A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-30 / 17. szám

Nincs, pontosabban szakemberek — statisztikusok, szociológusok — körében sem találtam elfogadható alapul — támpontul szolgáló adatot ingázók szá­máról. Ezrek? Tízezrek? Százezrek? Ta­lálgatások. Van, aki hétjegyű számot ,,saccol". Ez is elképzelhető. Maja Gardosová, a Szlovák Tudomá­nyos Akadémia Szociológiai Intézetének fiatal dolgozója az ingázók „rétegen belüli csoportjairól" beszél. így ismer­kedem meg a szakkifejezésekkel de a vártnál lényegesen kevesebb, szegé­nyebb, „anyaggal" szolgál intézetünk. — Az egylaki ingázók vannak több­ségben. Ezek reggel mennek, este Jön­nek. A kétlakiak hétvégén, kéthetente találkoznak a családdal. Van még egy jelentős csoport, a vándormunkásoké. Heteket, hónapokat töltenek távol — zömével szerelők, építők. Munkájuk min­dig máshová szólítja őket.. . Sürgetően aktuális lenne már behatóan, tudomá­nyos alapossággal foglalkozni ezzel a jelenséggel — fűzi hozzá, úgy értem, kicsit mentegetődzésül is. * * * Az ingázás életmód. Egyéniséget, jel­lemet formáló — alakító életmód, szám­talan más vetülettel, kihatással, össz­társadalmi jelenség, mert szerény becs­léssel is százezrekről van szó. S nem­csak arról, hogy ezeknek az emberek­nek a szabad idejük rövidül meg o na­ponta vonaton, autóbuszon eltöltött egy­­két-három órával. (Tapasztalatból tu­dom, ezt az időt nehéz „okosan", cél­szerűen, hasznosan eltölteni.) Nemcsak plusz megerőltetést jelent az utazgatás. Megfigyeltem, a huzamosabb ideje in­gázókra valamiféle nyomott, fáradt, fá­sult kedélyállapot is jellemző. Pedagó­gusok erősítettek meg egy másik felte­vésemben: különösen serdülőkorban több súlyos problémájuk van az ingá­zó szülők gyermekeivel, mint általában. S két elszomorító adat, lengyel felmé­rések eredménye: az egyazon szintű munkakört betöltő alkoholisták és ön­gyilkosok között is túlsúlyban vannak a huzamosabb ideje ingázók. A válásba torkollt házasságokról számos felmérés készül, de egyikük sem próbálja ebből a szemszögből vizsgálni a jelenséget, pedig bizonyára itt is közrejátszik az ingázó életmód. Pályaudvarok álom-gyötört arcú, hu­nyorgó hajnalai. Fekete munkósvonatok. Tolongó zsúfoltság, érdes hangú fél­szavak, köszönés vagy káromkodás, sporteredmények, az esti krimi vissz­hangjai „Ki volt a gyilkos? Engem el­nyomott az álom!'1, zsíros kártyapartik húszfilléres alapon, kedélyborzoló va­gány-szöveg .. . — Talán megharagudott az asszony — tűnődik mellettem egy gyűrött arcú, harmincéves forma férfi. — Azt mond­tam, elég, már aludni is kell...! Kaján röhögés. „Valid be, hogy már nem bírsz... no hisz majd keres mást..." Tétován szégyenkező, zavart félmosoly. — Hová? — Gyetván dolgozom. — Losonci? — Rappi vagyok. Rapp hét-nyolc kilométerre van Lo­sonctól. Barátja, aki ott dolgozik, hord­ja be minden reggel kocsival az 5,08- kor induló személyhez. 6,12-re ér Gyet­­vóra, fél hétre munkahelyére, a gép­gyárba. Ha nincs késés. 