A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-28 / 21. szám

PROZAIROINK ARCKÉPCSARNOKA

Kassán született, középiskoláit is itt végezte, majd a bratislavai pedagógiai főiskolán magyar szakot végzett. Egyik kis vallomásában így emlékszik vissza kassai diákéveire:

„Különös, izgalmasan ellentétes és szokatlanul szabad légkörű világ volt a korhoz mérten a kassai magyar tannyelvű reálgimnázium és a gimnázium „Madách Imre" önképzőkörének világa. Volt tanárnőnk, aki az Alliance Franchise patináson konzervatív, klasszikusokat idéző összejöveteleire vitt el bennünket, volt, aki a Szovjetunióról tartott előadás-sorozatot, de tanáraink által jutottunk el a kommunista fiatalok Műhelyébe is, s ha olykor vissza révedezek a múltba és a kassai éveimbe, ma is egyszerre és párhuzamosan bukkannak fel emlékezetemben az olyan képek és emlékek, mint Tinódy-ház és Omodéfiak, Brandenburgi Kata kézfogója és Bocskai hajdúi, főkapitányi ház és Rákóczi-kripta, Kazinczy és Batsányi kassai évei, vagy a Kommunista Székház és Kommunista Fiatalok Stúdiója, spanyol szabadságharc önkéntesei és Antifasiszta Fiatalok Szövetsége."

Költőként indult, első verseskötetének (Kassai dalok) nagy kritikai és közönségsikere volt, rövid időn belül két kiadást is megért. Később egy ifjúsági regénye jelenik meg (Puffancs, Göndör és a többiek), majd nagysikerű „Megférfi újra a karórájára pillantott.

— Mennem kell — mondta kimérten. — Maga ma, enyhén szólva, egy kissé ingerült és ellenséges velem.

— Tévedés — válaszolta az aszszony nyugodtan. — Én nagyon ingerült és nagyon ellenséges vagyok. Ezt talán a tulajdon bűntudatom okozza. Noha nem hiszem, hogy ha én nem lennék, maga többet törődne a családjával. Sőt. Viszont az utolsó kérdésemre még nem válaszolt. Maga mire tanította meg a lányát? Mire nevelte?

A férfi tanácstalan, tehetetlen mozdulattal széttárta a karját. Az ablak felé fordult, hallgatott. Egy váratlan emlék ködlött fel benne, s ez még kedvetlenebbé tette. Az asszony, amint ott állt az asztal mellett, szép vonalú, meztelen nyakával, fél lábbal a dívány szegletének támaszkodva, egy másik asszony alakját idézte fel benne. De ő akkor átizzadt, piszkos egyenruhában volt, s azon a másik asszonyon sem volt nyitott nyakú, könnyű pongyola: kifakűLt, agyonmosott piros alsószoknya és durva szövésű fehér ing volt az asszonyon, de az ing, nyaka elöl hasított volt, és valahányszor az asszony megmozdult, a sötétben kivillant az ing alól a gömbölyű, fehér melle. Mezítláb ült ott az aszszony, keresztbevetett lábszáraira piros árnyakat rajzolt a kemencében lobogó rőzseláng, és az ablakon át látni lehetett a mélységesen áthe-RÁCZ

OLIVÉR

(1918. jan. 21. -)

tudtam, hogy élsz" című regénye. Erről a könyvről írta Egri Viktor a következőket: ....... vitatlatatlanul a csehszlovákiai magyar irodalmi élet nagy eseménye. A szerző igényes feladatot tűzött maga elé, mondhatnám a legnagyobbat, amelyet szlovákiai magyar író vállalhat: megrajzolni az itt élő magyarság sorsát, átfogni hányatott, drámai fordulatokban bővelkedő életét a háború éveitől az ötvenes évek kezdetéig."

„A regény csillagragyogása, lelke a lírai realizmus" — írta ugyancsak erről a könyvről Fábry Zoltán.

Rácz Olivér legutóbbi novelláskönyvét (Álom Tivadar hadparancsa) is osztatlan elismeréssel fogadta a hazai és a magyarországi kritika. Nem kétséges, hogy az e számunkban bemutatott szerzőnek a csehszlovákiai magyar prózaírók élvonalában a helye.

