A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-05-14 / 19. szám

SZLOVÁKIÁI MAGYAR NÉPVISELETEK A szoknyát kiegészítő „szakácska" anyaga leggyakrabban fekete atlaszse­lyem volt. A szakácskán a „gallongot" mindig elől kötötték meg. Télen csiz­mát. nyáron csináltatott félcipőt visel­tek ünnepeken. Hétköznap leggyakrab­ban mezítláb jártak. Lányok a hajukat hátra fésülték egy brekocsba, és sza­laggal kötötték meg úgy, hogy az elöl­ről is látható volt. A menyecskék „du­­pétba” fésülték hajukat a „tarajos fí­­ketőhöz" és a „menyecskéskendőhöz" is. „Olyan dupétokat fésültek, mint a lónak a szemzői.” A hajat vízzel és zsír­ral tapasztották le, hogy szebben áll­jon. A menyecskés kendőre (melyet há­tul nagy maslira kötöttek) nagy ünne­peken tilankendőt tettek. A századfor­duló idején még tarajos fíketőt hord­tak. Ennek gyolcs volt az alapja, gaz­dagon díszítették szalagokkal, csipkék­kel, csillogókkal, pillangókkal. A tara­jos fíketőre felsőkendőt nem tettek. A menyasszony Inámban fehérben esküdött, ruhájának anyaga „grenadín", brokát vagy selyem volt. A gyerekek, fiúk-lányok egyaránt is­kolás korukig „zobonyban" jártak. A férfiak viselete hasonló mint a szom­szédos Ipoly menti falvakban. A fehér vászoning és a bőszárú gatya (fekete szakácskával kiegészítve) egészen a második világháborúig kedvelt viselet volt. A vastag sötétkék vagy feketeposz­tó zsinóros nadrág, lajbi és egyenes gallérú, mesterfogakkal szegett kabát már az 1880-as évektől kezdve tért hó­dít. Fekete szakácskájukon a zöld, fe­hér vagy fekete „gallongot" mindig elől kötötték meg. Fejükön kalapot, lá­bukon télen csizmát viseltek: nyáron leggyakrabban mezítláb jártak. Inám (Dolinka) az egykori Hont vár­megye területén fekvő falu. Ma a nagy­kürtösi járáshoz tartozik. Viselete az Ipolybalog környéki falvak népviseleté­nek legújabb formáját képviseli. Az inámiak öltözetében a régies vonások már az 1880-as években kezdtek elma­radni. A kivetkőzés azonban csak a má­sodik világháború után kezdődött meg. Ma már senki sem viseli a hagyomá­nyos öltözetet, de még minden háznál találni egy-két régi ruhadarabot. A századforduló idején a nők a fel­sőtesten télen-nyáron a vászon „sípaj­­jú" kivarrot vagy „slingelt" inget vi­selték. Erre jobb alkalmakkor szalagot is kötöttek. Nyáron ünnepi ruhadarab volt a „tilanból” készült „karikásing”, ezt gazdagon díszített, nyakig felcsukó­dó „brokáa" pruszlik egészítette ki. Ehhez az 1880-as évekig fehér hímzett nyakbakendőt viseltek. Télen a sípujjú vászoning fölött testhez álló bélelt „blúzkát", „farkasblúzkát" hordtak, amelyet selyemből, brokátból, de más anyagból is készíthettek. A farkasblúz­­ka elejét gazdagon díszítették csipké­vel, „forhamentlivel”. Ez a ruhadarab egészen a negyvenes évekig divatban volt. Ugyancsak télen viselték az ujjas­­ködmönt. A szoknya térden alul ért. Anyaga sokféle lehetett, leginkább azonban kar­ton, barchet, mosóbársony, gyapjú, kas­mír és az utóbbi időkben igen ked­velt a „brokát" volt. A gyapjú szoknya kockás volt. Kedvelt színpárosítások: zöld-fekete, a cindró (lila)-fekete, kék­fekete, zöld-cindró). A mosottabb szőr­szoknyát hétköznap is hordták. Külön fi­gyelmet érdemel a vasalt alsószoknyák kikészítése. Ezeket nem ráncolták, ha­nem nagyon erősen keményítve és szap­panozva vasalták olyan élesre, hogy gyakran a lábukat is felsértette. Annyi alsószoknyát vettek fel, hogy a felső szoknya szépen kigömbölyödött. (A so­ványabb lányok többet, a kövérek ke­vesebbet,) MÉRYNÉ T. MARGIT

Next

/
Oldalképek
Tartalom