16,23-kor in­dul egy vonat visszafelé. Rendszerint fél hét után ér haza, lakóhelyére. Napi há­rom óra. Átlagos? Nem tudom, van aki többet, van aki kevesebbet utazik. — Nem tudna közelebb munkát ta­lálni? — Talán ... De megszoktam, nem is keresek rosszul, a kollektíva is jó. Ki miért vállalja az ingázás gyötrel­meit? Erre sincs általános érvényű vá­lasz. Jobb kereseti lehetőségek? Szám­talan esetben, de mégsem jellemző. Megfelelő munkalehetőségek híján? Az esetek nagy részében, de ez sem egy­értelmű indok. El kell fogadnom. H. Pál noteszomba jegyzett válaszát: „Mert így hozta a sorsunk. .." Utánanéztem ugyanis és kiderült, nem kéne alkalmi ismerősömnek Gyetvára utazgatnia, Lo­soncon is el tudna helyezkedni a szak­májában, fizetése sem lenne kevesebb. Mindezt ő is tudja; a gépgyár hirdeté­se sárgán virít az állomás peronján .. . * * * Megértem, hogy városaink munkaerő­­igényei nagyobbak annál, ami lakosaik számából adott. A környező falvakból (15—20 kilométeres körzet) történő in­gázást majdnemhogy természetesnek tartom. Losonc környékén folytatott vizs­gálódásaim egy ellentmondásos, már­­már paradox jelenségre is fényt derítet­tek. Egyetlen példa: a városból csak­nem 700 ember jár a szomszédos Fü­lekre dolgozni. Fülekről ugyanakkor 300—400-an Losoncra. S Losoncra nem csak fülekiek járnak — a losonciak sem csak Fülekre. Az ország más vidékeit járva meggyőződhettem arról, hogy ez sem helyi jelenség. Akaratlanul is fel­ötlik a kérdés: beszélhetünk-e felsőbb szintű munkaerő-szervezésről?! • * * Milyenek az ingázók? Mint ahogy nincs (statisztikai értelemben vett „át­lagember", ugyanúgy megválaszolha­tatlan ez a kérdés is. Milyenek az in­gázók? Mint minden ember, s mégis könnyen, „messziről” felismerhető je­gyeket hagy rajtuk életmódjuk. Vizsgá­lódásaim során teleírt jegyzetfüzeteim­ben lapozgatva néhány érdekes, elgon­dolkoztató „jellemző" rajzolódik elém. Még szabályt erősítő kivételnek is csak elvétve akad munkahely, ahol ne dolgoznának „földiek" — ugyanabban a faluban lakó (onnan származó) mun­kások. Sőt, ipari nagyüzemeinkben, el­sősorban a nehéziparban, ahol az in­gázók száma is nagyobb, egyes munka­­területekre, szakmákra csoportosulnak az egy vidékről jött dolgozók. Az ostra­­va-karvinái bányavidéken még ma is egy-egy tárna környékén, egy csoport­ban, brigádban találjuk a csallóköziek, nógrádiak, gömöriek zömét. Jellemző lehet az is, hogy a segéd­munkásoknak 85—87, a szakmunkások­nak már csak 50—55, a vezető beosz­tásban dolgozóknak alig 1—1,5 száza­léka ingázó. S végül két, az ingázókat dicsérő, tényszerű jelenség. A társadalmi, kö­zösségi munka terén, szerényebb lehe­tőségeik, rosszabb körülményeik ellené­re, az ingázók általában az aktívabbak. Ennek oka bizonyára az egymáshoz va­ló szorosabb kötődésben csírázik. Ez­zel rokon az az ugyancsak ellentmon­dásos, de örvendetes tény is, hogy a gondatlanságból eredő üzemi balese­tek okozói, elszenvedői között is ők van­nak kevesebben. » « • Ingázók. Gyakran értetlenül szemlé­lem ide-odautazásukat, úgy érzem, sok­szor feleslegesen vállalják az ezzel járó nehézségeket, gyötrelmeket, az álmat­lanság vörös csípését szemükön, a fá­radtság bénító ólomsúlyót izmaikban, ahogy szisszenve riadnak, amikor el-el­­bóbiskolva zötyögő vonatokon fejük ne­kikoccan a kopott ülések támláinak. De van ebben a meg nem értésemben egy nagy adag, őszinte tisztelet is. Ez a legkevesebb, ami nekik kijár. PALHAZY JÓZSEF Kontár Gyula felvétele 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom