A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-06-25 / 25. szám
H ogy milyen volt a Kis-Duna harminc-negyven évvel ezelőtt? Megmondom én magának: nagyon tiszta volt, olyan tiszta, mint a kristály. És annyi hal volt benne, hogy nem győzték halászni. Annak idején errefelé mindenki halat evett... Kik halásztak itt hálóval? Várjon csak, kik is? Hát isten bizony, egynek a neve sem jut most hirtelen az eszembe; nem is csoda, olyan régen volt az. Azt hiszem, nem is él már azok közül senki sem. lyen gyönyörű fa azl Nem is lehet a nyárfával egy napon említeni. — És a folyó? — Arról inkább ne beszéljünk I Elég nagy szomorúság az minékünk. Kristálytiszta volt annak a vize valamikor, s olyan szép szál legények termettek a partján, hogy csuda. Nézzen meg engemet. Én itt nőttem föl a Kis-Duna partján, gyerekkoromtól fogva állandóan halat ettem, a folyóból ittam, a folyóban fürödtem, egyszóval a folyó éltetett engem. Micsoda halak voltak itt, te jó ég. Emlékszem, nem sokkal a háború vége előtt, amikor már orosz katonák voltak mindenütt, megjelent egy irtózatosan nagy harcsa. Hát amint ezt a katonák észrevették, egy pillanatig sem gondolkoztak: úgy ahogy voltak, ruhástól be a vízbe a harcsa után. Sehogy se tudták elcsípni, végül kézigránátot robbantottak föl a vízben, úgy végeztek vele. Mi gyerekek is ott csellengtünk a katonák között, sőt húzhattuk is a halat egy darabon, s bizony öten alig bírtuk. Hol van ez ma már? Annak idején a parasztember, ha kinn dolgozott a földeken és megszomjazott, nem rohant haza a kútra, még csak nem is a korsóból ivott, hanem nekihasalt a folyónak és jó nagyot húzott belőle. Oszt kutyabaja se lett tőle. Ma meg? Elég csak megmártózni a vízben, már vakarózhat az ember, kiütések lepig el a testét, s jó, ha az orvos tud adni valami kenőcsöt. Nem is fürdik ebben a vízben senki, legföljebb az idegen, de ő is csak azért, mert még nem tudja mi vár rá. De megtudja hamar, s akkor úgy odébbáll, hogy többet sose látjuk. A Kis-Duna partján facsemetéket ültetnek a férfiak. Szemmel méricskélik a sorokat, elég egyenesek-e. A folyóparton már mindenütt kanadai nyárfa nő, itt is azt ültetnek. Húsz-huszonöt év múlva terebélyes fa lesz belőlük, akkor kivágják valamennyit és eladják a párkányi papírgyárnak. A papírgyárnak jó mindenféle fa, de a kanadai nyárfát, elsősorban puha fája miatt, előnyben részesíti. Csak éppen az embernek nem tetszik ez a fa. Marczell Imre, a pozsonyeperjesi (Jahodná) EFSZ agronómusa — ő vezeti egyébként a faültetőket — tátrai emlékeit sorolja: — Áprilisban jártam a Tátrában, éppen hogy elöbújtak az új hajtások a fenyőkön, olyan illat áradt mindenfelé, hogy azt egyszerűen nem lehet leírni. Hát én mondom magának, az kéne ide is. Fenyőfa. Itt a folyó mentén olyan homokos-kavicsos a föld, hogy akármilyen fa nem terem meg benne, de a fenyőnek biztosan nem ártana, mert szívós növény; mégsem ültethetjük. Marad továbbra is a kanadai nyárfa. Nem mondom, a fenyő sokára nő föl, s ha egyszer megnő, akkor meg az ember sajnálja kivágni. No de miVan annak talán már tizenöt esztendeje is: valaki kiötlötte, hogy érdemes lenne itt üdülőközpontot létrehozni. Persze lehet, hogy több ember fejében is megfordult a gondolat, mindenesetre tény az, hogy faházikók épültek a Kis- Duna jobb partján, majdnem átellenben a Nagy István fűrészmalmával; a camping mellé étterem is került, s a folyó mentén hamarosan elszaporodtak a kis nyaralók meg a mutatós villák. A balparton található a járási építkezési vállalat Úttörőtábora. Ennyi lehetőség, s mégis, a nyarak itt meglehetősen csöndesek. A külföldi turisták, ha egyáltalán elvetődnek ide, csak egy napig bírják; kialusszák magukat, aztán tovább mennek. Az étterem hétközben kong az ürességtől. Csak szombaton és vasárnap van némi forgalom, no meg akkor, ha valamilyen tanfolyamot rendeznek az Úttörőtábortól kölcsönkért épületben. Szerencsére az gyakran megtörténik. De még így is becses a pincérek előtt a véletlenül betévedő idegen, főleg azért, mert akkor biztosan van borravaló is. (A rossz nyelvek szerint akit ide tesznek pincérnek, arra biztosan haragszanak.) Az étlap változatos, de őszintén bevallom: amikor böngészni kezdtem, a halételeket nagy Ívben kikerültem. Utólag megnyugtattak, hogy nem kell tartani semmitől: 12 a halat nem a Kis-Dunából fogják, '-•Hanem Stupáváról szállítják ide, minden második vagy harmadik nap. Ül Ez már itt az őserdőre emlékezteti az embert. A folyópartot úgy belepte az aljnövényzet, hogy fejszével is csak körülményesen lehetne utat vágni a vízhez. A folyóval párhuzamosan haladó dűlőút másik oldalán néhány ház áll. A legutolsóhoz igyekezünk. Nem kell kapun zörgetni, az udvar körül nincs kerítés. A nyitott tornácon egy roggyant lóca, rajta öregember. Ahogy meglát -bennünket, föltápászkodik, nehézkes ■ -sJéptekkel elindul felénk, de aztán megfáz a lába nem viszi tovább. — Jó napot. Czajlik Lajost keresem — mondom, bár biztos vagyok benne, hogy az öreg az. — Én vónék — feleli csöndesen, aztán visszadöcög a lócához. Szemében nem titkolt kíváncsiság. — Csak egyedül? — kérdezem. ——-^"Gsek ijgy. Az asszonyt bevitték "’^EMjtehelyre a kórházba. Nem tudott offirptMóbára állni. Azt hiszem, sze"ki sem eresztik onnét. Én is beöteg^éláfok. fedig őzt hittem, hogy úgy ömok.-.rgeg, mintha elfelejtettem volna Tavaly még rendezgettem a^udvort, 'magam metszettem a szőlőt vjs,'most még itt vagyok ni, a nyavalyámmal, ebben a nagy rendetlenség-Az- udvaron omladozó kemence. Mintádén mozdulatlan, csak két fecske cikj^wkiljk ide-oda — fészket építenek. Meg kí^tlT&z^küszöbén rezzen olykor valami: \wrnprn^BÚke macska pislog a betó- Jelé. : W&tőfődik Lajos bácsival? R,pKlfWfltr^en). unokái hozzák mindétíHap 'át ebédet. Meg a híreket, 's js jor azvúj Szóval, de én V^tr' nehezén tudok odafigyelni a be-