A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-04-16 / 15. szám

LOVICSEK BELA KÉT KARCOLATA A BOSSZÚ Hogy mi minden megtörténik! Ügy mondom el az esetet, ahogy hallottam. Kovács Péter azon a napon is telve derűvel és életkedvvel, valósággal rö­pült hazafelé. Miért is ne tette volna két heti hózasélet után? Felesége cso­dálatos assozny: kedves, bájos, forró a csókja és az ölelése, s ami manap­ság ritkaság — főzni is tud. A postaládában ákom-bákom betűk­kel megcímzett levelet talált. A felesé­ge nevére szólt. Ki írhatta? A lakásban nyomban felbontotta és megrökönyöd­ve elolvasta: „Drága anyukám... Férj­hez mentél és velem nem is tudat­tad ... Nagyon fáj a szívem ... Remé­lem azért nem feledkezzél meg rólam. Milliószor csókol, leányod: Ciliké...” Akkora harag gyűlt össze az újdon­sült férjben, hogy az egész lakótelepet le tudta volna rombolni. Mire hazaért a mit sem sejtő felesége, mintha telje­sen becsavarodott volna: tombolt és üvöltött. Az asszonyka elolvasta a levelet. — Csak nem hiszed el, Péter?... Rossz tréfa az egész — mondta felka­cagva, ami még jobban felbőszítette a férfit. Egyszóval a levél megmérgezte az életüket, aminek az lett a vége, hogy nemsokára elváltak. Az asszonyka visszaköltözött a szülei­hez, a férfi maradt a lakásban, az övé volt. Egyik este csengett a telefon — ismeretlen férfihang röhögött bele: — Hogy ízlik a boldogtalan magány, férfitársam? — Hülye! — bőszült fel Kovács Péter és lecsapta a kagylót, de kisvártatva újra berregett a készülék. — Tessék! — Csak azt szeretném közölni — hangzott az iménti férfihang, hogy azt a levelecskét én írattam egy kis elsős­sel bosszúból, mivel Ilike nem akart az én feleségem lenni. Hiú ember va­gyok ... — mondta még, s letette a kagylót. Kovács Péter egész éjjel nem hunyta le a szemét... Másnap felkereste volt feleségét — a telefonhívásról persze mélyen hallga­tott —, és minden kezdődött elölről. Két hónap múlva összeházasodtak, s boldogabban éltek, mint valaha. Kovács Péter egyik este megkérdezte a feleségétől, ki volt az első udvarlója, megnősült-e, s hogy tudja-e a címét, mire az asszonyka igenlően bólintott. — De miért fontos ez neked!? — Semmi, semmi... — tért ki Ko­vács Péter a pontos válasz elől, de a szemében a bosszúállás gonosz ördögei táncoltak... A ZENÉLŐ DOBOZ A leány, amolyan kétbalkezes, két­­ballábas, egyébként melles, faros te­remtés — s húszéves. A fiú (fiú!) vé­­konydongájú — s majdnem harminc. Egy éve ismerkedtek össze a város­ban, a nagyáruház előtt. Elég prózai helyen, de amint dédapáink mondották volt: az élet útjai kiszámíthatatlanok... A leány a járda mellé lépve elvágó­dott. Kis híján talpával fenyegette a fényes-kék égboltot, mivel éppen dél­tájt történt a dolog. Az esetnek sok volt a szemlélője, közülük néhányon teli pofával röhögtek, ez már így szokott lenni: rosszmájúak az emberek. A kis­lánynak ijedtében, főleg szégyenében nem igen akaródzott felállnia, pipacs­piros arcával inkább a föld alá bújt volna, szegény, de a földnek esze ágá­ban sem volt megnyílni alatta. Akkor a tömegből kivált a vékony­­dongájú legény, hozzásietett és felse­gítette. A lány szégyenlős-hálás pillan­tással köszönte a segítséget, majd forgószélként sietett elfele szégyenének színhelyéről. A fiú meg utána, mintha kergették volna egymást... Szóval így ismerkedtek össze. Az ismeretségből szerelem virágzott ki, s eljegyzés lett a nóta vége, mégpedig hét falura szóló. Ki hitte volna, ki hitte volna, sorolta a lány anyja, lányának legjobb isme­rője. Szent meggyőződése volt, hogy soha a büdös életben nem megy férj­hez. Nem barátkozott senkivel, sehová nem járt el hazulról, mint más fiatal, egyszóval az eljegyzésig nagy volt a bánata. A faluban is összesúgtak az embe­rek: „Hogy meg tudta csinálni a sze­rencséjét ez a tedd ki, hadd hüljön teremtés! Lám, lám, lassú víz, partot mos...