A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-14 / 19. szám
PRÖZAÍRÓINK ARCKÉPCSARNOKA EGRI VIKTOR (1898) Érdemes művész, államdíjas, a Csehszlovák Békedíj, a Magyar Népköztársaság Zászló Érdemrend II. fokozatának kitüntetettje, Nemzetiségi díjas. Nagyszombatban született. Iskoláit szülővárosában és Bratislavában végezte. 1916-ban bevonult katonának, megjárta az olasz és nyugati frontot. Ezek az élmények adták kezébe a tollat, ö maga így ír erről: „Ifjúságom alapvető tapasztalatait nem az otthon, nem a szülőföld adta, hanem az olasz és nyugati front, az Isonzo és Verdun. Ott kellett megtanulnom nyitott szemmel belenézni a világ félelmetes, torz tükrébe, és ha később, egy szűkebb közösségben próbáltam rátapintani a gondjainkra, felmérni munkám hasznát, a frontélmónyek óhatatlanul belejátszottak mindenbe. A gondolataimba, a tetteimbe is.“ A két világháború között írásai a Prágai Magyar Hírlapban, a Reggel, Esti Újság, Magyar Újság, Korunk, Tátra című folyóiratokban jelentek meg. A fasizmus alatt hosszú évekig hallgatásra kényszerült. 1945 óta él Bratislavában, ekkor tért rá a drárrja művelésére is. 1949-ben az Új Szó munkatársa lett, ahol nyolc esztendeig vezette a kulturális rovatot, majd két évig a Hét főszerkesztője volt. A felszabadulás óta Egri alkotókedve egyre fokozódik, 1948 februárja után szinte minden évben egy-egy irodalmi alkotással jelentkezik. Egri Viktor a csehszlovákiai magyar széppróza egyik lefjelentősebb EGRI VIKTOR Bent az ágyasházban éktelen sápítozás és sírás-rívás fogadta: A halott még ott feküdt a heverőn, viaszsárgán és merev szemmel, csak a napfényben megvillanó mézszínű hajában volt némi élet. Megcsendesítette lépteit, és megállt a heverő lábánál. Nehéz, verejtékes munka előtt áll. Alboin bizonyára elvárja tőle, hogy bebalzsamozza szeretett asszonya tetemét. Most alkalma lesz felhasználni hazájában szerzett tudását. Töprengett, vajon megkaphatja-e mind a sókat és fűszereket, mirhát, füstölőket és illatos olajokat, amelyekre szüksége lesz, hogy megmossa és megtöltse vele a testet, ha kinyitotta üregeit, és megtisztította a gyorsan enyésző belső szerveket. Hagyta, hogy az asszonyok kárminfestékkel az élet látszatát kendőzzék a vértelen orcákra és ajkakra, ő majd csak éjszaka kezdi el munkáját, asszonyok nélkül, egyedül vén szolgájával, aki nem omlik össze ájulton, ha megnyitja a gyengéd mell üregét, és kiveszi a halott szívét, hogy szeszben oldott szerekkel megóvja az enyészettől. Töprengéséből Grimuald rezzentette fel. A püspök három papjával jött, hogy az elhunyt lelki üdvéért elrebegje az első imákat. Az asszonyok hirtelen abbahagyták a sápítozást. — Holnap reggel felravatalozzuk a templomban a királyasszonyt, hogy képviselője. Alkotásainak legnagyobb erőssége, fejlett írói stílusa és jellemábrázoló tehetsége. Fontosabb művei: A rácsablakos ház (regény, 1924), Felkél a nap (regény, 1928), Égő föld (regény, 1937), Közös út (színjáték, 1952), Márton elindul (regény, 1953), Ártatlanok igazsága (elbeszélések, 1954), öt színdarab (Gedeonház, Élni kell, Közös út, Házasság, Ének a romok felett, 1957), Szívet cserélni nehéz (1960), Keserű égbolt (novellák és elbeszélések, 1961), Boldogok szigete (1964), Megmondom mindenkinek (1965), Emberközelben (1967), Agnus Dei (1969), Tiszta források tanulmányok, (1972), Csöndes esték vallomása (tanulmányok, 1973), a Rivaldafényben (tanulmányok, 1975), Angyalbőrben (önéletrajzi regény, 1976) stb. mindenki illőn búcsút vehessen tőle. Alkonyatkor aztán átadjuk a földnek