A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-05-07 / 18. szám
dégségbe, mulatságra, valamelyik közelebbi vagy távolabbi faluba nyitott szekéren vitték a „ruhatárát", hogy ott óránként átöltözhessen . . . A rappi fiatalok egy egész friss esetről mesélnek: az egyik kamaszkorú legényke Zsigulival érkezett a teadélutánra, s aztán „félidőben" hazaugrott a másik kocsiért. „Szorgos nép a kalondai" — mond- j ják. Dicséretükre mondom én is, mert így igaz. Joggal büszkélkednek is vele: „Nékünk mindig volt mit aprítanunk, a tejfölbe is, nem csak a tejbe . ..” A kalondaiaknak talán a kultúrház a legnagyobb büszkeségük. Megmutatták. Azt hiszem, az egész járásban nincs nagyobb. Nem tudom elég messziről fényképezni, hogy beférjen a gép lencséjének látószögébe. Az idén eddig két rendezvény volt a kultúra mutatós hajlékában. Egyszer a süketnémák losonci intézetének színjátszói léptek fel, egyszer meg a sávolyi fiatalok irodalmi színpada adott műsort. Meg is nézte őket vagy ötven ember... A kultúrház kong az ürességtől, környékét felverte a gaz, mindenütt lim-lom, szemét. Csináltam egy kis felmérésfélét, utólag jöttem rá — feleslegesen. Négy Hét, négy Nő, három Szabad Földműves jár a faluba. A személygépkocsi-tulajdonosok számát 25-nél meguntam számolni... Mivel szórakoznak a kalondaiak? Megkérdeztem: — Mit csinál a legszívesebben sza- j bad idejében? — Bedobni... — ?! — Kettő után valamit, mert akkor nyit a kricsmi... — nevet V. öblös hangon saját „szellemességén”. Azt mondták, sorvad a falu. Ez igaz. Rossz a fekvése itt a határ mellett, a városi élet vonzása, az ottani jobb munkalehetőségek, iskolák „kiszívják" az embereket a faluból. 1972-ben még 375 lakosa volt Kalondának, három évvel később 294, ma alig 280 . .. Etnográfusaink szerint a falu neve a kaloda szóból származik. (A kaloda kínzóeszköz volt, két cölöpre erősített deszka, melynek nyílásaiba beszorították az elítélt fejét és végtagjait. Egyes vidékeinken szégyenfának is nevezik.) Nem tudom, mi köze volt a múltban Kalondának a kalodához. Ma azonban nem tudok szabadulni a hasonlattól: mintha a múlt örökségének kalodájában vergődne e falu maroknyi népe. Lakói talán nem érzik ezt; vagy ha érzik is, nem tudnak vagy akarnak változtatni rajta. Az életstílus olykor könynyebben, hamarabb változik (itt is 14 családi ház épült az elmúlt 5—6 év- I ben, s a kocsikról már beszéltem), mint a gondolkodásmód, a társadalmi tudat. Hogy miért megy ez ilyen lassan éppen Kalondán, miért olyan erős még ma is annak a bizonyos nyűgnek, kalodának kötése itt, arra nem sikerült megtalálnom a választ. PALHAZY JÓZSEF A szerző felvételei Szép, rendezett a falu főutcája KALONDA - KALODA Kicsiny kis falu a luceneci (losonci) járás déli részén Kalonda. De már anynyit hallottam róla. Igaz, nem is annyi- i; ra magáról a faluról, mint inkább lakóiról, a kalondai mentalitásról. Újdonsült ismerősöm legyint: — Gyakran vadulnak meg errefelé a szelek. Ez itt szinte már így természetes. Vihar támad, felkap s az ember szemébe vág egy maréknyi port, aztán ugyanolyan gyorsan, váratlanul elcsen- j desedik a szél, megrekken a levegő... S De most másfajta viharról lesz szó, melynek utórezgéseit még ott érezni a levegőben. Most már lassacskán lehiggadnak a kedélyek, a háborgó indulatok. Az üzletház falai végül is állnak; megszűnt hát a „vihar" oka, az új bolt körüli herce-hurca. Csak