“ A fiú egyke volt, szótlan, zárkózott természetű s magának való. A szülők jómódúak. A rossz nyelvek szerint rongyrázók, ki vagyok, mi vagyok, tün­tetők, nagyzolók, dehát a mende­mondákra nincs mit adni. A fiuk miatt viszont eleget szomorkodtak: ahhoz csodának kell történni, hogy megháza­sodjon, mondogatták egymás közt. Amikor a fiú járogatni kezdett a lány után, felcsillant előttük a remény s min­dent megtettek, hogy házasság legyen a dologból. Majd minden héten meg­ajándékozták valamivel a menyecské­nek valót — meg ne gondolja ma­gát . .. Vettek neki kisestélyit, nagy­estélyit, tíz pár divatosabbnál divato­sabb cipőt, csizmát, drágaköves pecsét­gyűrűt hármat is, aranykarórát, fülön­függőt, kiskosztümöt, nagykosztümöt, tavaszi kabátot, drága bundát, a te­mérdek apróságról nem is beszélve ... Ilyen előzmények után érkezett el az idei nőnap. A fiú édesanyja teljes egy hétig törte a fejét, milyen ajándékot vegyenek a- menyecskének, de ezúttal cserben hagyta a fantáziája. Gondter­helten utazott be fiával a városba. Majd térdig lejárták a lábukat. Egyik üzletből ki, a másikba be, de eredmény nélkül. „Már pedig ajándék nélkül nem megyünk haza" — sorolta a fiú anyja fojtott haraggal és elszántan. Jó estefelébe hajlott már az idő, ajándék meg sehol. Reményvesztetten léptek be egy félre eső, kevés jót ígérő üzletecskébe. A sok lim-lomnak tetsző csecsebecse láttán, felcsillant az anya szeme: innen aztán nem mennek ki üres kézzel, de nem áml... Rövid szemlélődés után észrevett egy díszes, csillogó dobozféleséget. Agyondolgozott kezének bütykös ujja rábökött: — Hát ez a csodabogár meg mi­csoda? — Zenélő doboz — mondta az el­árusító. — Érdekli a kedves vevőt? — Már hogy a csodába ne érdekel­ne, hiszen ezt hajszolom egész napi... Aztán mire... vagyis azt akarom kér­dezni ... egyszóval... Az elárusító — kis mosollyal a szája szegletében — bemutatta a csengő­bongó, kellemes dallamocskát csilinge­lő „csodabogarat". — Ezer korona az ára... megfelel? — Csomagolja be — mondta ellá­gyulva az asszony a gyönyörűségtől, s még a szeme is teleszaladt könnyel. — Ilyen vacakságért kidobni ezer koronát — dohogott a fiú egész úton hazafele. — Ugyan ne értetlenkedj már, kis­fiam — nyugtatta mézes szóval az any­ja. — Ilyen zenélő micsodája még senkinek sincs a faluban, és az nekem többet ér ezer koronánál... A. Schwarzenegger osztrák kulturis­­ta, a kulturizmus exvilágbajnoka je­lenleg éjszakai műsorokban „szere­pelteti" izmait. Az „erős" ausztriai állítólag pilulák segítségével erösbiti magát. Ez a két félmeztelen kisbaba igen közkedvelt szereplője az angol tele­víziónak. Annette Pearce (balról) egy vigjáték-sorozatban „szerepel", az idősebb Charlotte Louise Bowtell pedig egy drámai sorozatfilmben lép fel. Anyák boltja, azaz: feminista kocsma Hamburgban. E felvételt is nö ké­szítette, mert férfit nem engednek be. A svájci bernáthegyi nem csupán az Alpokban eltévedt turistákat tud­ja megmenteni. Egyikük nemrégiben egy árva kismalacot vett pártfogá­sába. Mint látjuk, a malacka egész jól érzi magát. A Telefunken wolfenbütteli gyárában új gépkocsit gyártanak a mainzi televízió részére. A műszaki bérén- ^ dezések összekapcsolásához nyolc kilométer dupla kábel szükséges, amit 120 óra alatt fon össze egy technikus. 18

Next

/
Oldalképek
Tartalom