Fontosabb művei: Kassai dalok (versek, 1958; második kiadás 1959)

Puffancs, Göndör és a többiek (ifjúsági regény, 1960; második kiadás 1974, szlovákul 1962)

Megtudtam, hogy élsz (regény, 1963;

második kiadás 1964, szlovákul 1965) Egyszerű ügy (regény, 1966)

A Rezeda-cirkusz (ifjúsági regény, 1968; szlovákul 1975)

Alom Tivadar hadparancsa (elbeszélések, 1975)

vült, bronz színű égboltot, mert a távolban hatalmas máglya égett: ház vagy szalmakazal lángolt és megfestette a csillagtalan éjszakát.

Az asszony nem törődött a bronz színű égbolttal, a rdbbanásokkal sem törődött, mert az asszony arca is bronz színű volt: mozdulatlan, szabályos metszésű, bronz színű arca volt az asszonynak, ívelt, fekete szemöldöke, kékesfekete haja, és egyedül élt a házban.

Éjszaka, amikor odakint átmenetileg elhallgatott az üvöltő és ugató éjszaka, az asszony felállt, megropogtatta a derekát. — Lefekszem — mondta csendesen, és egy lusta nyújtózással a sarokban heverő szalmazsák fölé hajolt. Ágy nem volt a szobában, de az asszony vásott báránybőr bundát hajított a kemence elé. — Feküdj le te is — mondta közönyösen —, aludj.

Később még egyszer megszólalt, akkor már puha volt a hangja, mintha jószagú, meleg álom küszöbéről gombolyodna át a sötéten és a szobán: — El is felejtettem mondani: megmosdhatsz, ha akarsz. Ott a lavór, a sarokban.

Ez váratlan örömre dobbantotta a szívét: veszélyekről és rettegésekről megfeledkezve rántotta le magáról a zubbonyt és a tépett, izzadság szagú inget: akkor már ötödik napja nem mosdott. A lavór mellett szappant is talált. Mikor kihúzta a fejét a vízből, hallotta, hogy az aszszony nevet a sötétben.

— Nesze — szólt át a hangja a szobán, és nyomban utána valami fehér repült az arcába. — Törülköző.

Nagyon jó vagy hozzám — mondta ő akkor hálásan, miközben belebújt a zubbonyába, és a szalmazsák irányába fordult. — Nem is tudom, miért vagy olyan jó.

— Mit csináljak veled, ha már a nyakamba szakadtál, te isten szegénye? — mormolta az asszony, és a hangján érezni lehetett, hogy már újra a szemére telepedett az álom. De aztán hirtelen felült. — Mit akarsz? — kérdezte élesen, mert meghallotta, hogy ő a szalmazsákhoz lépett.

— Meg akarom köszönni — mondta zavartan, és az asszony felé nyújtotta a kezét. Vékony kis aranyláncot szorongatott a markában: mosdás közben akadt a kezébe. — Emlékbe — mondta ügyetlenül —, vedd el. Lánc. Aranylánc.

Az asszony óvatosan kivette a kezéből, meglóbálta, feltérdelt, az ablak felé hajolt, úgy vizsgálgatta.

— Mi van rajta? Szív? — kérdezte.

— Szív — hajolt az asszony válla fölé, és újra megszédítette a testéből áradó, meleg illat. De akkor az asszony valami különöset kérdezett:

— A tied volt, vagy raboltad?

— Az anyámtól kaptam — válaszolta sértődötten. — Mit képzelsz rólam? Mi vagyok én, rabló?

— Katona vagy. Ellenség.

— Nem vagyok ellenség. Ha ellenség lennék, most nem lennék itt. Nem bujkálnék.

— Nem most kell bujkálni — mondta az asszony érdesen. — Most mindenki bujkál és mindenki szökik. Akkor kellett volna bujkálni, amikor elkezdődött. Akkor mit csináltál? Harcoltál. Hős voltál. Jó katona — mondta gúnyosan.

Megint tiltakozni akart, de azaszszony, mintha megérezte volna, kinyújtotta a kezét és megérintette a vállát.

Csodálkozva fordította a válla felé a fejét, de az asszony keze nem állt meg a vállán, lejjebb siklott, kitapogatta a kitüntetéseinek a zsebe fölé tűzött, keskeny szalagját, és megismételte: — Jó katona... Szakaszvezető úr.

Bosszúsan az ajkába harapott: a csillagjait és az érdemrendjei szalagját nem merte még lefejteni, félt. Majd csak akkor, ha biztonságban lesz. Amíg a tábori csendőrök kezei közé kerülhet, addig nem.

