A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-01-15 / 2. szám
A NÉPEK KÖZÖS NYELVÉN... A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR TANÍTÓK KÖZPONTI ÉNEKKARÁNAK SIKERES HANGVERSENYKORÚTJA AUSZTRIÁBAN Egy-egy külföldi út előtt különös izgalom hatalmasodik el az emberen. A várakozás jóleső, bizsergető izgalma ez: vajon hogy lesz, mi lesz, milyen élményekben, esetleg milyen kellemes vagy kellemetlen meglepetésben lesz része? . .. Ezúttal sem történt ez másképpen, amikor a CSMTKÉ tagjai elfoglalták helyüket a két autóbuszban és elindultak az országhatár, illetve Ausztria felé. Az utazás örömét s a jó hangulatot még az sem rontotta, hogy majd egész úton zuhogott az eső. Az úticélhoz — Gumpoldskir'chenhez — közeledvén azonban felszakadoztak a felhők, s napfény öntötte el gyönyörű fekvésű kisvárost és a bortermő vidéket. (Zamatos borainak hírneve talán a badacsonyi borokéval is vetekszik.) A CSMTKÉ a gumpoldskircheni „Vox Humana" kamarakórus vendégeként vett részt a négynapos hangversenykörúton, melynek során három koncertet adott. Hogy ez a vendégszereplés megvalósulhatott, abban nagy érdeme van Josef Wolfgang Ziegler professzornak, a gumpoldskircheni kamarakórus nagyon lelkes, csupaszív karnagyának, aki már öt évvel ezelőtt Corkban megkötötte a barátságot a mi kórusunkkal. A megérkezést követően a városka polgármestere fogadta a kórus tagjait. Szívélyes és meleghangú volt a fogadás és az üdvözlés, s emelkedett a hangulat. Berndorfban került sor az első hangversenyre, egy gyönyörű, patinás színházteremben. Ezt a hangversenyt az Osztrák Rádió is felvette. Másnap este Traiskirchenbe utazott kórusunk. A korszerű kultúrpalota nagytermében a traiskircheni kulturális napok keretében adott hangversenyt. A siker természetesen itt sem maradt el. Nemcsak az énekkar színvonalas előadása nyújtott maradandó élményt, más egyéb is. A hangversenyeket ugyanis Méry Gabriella konferálta német nyelven, de azonkívül Vass Lajos, a CSMTKÉ állandó vendégkarnagya — kitűnő német nyelvtudását hasznosítva — egy-egy népdalfeldolgozás előadása előtt „beavatta" a közönséget a népdalok csodálatos világába, miért a közönség nagyon hálás volt, s olyan kapcsolat alakult ki előadó és hallgatóság között. ami ritkán tapasztalható ... Végeredményben persze maga az előadás, a kórus teljesítménye ragadta meg a közönséget, a dallam, a zeneiség — a népek közös nyelve, ami mindenki számára érthető s élvezhető, s ami jó alkalom a közeledésre és a népek közti barátság kialakulására, elmélyítésére. A harmadik, befejező hangversenyre vendéglátóink városkájában, Gumpoldskirchenben került sor. Már jóval az előadás megkezdése előtt zsúfolásig megtelt a feldíszített hangversenyterem, már akkor lehetett érezni, szinte benne volt a levegőben a várható nagy siker. S valóban nagy volt a siker. Maradandó emlékként és élményként marad meg a kórustagokban és a közönségben egyaránt. A hangversenyt követően vendéglátóink búcsúestet rendeztek, amit kölcsönös ajándékozás, jókedv, kitűnő hangulat, közös éneklés tett felejthetetlenné. No, meg a remélt viszontlátás öröme. Ami meg is történt a múlt év decemberében, amikor is a Vox Humana kamarakórust és a gyermekkórust mi láthattuk vendégül Szlovákia fővárosában. Nem lehet teljes a kép, amit a négynapos hangversenykörútról felvázoltam, de még csonkább maradna, ha néhány sorban nem írnék arról, hogy a fellépéseken kívül a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt próbáltunk ismerkedni a tájjal, az emberekkel s Béccsel, a nagy múltú, csodálatos várossal. Bár egész idő alott vigasztalanul zuhogott az eső, szorgalmasan jártuk Bécs utcáit, megkerestük s megnéztük néhány nevezetességét. Többek közt meglátogattuk a „művészek temetőjét" is, s ott meg-mególltunk néhány világhírű zeneszerző síremlékénél, leróva tiszteletünket azok előtt, akik tehetségükkel és munkásságukkal az egész emberiséget megajándékozták.