múlandó tetemét — mondta Grimuald rendelkező hangon. « — Hogyan, püspök úr? Egy éjszaka alatt nem készülök el munkámmal — jegyezte meg Maxentiusz, és kétkedőén ingatta fejét. Az ősz ember szemében vad láng csapott fel, s kezét tiltón felemelte: — Megállj, pogány I Nem tűröm, hogy Klotszvinda királyasszony tetemét pogányul bebalzsamozzák!... Amint a Mennybéli az enyészetnek szánt, ahhoz ne merjen ember keze istentelenül nyúlni I — Királyok kiváltsága ez, püspök úr! — Miféle királyoké? Olyanoké, akik a pokol szolgáil — reccsent keményen Grimuald hangja. — Az én kegyelmes uram igaz hitű, ezt vésd jól eszedbe, Maxentiuszl — Nem periek veled, Grimuald. Azt teszem majd, amit a felséges úr parancsol — szólt az öreg csendesen, és néma főhajtással elhagyta az ógyasházal, hogy a további vitát kerülje. Az istállók felé irányította lépteit. Alboinra itt akadhat legelébb, ha viszszatér vad vágtájából. Az udvaron egy rabra esett a tekintete. Visszahőkölt, egész valójában megrendült, annyi fájdalmat látott kínokhoz és elviselhetetlen szenvedésekhez szokott szeme a férfi arcán. — Mi bajod? Annyira fáj neked is a királyasszony halála? — állt meg előtte. Felismerte már: a lovász volt, aki az istállóból elővezette Alboin lovát, és a nyeregbe segítette urát. Komor és büszke arcát különben sem felejthette: homlokán egy kardvágás egyenes sebhelye csomósodott; keményen összezárt ajkán, könnytelen szemében ott a mondhatatlan fájdalom. A rab nem felelt, néma maradt, mint az olyan ember, aki ritkán nyitja szólásra ajkát, aki rég megtanulta, hogy minden fölösleges szó csak bajjal és büntetéssel jár. — Beszélj! — sürgette Maxentiusz türelmetlenül, mert érthetetlen volt előtte, hogy nemtelen rabban oly mélyre ásson a részvét. — Nekem a magam bánata fáj, uram — mondta ekkor a férfi, és mellére ejtette fejét. — Miféle bánat? Az ember tehetetlen mozdulattal széttárta két karját, mintha jelezné, hogy itt nem használ, és minden oly kétségbeejtőn reménytelen. — Meghal az én kicsi asszonyom — re bég te. — Meghal? — Nem tudja megszülni magzatát — lehelte alig hallhatóan az ember, és pillantásán látszott, hogy nem vár segélyt, se vigaszt. Egyedül kell szenvednie most is, mint mindig, amióta eszét bírja, rabságot, fagyot, éhezést, sebeket. örökre elfogy a gyér öröm, a csipetnyi boldogság is, amit az élettől kapott, és csak a fekete bánat boldogtalan terhe marad a sírig. — Várj itt rám — ébredt fel Maxentiuszban az orvos lelkiismerete, és besietett a palotába. Kisvártatva visszatért. Jobbjában lenvásznas göngyölegben késeit, orvosi szerszámait és gyógyító kenőcseit hozta. — Mutasd az utat! — intett parancsoióan a várakozó rabnak. — Mi a neved? — Medvének hívnak, uram. Valóban olyan volt, mint a hegyi medve, fekete és szőrös, s két meztelen karján az izma, akár a kötél; csontot roppanthatott, halálos lehetett a szorítása. A palotától alig kőhajításnyira egy iromba épület hosszúkás tömbje barnállott. Falai közt az udvar lánc nélkül dolgozó rabjai laktak asszonyostul, gyerekestül. Medve felvezette Maxentiuszt az emeletre. Fent az egykor szellős és tágas termet deszkákkal számtalan apró rekeszre osztották, és mindegyik rekeszben egy-egy család fejtette vigasztalan szennyét és végtelen nyomorúságát. Maxentiusz még sohasem járt a rab cselédek szállásán, nem ismerte a férgektől, patkányoktól 'nyüzsgő lakhelyeket, ahonnan a halál több áldozatot ragadott el, mint a pannonok barlangjaiból, a dombok agyagos oldalába vájt odúkból. A szállás nehéz szaga majd megfojtotta, de most