Az asszony megértette a hallgatását, gúnyosan bólintott: — Katona vagy. Ellenség. Mit tettél eddig, hogy ne légy ellenség? Mit tettél, azonkívül, hogy most bujkálsz és menekülsz? Mit tettél, szakaszvezető úr? — kérdezte halkan, de a hangjának most nem volt álom és béke íze: számonkérés, vád és keserűség volt a hangjában. Néhány percig várt, aztán a sarkára ült, és mert nem kapott feleletet, biccentett: — Mented a bőröd, szakaszvezető úr, ez az egész. Eh, menj a pokolba...

Odakint újra elkezdődött a pokoli hangverseny. Olyan volt, mintha a robbanások az ablak alatt csapódnának be, pedig az egész legalább két-három kilométernyi távolságban játszódhatott le kelet felé; ott volt az álcázott repülőtér, azt lőtték.

Az asszony felült.

A repülőteret lövik — mondta egykedvűen. Aztán figyelni kezdett, de nem az ablak felé: őt figyelte. — Neked mi bajod van? — kérdezte

csodálkozva. — Mi van veled? Te sírsz? — kérdezte elképedve, és bosszúsan felsóhajtott: — Na, meg vagyok én áldva veled is... No... te bolond..., hagyd abba, hallod? — Megmarkolta a vállát, rázni kezdte. Aztán újra felsóhajtott, ügyetlen gyöngédséggel a lehajtott, meg-megrázkódó fejre tette a kezét, megsimogatta a haját. — Hagyd abba — suttogta ismét, és ráhajtotta a fejét a fejére. Belőle pedig ellenállhatatlanul felcsuklott a zokogás, az álmatlan éjszakák, a didergős nappalok, a végtelen rettegések és rémült lapulások feltorlódott zokogása, és feledve ágyút, tábori csendőrt és a fémesen bronz színű égboltot, az aszszony ölébe fúrta a fejét.

Később, amikor ott feküdtek egymás mellett, szótlanul, különös: akkor már nem érzett félelmet, sem kimerültséget, sem a meghajszolt üldözött késő megbánásait, csak végtelen, jóleső nyugalmat és ernyedt megelégedettséget.

Az asszony egy kurta sóhajjal felkönyökölt.

— Még nem válaszoltál, szakaszvezető úr — mondta, és tágra nyitott szemmel nézett le rá. — Mit tettél azonkívül, hogy most mented a bőrödet és itt nyújtózol mellettem?

Már megint kezdi, gondolta akkor kényszeredetten, és békítőén, simogató mozdulattal az asszony derekára tette a tenyerét. De az asszony ellökte magától a kezét, talpra szökkent.

— Mindjárt hajnal van — mondta szárazon —, felkelek. Kikészítem a ruhát. Mosni fogok. A tiedet is kimosom. Te még maradhatsz. Aludj. Majd szólok, ha menned kell — többet nem szólt, szótlanul öltözött, felszította a kemencében a tüzet.

Ö pedig kicsit sértődötten, kicsit zavartan a feje alá kulcsolta a kezét.

Különös jószág, gondolta megbántottam De aztán a tiszta ing, a friss kapca jutott az eszébe, és elvörösödött. Elmegyek innen, gondolta sötéten, az asszony hajladozó hátának szegezve minden maradék önérzetét, még ma elmegyek. Éjszakára már nem jövök vissza. Elmegyek. Még ma. Vagy, ha nem ma, akkor holnap. Vagy holnapután. Visszavonhatatlanul elmegyek.

Aztán elaludt.

De a számonkérő hang még évek múltán is kísértette: — Mit tettél azért, hogy ne légy ellenség, katona?... és most, amikor annyi idő múltán megváltozott szöveggel hallotta felcsendülni egy másik asszony ajkán, az emlék kísérteties élességgel hasított belé. Miért van az, hogy a legönfeledtébb ölelései mögül is ilyen emlékeknek kell előlopakodniuk?

Mire tanította maga eddig a lányát? Mire nevelte? Mit tett azért, hogy a lánya, a tulajdon édes gyereke ne kerüljön buktató és válaszutak elé?

Mit tettél azért, hogy ne légy ellenség, katona?

Mire tanította meg maga eddig a lányát?

Mire ?

Hát mire? lobbant fel benne újra a keserű sértődöttség, de a gondolatai erőtlenül torlódtak egymásba, darabokra hulltak, s nem maradt utánuk semmi más, csak tanácstalan üresség.

(Részlet az író Egyszerű ügy című regényéből)

14