-Ib(A szerző felvételei) A mikor megkaptam a kolera és a feketehimlő elleni második védőoltást is, több ismerősöm és barátom megkérdezte tőlem, hogy miért megyek Afrikába, és még azt is hozzátették, nem félek-e az úttól. Az első kérdésre hadd adjon majd riportsorozatom választ, a másodikra pedig már elutazásom előtt is határozott nemmel válaszoltam, mert tudtam, hogy többedmagammal egy baráti ország meghívásának teszek eleget. Igaz, hogy a forrongó világrész északi területén, Algírban szállt le repülőgépünk, de itt az Algériai Demokratikus és Népi Köztársaságban a béke honol, békés építés folyik. 1962 óta hallgatnak a fegyverek, ebben a fél európányi nagyságú országban. Tizenhétmillió lakosa az ipari, a kulturális és a mezőgazdasági forradalom útját járja. Túl sokat és túl keveset tudunk erről az országról. Túl sokat hallottunk akkor róla, amikor tizennégy évvel ezelőtt lerázták magukról a százharminc évig tartó francia gyarmati rendszert, túl keveset írunk róluk, mióta önállóan döntenek sorsukról. Hiába, a világ figyelme azokra az afrikai népekre terelődött, amelyek most vívják nemzeti felszabadító harcukat. Algéria északi határát 1400 kilométer hosszúságban a Földközi-tenger hullámai mossák, nyugaton Marokkóval és Mauretániával, délen Malival és Nigériával, keleten Líbiával és Tunéziával határos. Ennyit földrajzi fekvéséről, ami természetesen azt is meghatározta, hogy hogyan öltözzek fel késő őszi utazásom során. A kofferból nem hiányozhatott a fürdőruha sem, hiszen itt télen is csupán plusz 10 fok „hideg" van. Azért mondom, hogy hideg, mert az őslakók ugyancsak csodálkoztak rajtunk, amikor október végén ott lubickoltunk a tenger hullámaiban. Nekünk közép-európaiaknak príma volt a víz. Persze Algéria nemcsak tengerpart; területének 85 százalékát a Szahara teszi ki, és itt nem ritkaság, hogy a hőmérő higanyszála 55 Celsius fokot mutat árnyékban, az éjszakák pedig nagyon hűvösek. Az eső itt nagyon ritka vendég. Vannak helyek, ahol egész éven át egyetlen csepp sem hullik. Ott-tartózkodásunk alkalmával bejártuk Algéria őslakosainak hazáját, Kabíliát, ennek a hegytetőkön levő festői szépségű falvait, és Algírt is, az ország fővárosát, mely zsúfolt keleti jellegű óvárosból és modern európai városnegyedből áll. Kikötőjében vetnek horgonyt a világ minden tájáról érkező hajók és innét indulnak útnak a szélrózsa minden irányába. Repülőterén, ahol a Csehszlovák Légiforgalmi Társaság TU—134-es gépe is minden héten kétszer leszáll, óriási a forgalom. A főváros múzeumait rengetegen látogatják. A római kor művészetét itt is lépten-nyomon megcsodálhatjuk. Aranyművesek, szőnyeg készítők remekművei, milliókat érő kincsek hirdetik e nép alkotó munkáját. Ha csak egyetlen utca üzleteit akarnánk bejárni, és mindegyikben öt percet időznénk, az is két napot venne igénybe. Még csoportunk hölgytagjai is lemondtak arról, hogy a legkülönbözőbb árukat kínáló üzleteket rójják. Az utcák forgatagában megtalálhatjuk a legmodernebb divat szerint öltözött embereket, de a férfiakon a buggyos, bőre szabott nadrágot is, valamint a burnuszt, amely nem más, mint csuklyás fehér köpeny: ugyanis a nők arcát elfedő csipkéskendő, a ledjar is nagyon gyakori látvány. Az óvárosban gyermeksereg fogott körül bennünket, apró emléktárgyakért könyörögtek. Ha egynek adtam jelvényt, ötven kéz nyúlt felém. Lépten-nyomon utcai árusok álltak portékájukat mutogatva, cukrászdák illatos kávét kínáló presszók sorakoztak egymás mellett. Gépkocsivezetőnk a szebbnél szebb mecsetekre hívta fel figyelmünket, persze mindig udvariasan visszautasítva «
