A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-16 / 15. szám
Az első lábhoz faragott gerendát raktak. Bálint kiszámította: egy hét ez a • munka. Nem kell a következő lábhoz a fát faragni, berakhatják egymás mellé a rönköket úgy is, hogy csak a háncsot húzzák le, mert ha ezt nem tennék, később levedli a fa, úgy fog kinézni majd az oszlop, mint a rongyos ember. Mondanak a hídra így is mindent, legalább ezt az egyet ne mondhassák! Bálint — hogy tartsa az emberekben a lelket — hallgatott róla, hogy miért nem faragják a második lábhoz a rönköket. Nem akarta, hogy megtudják: gyengén haladnak nagyon. A kart, a felső hídtestet, azt faragni kell, más fát nem használhatnak, mert a kerek rönk nem fekszik meg úgy egymáson, mint a faragott. Apa mondta egyszer: — Fiam, erősebb a faragott oszlop a faragatlannál akkor is, ha vékonyabb. Lemenőben volt a nap, zengett a Szamos-part a szekercék csapásaitól, csengett a bárdok éle, az emberek elnyújtott kiáltása hallatszott: „Emeld meg!“ A Szamos kotyogó hullámokat vert a faoszlopokhoz, habzott a víz, a hegyesre faragott gerendákat egymás után engedték a folyó iszapjába, óriás „kosfejjel“ rávertek, hogy minél mélyebbre menjen az oszlop. A második láb is kész lesz nemsokára. Ez már bent van a vízben. Úgy számítanak, a túlsó partra kell még egy, a szárazon, aztán a folyó közepére kettő, összesen hat lábazat. Ha még egy hidat fel kellene építsenek, akkor már fele annyi idő is elég lenne, mint amennyit ehhez kell. De ki gondol itt második hídra, csak ezen legyenek túl. — Isten nélkül épül ez a híd — mondták az asszonyok. — Milyen sorsa lesz annak a hídnak, amelyikhez Isten áldását senki nem kéri? Még fent volt a nap, de már nemsokára vége a mára tervezett munkának, amikor visszajött Angyal Sándor. Neki az is jólesik, ha még egyetkettőt üthet az oszlopokon. Tegnap este tengerikórót vágott. A gyerek apraja-nagyja kint volt vele. Felpakolt mindegyikre egy-egy terét, hazavitték; egy félszekérre valót. Mire az a kóró? Tehene nincs, a tűzre jobb a napraforgószár! Csak hordják, hordják minden este hazafelé a kukoricaszárat... Sándor most is onnan szaladt — a kukoricaszárvágásból. A család még kint dolgozik. — Elég, nem kell több. Odacsaptak négy szál akácfának is, jó lábszárvastagságú mindegyik. Levágták a rudakról a gallyat, eltakarították, hogy ne látsszon, a fákat berakták kukoricaszárral, majd este sötétedéskor hazaviszik. Senkinek nem mondták eddig, mire kell a kukoricaszár, és mire az a négy vastag rúd. Sándor — mielőtt még befejezték volna a munkát — odament a Bálint apjához: — László bátyám — mindenkit bátyámnak mondott, aki idősebb volt mint ő —, lenne egy kérésem. De úgy akarom elmondani, hogy ne hallja senki. Együtt indultak hazafelé. Angyal Sándor otthon munkához látott. Körülötte nyüzsgött a család, az apraját elzavarta láb alól. A levágott kórószárakból kúpot raktak, egymás mellé állították a kévéket. Furcsa kúp volt ez! Alul széles, tágas, felül hegyes, mint egy torony. Azért kellett az a négy rúd, hogy tartsa az építményt. Bejáratot is csináltak, két szélesre kötött kévéből. Belül a föld lehintve szalmával. A szalmatetős ház mellett ez az egyetlen épület az udvaron. Disznó most nincs. Sándor minden ősszel kap két disznót, túl a Szamosról, Matécsa tekintetes úrtól, és meghízlalja felibe. De most ősszel nem adott a tekintetes úr, azt mondta: Nem lehet, Sándor, a fene se tudja, mi lesz a világból. Vagy megérjük a telet, vagy nem, hátha nem is kell hízó! Most aztán itt a sok száj, mit lehet adni ennyi gyereknek egész télen? A könnyű levestől csak éhesebbek. Hús kellene ezeknek, meg zsír! Ivan kapitány azt mondta, majd ő küld onnan, ahol sok van, de Sándor megköszönte: nem kell. Nem lehet! Neki gazda rokonai is vannak a faluban! Nem koldus ő, nem is cigány! Meglesznek valahogy! Nagy baj nem lehet, krumpli van, soha ennyi, mint most. Passzuly is van, sütőtök is van, lisztet két zsákkal adott Ivan kapitány. Este hozta el Sándor; abból, amit az orosz rekviráltatott. Azt mondta Ivan Karpatov, hogy még ad, mert fog rekviráltatni! Búza is van a padláson, csak malom nincs, tavaszra lesz! Sötétedett, mire Sándor végzett a kukoricaszárból eszkábált kúppal. Utána krumplit evett, jó híg lére eresztett paprikás krumplit. Mondott az asszonynak valamit, és eltűnt a kerten, le a Szamos felé. Nagy ujjast vitt, alatta a hosszú nyelű baltát. A gyerekek még sokáig ott ugráltak a kukoricaszárkúp körül, ki-be futkostak a túlsó felén, ahol a két kévével takart ajtó volt, lehemperedtek a szalmára, tehenesdit játszottak, bőgtek, felöklelték egymást. Bálintéknál most vacsoráztak. A mama libát ölt, a húsát eltette