A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-21 / 20. szám
KÖLTEKEZÉSEM TÖRTÉNETE Magam sem tudom, miért, de az utóbbi időben otthon is, a munkahelyemen is ideges voltam. Semmiségeken felpaprikázódtam. Aztán belső szorongás és félelem lett úrrá rajtam. Ha csengettek, nem mertem ajtót nyitni. A közérzetemmel kapcsolatos jelek arra mutattak, hogy kórházba kerülök hamarosan. Úgy is történt. Nem segített semmi. Az injekció sem, amelyet a körzeti orvos fecskendezett belém. Mentőért kellett telefonálni. Bevittek a kórházba. Észnél voltam, s a nagy fájdalmak sem felejtették velem, hogy beledugjak a pénztárcámba ezer koronát. Méltányoltam a véleményét azoknak, akik azt mondják, pénz nélkül ne menj otthonról sehová, a halálba se. Milyen jó, hogy így cselekedtem. Most legalább már elmondhatom, hogy vastag pénztárcával mentem a kórházba és teljesen lapossal tértem vissza. A feleségem persze számonkérte rajtam a pénzt, hova tettem, mire költöttem, hiszen a kórházban ingyen adnak enni. A béke és a nyugalom kedvéért elszámoltam az utolsó fillérig. Vagyis: mikor élet-halál között vergődtem, szenvedtem a görcsöktől, ha nem jön mindjárt a mentő, ha nem kanyarodik azonnal a házunk elé, lehet, már nem is élek, alulról szagolom az ibolyát. Hullaházba visznek, nem kórházba. S van-e nagyobb, fontosabb dolog az életnél? Végeredményben a mentős és a kísérő száguldtak velem a halál ölelő szorítása elől a kórház felé. A görcsös fájdalmak, kínok közepette is azon töprengtem, hogy a gyorsaság, az élet megér nekem egy százast. A kórház bejárata előtt bele is dugtam a fehérköpenyes kísérő zsebébe. Ha életről, halálról van szó, ezen a száz koronán már ne múljék. Az orvosra sem panaszkodhattam. Az ápolónővel azonnal behívatott, és egyáltalán nem haragudott azért, hogy kopogtam, pedig az ajtón ott függött a tábla: kopogni tilos! Az sem volt mindegy, hogy mivel kezdte a vizsgálást, életem, betegségem történetének a számonkérésével-e vagy az azonnali segíteniakarással? A jóságos arcú doktor mindjárt vérvizsgát rendelt el, amelynek az eredményéből félreérthetetlenül megállapította, hogy hasnyálmirigy-gyulladásom van. Ember, örüljön, hogy még él! — mondta, s engem a könnyekig meghatott a súlyos betegség gyors felismerésével. Meg az aggódó, életemet féltő szavaival. Határozottan emlékszem, arra hívta fel a figyelmemet, hogy még élek, s ennek örülnöm kell. Mi tagadás, a kínzó görcsök ellenére is örültem ennek a nem jelentéktelen ténynek. Mert akárhogy is vesszük, csak jobb élni, mint kiterítve feküdni a hullaházban, vagy összezsugorodva szenvedni a hidegtől egy mélyhűtő fiókjában. S jóságos arcú orvosom rátermettségéről, rugalmasságáról téve tanúbizonyságot nem tétovázott, hogy mitévő legyen. Nem ült le mellém a heverőre, nem töprengett egészen fölöslegesen arról, mit csináljon velem. Rögtön beutalt a belgyógyászati osztályra. Háromszáz koronát csúsztattam a fehér köpenye zsebébe, mert az orvos mégiscsak több, mint egy mentőkocsi kísérője. Meg egyáltalán nem bizonytalankodott további sorsomat illetően. Nem felejtett ott a heverőn, nem ült le kávézni, és tisztességesen bánt velem. Nem neheztelt, amiért ilyen veszélyes betegséget szereztem magamnak. Nyugtatni sem próbált jóelőre a kálvinisták zsoltárával: de az embernek, Uram, meg kell halni. Intézkedett, s én a nagy betegségben is boldognak éreztem magam, amint a felvonó röpült velem a negyedik emeletre. A felvonó kezelője is felismerte a nagy életveszedelmet, amelybe kerültem, s nem késlekedett a gomb megnyomásával. Még lábujjhegyre is állt, hogy a felvonó könnyebben emelkedjék velem. Az életem akkor már az ő kezében volt. Mert ha történetesen úgy nyomkod meg valamit, vagy úgy nyomkod össze-vissza minden gombot, hogy a felvonó megáll a harmadik és a negyedik emelet között, ahogy szerelőink és javítóink gyorsaságát ismerem, ott múltam volna ki a felvonóban. Gondolnom kellett a felvonó kezelőjének a megjutalmazására, hiszen felfelé vitt, nem le a poklok fenekére. Az ötven koronát tőle sem