nem finnyáskodhatott. Itt fent már vezető nélkül tájékozódott: ment az egyik rekesz felől szüremlő^ vinnyogó hang felé. — Maradj! — intett a mögötte lépkedő férfinak, és előresietett. Ott bent, rongyokkal takart vackán, a halállal viaskodott egy kicsi asszony. Maxentiuszt megdöbbentette, mennyire hasonlít Klotszvindához. Ugyanaz a mézszínű, buján burjánzó haj, ugyanaz a sovány, sápadó orca és kékülő ajak! Vagy talán csak a halál fojtó réme teszi oly hasonlattosá őket? Az egyik világra hozza magzatát, de ő maga levérzik menthetetlenül, ez meg itt hal meg órák vagy talán percek múlva, mert nem tudja megszülni gyermekét. Halk, elerőtlenedett pihegése elárulja, nincs ereje már, hogy gyermekének életet adjon. Asszonyok siránkoznak itt is, riadtan jajongó némberek, akik előtt nem rejtély az életadás, és nem titok a halál sem. Tehetetlenül állják körül a vajúdó vackát, kezük összekulcsolva, összefonva bénán, s csak azt várják, hogy mielőbb jöjjön a halál, hozza meg mihamarább a kínlódás végét, a megváltást. Három csodálkozó, kérdő szempár tekint Maxentiuszra. Mit keres itt? Hogyan? Férfi segítsen, ahol az ő tudásuk véget ért? Orvos? A királyasszony orvosa! De hiszen rajta sem tudott segíteni! Mit keres itt? Megöli ezt az asszonyt is?! Maxentiusz megérezte, hogy riadt pillantások mélyén elfojtott és kitörni nem tudó gyűlölet lappang. De most nem törődhet ezzel a mélységes, csaknem gyilkoló néma ellenszenvvel. Forró vizet kér parancsoló hangon, és az asszonyok, mintha nyomasztó varázslat alól szabadulnának, hozzák a forró vizet, valahonnan tiszta rongyokat is kerítenek, és Maxentiusz megkezdi küzdelmét a halállal. Ha előveszi minden törnél élesebb kését, és megöli az asszonyt, a gyermeket talán elevenen kiveheti az anyaméhből. De neki mind a két élet kell, mind a két életet ki kell ragadnia a halál fojtó öleléséből! A gyerek, a kicsi asszony első magzatja, keresztben fekszik a méhben. Meg kell erősíteni a vajúdó asszony szívét. Orvosság kerül elő a vászongöngyölegből. Maxentiusz friss vízbe önti és megitatja a vajúdóval. Szőke a neve, s három napja kínlódik így, mondják kérdésére az asszonyok, és ellenszenvük végképp felenged. Tele vonnak készséggé , segíteni,, seg'teni akarnak, hogy világra jöjjön Szőke magzatja, és ő is életben maradjon Medve örömére. Maxentiusz gyorsan dönt: a vajúdó asszony méhében meg kell fordítani a magzatot. A kockázat mérhetetlen, de nem habozhat tovább ... Óráknak tűnő percek után idétlen, gyönge gyereksírás reszketted meg a lépcsőn kuporgó Medvét. Elitéből felpattan, mintha kötéllel rántották volna a magasba. — Gyerek!... A gyerekem! — ujjongott fel. A rekesz előtt Maxentiusz állja útját. — Asszonyod él, hagyd mosti pihenni — szól gyengéden. — Uram! Uram! — rebegi az ember, és térdre omlik Maxentiusz előtt. Nem találja a hála szavát, csak a szeme telik meg fényességgel, s Maxentiusz úgy megy tovább, mintha e pillanatban gazdagon megajándékozták volna. Kint már hosszú árnyéka nőtt a palotának. Sietni kellett, Alboin bizonyára visszatért mór útjáról. Felsietett a lépcsőn, és szívében nagy-nagy békesség és öröm volt. Hajnalban egy életet ragadott el tőle a halál, de most alkonyatkor győzött felette. Hogy az egyik királyné volt és a másik csak rabasszony? Nem fontos! Az élet lánca valahol megszakad, másutt erősebbé kovácsolódik. Királyok válnak parázna szenvedélyek, gyilkos vágyak rabjává, és rabok válnak szabaddá, tiszta emberi érzések és tiszta tettek uraivá. MAXENTIUSZ (Részlet az író Égő föld című regényéből) 14