vasárnapra, ma este a vért, a májat ették, meg a tepertőt krumplival, savanyú káposztát hozzá. Vacsora után apa még be-bemegy a műhelybe, ha akad valami munka, elvégzi. Csak szekérmunka van, kerékreperálás, ilyesmi. Vacsora után Bálint megfésülködött. A lányok, Olga és Elvira nevették VÉGH ANTAL — nem mondják ki —, azon kuncogtak, hogy Bálint minden este oda van! Ahogy kiment az ajtón, apa utánalépett. Együtt mentek a kapuig — vajon mit sutyoroghatnak —, a lányok is kimentek a tornácra, mintha ott lenne dolguk, de hiába hegyezték a fülüket, nem hallottak semmit. Bálint elment, apa visszajött. Rövidek ezek az esték, mikor jut rá idő, hogy végre kibeszélgethessék magukat ? — Mikor? — mondta Zsuzska —, majd ha együtt leszünk! Régebben, amikor Bálint még tanított, nagyon ritkán találkozhattak. Mindennap levelet írtak egymásnak. Bálint egy-két oldalt, soha nem volt jó levélíró — de Zsuzska szeretett írni, szerette a meglepetéseket. Vasárnapra, ha nem lehettek együtt — mindig küldött Bálintnak levelet: „önzésből — ahogy írta —, mert míg a levelet írtam, úgy éreztem, mintha együtt lennénk.“ Az igazgató — mindig hozzá vitte be a tanárikar leveleit a postás — egyszer megkérdezte Bálinttól, hogy egy valaki írja-e ezeket a leveleket, vagy csak hasonlítanak a nőies betűk? Még csak az kellett volna Zsuzskának, hogy Bálint mástól is kapjon leveleket! Féltékeny volt. Még abba is beleremegett, ha rágondolt, hogy fiatal tanárnők vannak a tantestületben ! A férjét soha nem féltette senkitől. De Bálintot... Zsuzska egyszer azt mondta: írok neked egy hosszú levelet! Ezer oldalra tervezte. „Csak azért, hogy végre kibeszélgethessem magamat veled kedvemre.“ A levélből nem lett semmi, nem is lehetett, Bálint hazajött, levelezés azóta nincs, hisz mindennap találkoznak! Kevés az idő, nagyon kevés, rövid minden este. Milyen jó lesz, ha eljön az idő, amikor nem kell számolják az együttlétük perceit. Esténként álmodoznak jövendő életükről. — Érdekes — mondta Zsuzska —, amikor menyasszony voltam, akkor is tervezgettem Bercivel. De az nem olyan volt, mint ez a mostani... Ez szebb ... Téged még akkor is sokkal jobban szeretlek, amikor mérges vagyok rád, mint ahogy őt szerettem, amikor a legkedvesebb voltam hozzá. Ültek egymás mellett, és Bálint fogta a Zsuzska kezét. — Azon gondolkoztam, nem is vagyok olyan nagyon szerencsés, mint amilyennek eddig hittem magam. Mert ha igazán szerencsés lett volna az életem, akkor még gimnazista koromban találkozom veled, vagy mielőtt férjhez mentem ... Ha összeölelkeztek, Zuzska mindig figyelmeztette Bálintot, vigyázni kell, a mama bármelyik pillanatban benyithat... ö mindent tud! Egyszer — még bent Szatmáron — Zsuzska a Bálint öleléséből azzal szabadította ki magát, hogy: „nem lehet, mert ha engednék neked, elmondanám anyukának! Nem akarom, hogy megtudja!“ És Zsuzska azóta sem engedett soha. — Annyira szeretlek, hogy nem akarok elrontani semmit. — Mennem kell ... megígértem apómnak, hogy nyolc órára lent leszek a hídnál ... — mondta Bálint. — Még nem is beszéltél ma a hídról ... Zsuzska kikísérte Bálintot. Kint, a folyosó végén, az ajtó előtt megálltak. Zsuzska kedvetlen volt. — Te, ma még nem is csókoltál meg! — Mit csináljak; mennem kell tehenet lopni! Nevettek mind a kelten. Bálint átölelte Zsuzsitól.. Sokáig álltak az ajtóban, szorosan egymáshoz simulva. — Mondd, hogy úgy szeretnél már az enyém lenni . . . — Én úgy szeretnék már a tied lenni, Bálint! Zsuzska szabadulni akart a Bálint öleléséből, megcsúsztak. Nem estek el, csak ledőltek a padlóra. „Én úgy szeretnék már a tied lenni, Bálint!“ Arra gondolt: a teste, a lelke, az élete a Bálinté, ö ezentúl csak rabszolga! Odaadó, szerető, hűséges rabszolgája valakinek. Felálltak, egymásra mosolyogtak, és úgy érezték, hogy boldogok. Zsuzska soha nem volt még ilyen szép. A haja összekuszálódott, arca nyugodt volt, szeme melegen ragyogott. Elmenőben azt mondta Bálintnak, hogy holnap este korábban jöjjön! Mire Bálint kiért a Szamos partjára, az apja ott ült a ladikban. — Majd akkor megyünk — mondta —, ha a másik oldalról Sándor huhog. Így beszéltük meg. A ladik billegett a folyón, az apa egy partszéli fűzfavesszőt fogott, hogy el ne vigye őket a víz. Nem beszéltek. Bálint boldog volt. Hogy lehetne most erről beszélni valakivel? A Hold a Szamos tükrébe világított, fűzfafelevek úszkáltak a vízen, szürke habok csapódtak a parthoz. Az apa szólalt meg először: — Tudod-e fiam, hogy a kettőtök dolgában minden felelősség a tied? — Tudom, apám! — A szerelem olyan, mint ezen a Szamos-vízen a buborék! — Ez nem így van, apám! A túlsó partról elnyúlt huhogás hallatszott át. (Folytatjuk) 10