sajnáltam. A belgyógyászati osztály szobájában újabb orvossal találkoztam. Az ő arca már nem volt nyugodt. Ideges ember benyomását keltette. Gondosan megvizsgált, belepillantott a papírjaimba, rendelkezett, vigyorgott, és majdnem úgy, mint aki már tudja, hogy ha eddig nem múltam ki a hasnyálmirigy-gyulladástól, majd kimúlok az éhségtől. A jelekből arra következtettem, hogy ezen az osztályon nem lesz szükség a számra és a nyeldeklőmre, az érbe csöpögtetik bele az életet megtartó szőlőcukorfolyadékot. Nem volt valami barátságos az orvos, de elfogult lennék, ha elhallgatnám, hogy mielőtt magamra hagyott volna, megveregette a pofikámat, és azt mondta, hogy ne féljek semmitől, ne gondoljak a halálra. Ö mindent megtesz azért, hogy gyógyultan hagyjam el a kórházat. Nem is gondoltam aztán az elmúlásra, teljes biztonságban éreztem magam. Azon járt az eszem, mennyit érhet pénzben egy olyan orvos szava, aki azt mondja a betegének, hogy ne gondoljon a halálra. Akárhogy fontolgattam a dolgot csak oda jutottam, hogy ötszáznál nem érhet kevesebbet. Mert lehet-e halálán levő betegnek szebbet, felemelőbbet mondani, mint azt, hogy ne gondoljon a halálra. Ha ezt nem mondja, biztosan arra gondoltam volna, meg az ezzel járó bajokra: hogyan temessenek, mit foglaljanak bele a búcsúztatómba, a Márton temetőben hantoljanak-e el, vagy inkább a krematórium füstokádó kéményén távozzam az árnyékvilágból. Egyszóval, minden bizonnyal ilyenekre gondoltam volna, s nincs kínzóbb annál, amikor az élőnek a halálra kell gondolnia. Aztán hirtelen abbahagytam az okoskodást, mert már az motoszkált a fejemben, hogy egy ilyen derék embernek talán kevés is az ötszáz korona, többet meg a legjobb akarattal sem tudtam volna adni. így is megfizetem jól azt a négy szót (ne gondoljak a halálra). Mindegyikért kap százhuszonöt koronát. Eldöntöttem tehát végérvényesen, hogy ötszáz. Sem több, sem kevesebb. És már a szép, kedves, csinos arcú ápolónőt nézegettem, aki türelemmel és szakértelemmel figyelte ágyamnál, hogyan csöpög belém az éren keresztül az a bizonyos szőlőcukor. Először csak hálásan pislantgattam rá, és meg sem fordult a fejemben, hogy neki is csúsztassak valamennyit. De amikor mosolyogni kezdett rám, és naponta megigazgatta a párnát a fejem alatt, valósággal lenyűgözött a figyelmességével. Micsoda nő! Milyen csodálatos nő! Önkéntelenül is latolgatni kezdtem, mit érdemel egy ilyen ember? Mennyi borravalót? Nem volt nehéz rájönnöm, hogy kevesebbet semmi esetre sem, mint a felvonó kezelője. Felépülésem napján aztán zsebébe dugtam az ötvenest, az orvosnak meg az ötszázast. Elbocsájtó levéllel a zsebemben harmatgyengén, reszkető lábakkal, de boldogan indultam haza. Örömömbe csupán annyi üröm vegyült, hogy mentőt nem kaptam, villamosjegyre meg mór nem maradt pénzem. Gyalog vágtam neki a göröngyös útnak ... MACS JÓZSEF Négyesikrek születtek a karlsruhi állatkertben. Az érdekes eseményt a fotoriporter is megörökítette: ime, az ifjú oroszlánkölykök ... Amikor Dustin Hoffman az első sikeres filmjeit forgatta Hollywoodban, későbbi felesége, Anne Bryne még a frankfurti Operában táncolt. Egy szólójáról filmfelvétel készült; véletlenül meglátta az Amerikában tartózkodó olasz rendezőnő, Lina Wertmüller. „Pontosan ilyen típusú lányt keresek A night full of rain című filmem egyik főszerepébe" — mondta. A hirek szerint Dustin Hoffman nem gördít akadályt felesége szereplése elé, bár úgy véli, hogy „egy örült is elég a családban". A párizsi fodrászok az idei nyári szezonra orientális stílusú frizurákat javasolnak a nőknek. Azokat, akik ezt jó viccnek tartották, biztosították, hogy ők valóban komolyan gondolták a dolgot... Minden múlandó: a kép Rita Hayworthot, az egykori szexbombát ábrázolja. Mint felvételünk bizonyítja, a teknősbéka is eltörheti a lábát. A seattlei állatkert illetékesei bizony eleget törték a fejüket, miként adhatnák vissza az óriási teknősbéka járóképességét. Eredeti megoldást találtak: a száztizenhét kilós állat alá négykerekű „kocsialjat“ szereltek. 18 o
