesen tizenegy részből áll, előtte pedig nyolc verset találunk még. Ezek közül az Újkori kesergő I címűt Varga Imrének, az Arany-fogolyt Bárczi Istvánnak ajánlja. Én szeretlek és nem hiszem az istent című költeményt József Attila, a Bazalt-virágot pedig Ady Endre emlékének szenteli. így olyan aránytalanságokat követ el, hogy szükségszerűen irodalmi értékrendjének megzavarodására kell következtetni. Nem elemezhetek végig minden verset: ilyen rövid írás nem ad arra alkalmat, de szükségszerűen figyelmeztetnem kell a fiatal Kulcsárt, hogy József Attilával való azonosulása bármennyire megható, / „Izzó vörössel szórt, / te elfeledett, / földevő, te termő, / szemérmetes, / aránytengelyen agyunkat/ki pörgeted, emeled / halálban, istenben, vérben teveled. /" — lényegében a trogikus sorsú József Attilával azonosul. Elsősorban is, József Attila nem „elfeledett", másodsorban — az ő sorsa és Kulcsár sorsa között nem fedezhető fel semmiféle analógia. Se mellőzés, hasonló nyomorúság, halálba kergető betegség és meghasonlás sem érte. Tehát az azonosulásnak forradalmi gondolkodásában és máig példamutató költői magatartásának területén kellett volna megtörténnie. Egyébként Ady Endrénél a Jövendő Fehérei a forradalmi megmozdulásokra sorakozó munkástömegek voltak. Bizonyos értelemben szerénytelenségnek kell tartani, hogy Kulcsár a fogalmat saját magára értelmezi. A Groteszkben újra megjelenik a Kés primitív szimbóluma, mely egyáltalán nem párosítható a kultúra fogalmával. A „Segesvárnál is irtó kegyelem ... / Éhes forradalom, légy mindig velem!,/“ fohásza bizonyos mértékben megkérdőjelezhető. (Folytatjuk) A KILENCBŐL HÉT 14
