A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-14 / 19. szám
a neveket, azoknak a neveit, akiknek képmása itt van fába faragva, vászonra festve, A bácsi mindenkit ismer, tudja, melyik szobor, kép kit ábrázol, s mint valami tárlatvezető kalauzol végig a szobán. Mindegyik alkotásról olyan szeretettel beszél, mintha legalábbis ő készítette volna. — Szegény Jani, mutat az egyik szoborra, már nincs köztünk, meghalt. — Fába faragott emléke azonban itt maradt. Az udvar végében valamiféle kamra áll. Ez a raktár. Itt akad még csak látnivaló. Nagyjából kifaragott „lealapozott" szobrok, vésők, kalapácsok. — De hát tulajdonképpen hol dolgozik a fia? — kérdezem. Költemények—fában Szenvedő Mintha nem is a hepehupás Gömörben járnánk, egy darabig sík terepen szalad velünk a kocsi Hanva felé. Már messziről látni a falu tornyát. Beérünk a faluba. Szemben a templommal a parókia: itt élt, dolgozott Tompa Mihály. Végighaladva a hosszú főutcán, egy bokrok mögött megbúvó ház előtt állunk meg. A kapun belépve nagy gazdasági udvar tárul elénk. Domboldalnak vetett háttal csűr, fészer, istállók. A ház bejáratát fából faragott állatfigurák őrzik. Odébb, kissé feljebb a domboldalban új, emeletes épület. A felvezető lépcsőkön, idősebb ember jön felénk, a kutyaugatásra. Előtte kötény, alighanem megzavartuk a munkájában. Fürkésző szemmel vizsgál bennünket, mintha — még mielőtt megmondanánk — ki szeretné találni, hogy vásárlók vagy csak kíváncsiskodók érkeztek-e. — Tegnap délelőtt háromszor is hazapgrott. Ma még nem volt idehaza, de biztosan megjön. Várják meg — mondja, amikor megmondjuk, mi célból jöttünk. Igo Aladárral, a szerte Gömörben, sőt annak határain túl is ismert fafaragóval szeretnénk beszélni. — Műtrágyát raknak a telepen — teszi hozzá. Igo Aladár ugyanis a helyi termelőszövetkezetben dolgozik. Az idős bácsi, akivel beszélgetünk, és aki most az egyik szobába invitál bennünket, hogy a festményeket, szobrokat megnézzük, Igo Aladár édesapja. Az előszobában, a konyhában és a szobában elhelyezett festmények, szobrok — vászonra, átvitt, fába faragott arcok, mozdulatok — arról tanúskodnak, hogy — Itt is, meg fent a szobában, s az istállóban is. De ott abban a műteremnek kinevezett nagyobb szobában, inkább csak fest. Az udvaron kisebb farakás; a hasábok, rönkök várják, hogy sorra kerüljenek, szobor legyen belőlük. Az istállóban satuba fogott, lenagyolt fa. Az emberi kéz, véső, kalapács nyomán már kezd formálódni. A jászol mellől jámbor tekintettel néz ránk egy tehén. Az új házban, az előszobában festőállvány, rajta félig kész festmény. Az egyik unoka, világosit fel bennünket kísérőnk. A műteremben szintén festőállvány, ecsetek, festéket, félig kész és befejezett képek. Amint megyünk vissza, lefelé a lépcsőkön, kiváncsi gyerekszemek kísérnek. Traktor fordul be a hosszú műtrágyaraktárba. Vezetőjétől érdeklődünk Igo Aladár után. „Itt van, azonnal küldöm." Kisvártatva zöldköpenyes, középkorú férfi tűnik fel a raktár másik végében. — Engem keresnek? — kérdi, amikor odaér. Bemutatkozunk. Az első dolog, ami megragad, szép, gömöri tájszólása. Megkérem, álljon a fényképezőgép elé. — Azonnal, csak levetem ezt a poros, bűzlő köpenyt — mondja. Bal kezével megemeli sapkáját, jobbjával hátrasimítja a haját és már néz is hunyorogva a sapka ellenzője alól a lencsébe, illetve valahova el fölötte a távolba. — Elég korán kezdtem el festegetni és szobrokat formálgatni gipszből. Amikor hazajöttem a katonaságtól, akkor tértem át a fára. Ez megy a legjobban, a fafaragás, úgy érzem. Először „sima" technikával dolgoztam. Lecsiszoltam a szobrok felületét, azután festettem őket. De ezzel már felhagytam. Van azonban még egy-két ilyen szobrom. Például a Tompa- meg a Petőfi-fej. Tompa Mihályt sokszor lefestette, fába faragta. — Kötelesség, — mondja. — Ffogy mikor dolgozom? Reggel, mielőtt munkába megyek, meg este, munka után. Sokszor késő éjjelig is dolgozom. Attól függ, hogy mit akarok faragni, aszerint kell megválasztani a fát. Nem igaz, hogy csak hársból lehet jól faragni, ahogy sokan hiszik. Szívesen használok vadalmát, körtét, de dolgoztam már eper-, dió- meg más fával is. — Melyek a legkedvesebb alkotásai? — Mind, mind az összes — vágja rá gyorsan, szinte a gondolattól is félve, hogy választania kell. Neves emberek, írók, költők, politikusok, színészek képmását készítettem el. A legszívesebben mégis a környezetemben élő embereket mintázom meg. Úgy érzem, ez a leghálásabb téma. Figyelem a falu, a gömöri emberek életét, pillanatokat lesek el, hogy aztán később fába véssem. Ilyen megfigyelésekből születtek nyilván azok az alkotások, amelyeknek Igo Aladár a „Pihenő", „Kaszakalapáló", „Szenvedő", „Téglahordó" elnevezéseket adta, és amelyek legsikerültebb alkotásai közé tartoznak. A közelmúltban a rimaszombati múzeum rendezett sikeres kiállítást műveiből, tavaly pedig Rozsnyón láthattuk néhány alkotását a gombaszögi kulturális napok keretében. A „Pihenő" és a „Kaszakalapáló" Drezdában is szerepelt egy kiállításon. — Elismerték, hogy kitűnő technikával dolgozom — mondja. Hangjában a dialkotójuk nem mindennapi tehetséggel megáldott ember. Tompa Mihály, Petőfi Sándor, Fucík ... és még legalább két oldalon folytathatnám a felsorolást, Pihenő Igo Aladár csekvésnek a legcsekélyebb nyomát sem fedezem fel. Igazi őstehetség, népművész. Mint elmesélte, már fiatal kora óta festeget, formál szobrokat. Miért nem ment tanulni, miért nem képezte magát? Ezek a gondolatok járnak a fejemben, azonban nem mondom ki hangosan. De mintha csak gondolataimban olvasna, hirtelen erről kezd beszélni. — Szerettem volna tovább tanulni, csakhát nagyon zavaros időkéit éltünk akkor. Kellett a pénz, hát megfogtam a dolog végét. Ha akkor más világ van, tán én sem itt vagyok most. Igaz, hívtak már máshova dolgozni. Legújabban a kőfaragó üzembe. Most már nem megyek, itt érzem jól magam. E:z az én világom. Elvégzem a munkámat, azután festek, faragok, csak úgy a magam mulatságára. GORFCIL JENŐ (A szerző felvételei) Kaszakalapáló