úgy épülhetett volna meg akár a régi bolt helyén, akár másutt a község belterületén, ha innen is, onnan is „lecsíptek" volna néhány négyzetmétert a szomszédos belsőségekből, kertekből. Erre aztán egyhangú (!) szavazással megszületett a döntés: épüljön fel az új üzletház a falu végén. — Most mégis ugyancsak morgolódik a falu — mondja Albert Béla, a rappi hnb titkára, (közigazgatásilag Kalonda Rapphoz tartozik). — Felhánytorgatják, hogy messze az új bolt, a vasút- I állomástól számítva a falu túlsó végén. Viszont azokkal is egyetértenek, akik a kertjük egy darabját féltették. Természetesnek tartják, „én sem adnám", mondják. Félve írom le a titkár nevét, vélemé- í nyét. Nem szeretnék újabb kellemetlenségeket, haragot zúdítani a fejére. A kalondaiak folyton arról panaszkodnak, hogy elnyomják őket, hogy Rapp az ő kárukra épül, terebélyesedik. Hogy csaknem háromszor akkora, mint Kalonda? Hogy fejlesztésre kijelölt község? Hogy a közigazgatásilag Rapphoz tartozó többi falu lakói nem éreznek semmiféle hátrányt, elnyomatást? „Az ő dolguk, ha hagyják magukat...! Az óvodánkat is elvették, most hordhatjuk Rappra a gyerekeket!" Hogy Kalondán óvodaköteles korú gyerekből tíz sincs?! „Azért még óvoda lehetne!” Hogy lévén az utolsó falu az országhatár innenső oldalán, kiesik a környék falvait összekötő útvonal forgalmából? „Azért még hordhatnák szüleik azt a 25—30 óvodást Rappról Kalondára." Nem könnyű olyan embert találni Kalondán, aki bátran elmondaná a véleményét az újságírónak. Jártam már riporton, országos jelentőségű üzemekben, gyárakban, laktanyákban, de sehol nem kellett annyiszor igazolnom magamat, mint Kalondán. Délután a járási pártbizottságon említést tettek egy kalondai telefonálóról, aki „kötelességének érezte jelenteni", hogy egy „gyanús külsejű idegen” szólongatja a falu polgárait, bizonyára „felforgató célzattal” és „furcsa alakú” fényképezőgéppel fényképez... A telefonáló persze elfelejtett bemutatkozni. A falu szélénél kezdem, azazhogy kezdeném ... Az első négy házban önérzetes „nem nyilatkozom”-mal csapják be orrom előtt az ajtót, de a legtöbb helyen a kapun sem jutok túl. „Az én portámra ugyan be nem teszi a lábát!” — rikácsol egy harcias háziaszszony. Akad ugyan, aki szóba áll velem. (Talán mert még nem jutott el a fülükbe a felháborodás hangja: „Mi jogon avatkozik be ez az idegen a mi dolgunkba?!" A „nyilatkozók" azonban rögtön begombolkoznak, furcsán félrenéznek, amikor olyan dolgokkal hozakodom elő, amelyekről a kalondaiak nem szeretnek beszélni. Hát bizony vannak ilyen dolgok szép számban. Hivatalos papírokból szereztem például tudomást az S. és az R. családok marakodásáról, ami már több évtizede is tart s valamikor nemegyszer véres verekedésekké fajult. Ma már csak „az én házam (kocsim stb.) nagyobb, szebb, újabb” fajta versengésben meg mindenféle nevetséges feljelentgetésben nyilvánul meg. Lakosainak számához viszonyítva a múltban Kalondán élt a legtöbb nagygazda a környéken. Persze ez még önmagában nem lenne „bűn”, ha a kulák-múlt számos vetülete nem lenne megfigyelhető még ma is, a másodikharmadik nemzedék életében. Hallottam húszéves kalondai legénykéről, aki lányos háznál kétszázezres bankbetétjével, jóég tudja, hány szobás házukkal hencegve kezdte az udvarlást. . . A környező falvakban nevetve mesélnek egy ötvenéves anekdotát R. menyecskekoráról, akinek búcsúba, ven-4
