A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-08 / 1. szám

Alighanem sokan zavarba jönnének, ha a következő kérdésre kellene (kapásból) válaszolniuk: mi véleményük szerint az iparművészet? Bevallom, én hosszas töp­rengés után is csak nehezen tudnék vá­laszt adni rá, annak ellenére, hogy nem­régiben még egy iparművészeti kiállítást is megtekinthettem. A probléma ugyanis abból a bizonytalanságból adódik, hogy nem lehet egyértelműen megállapítani: hol kezdődik és meddig terjed az iparmű­vészet. Általános nézet, hogy minden hasz­nálati tárgy iparművészeti alkotásnak te­kintendő, ha nyilvánvaló esztétikai érté­kekkel rendelkezik. De tágabb értelemben az is iparművészeti alkotás, amely nem használati tárgy ugyan, de ipari eljárás­sal készült művészi munka. Nyilvánvaló, hogy ez a meghatározás nem eléggé szi­gorú, s mindenki úgy alkalmazhatja, ahogy neki tetszik, ezért nem meglepő, hogy ma­napság sokan az ipari formatervezést is iparművészetnek tekintik, pedig a kettő nagyon is távol áll egymástól. A fent em­lített kiállítás (Vili. Szlovákiai iparművé­szeti és Formatervezési Kiállítás) rendezői a kiállítás elnevezésében ugyan szemér­mesen utaltak a két fogalom különálló­ságára, de a kiállítás elrendezésében már nem igen törekedtek ennek kihangsúlyo­zására. Ha valaki történetesen egy, a régi korok iparművészetével foglalkozó könyvet forgat, egyáltalán nem lepődik meg azon, hogy abban mindenféle — a kor ízlésének megfelelő — bútordarab rajzát vagy fény-, képét találja. Ugyanő azonban zavarba esik, ha egy korszerű ülőgarnitúrát lát az iparművészeti kiállításon, mert nem tudja eldönteni, vajon iparművészeti alkotásként vagy a formatervezés jelenlegi állapotát tükröző tárgyként szerepel ott. Igaz per­sze, a lényeg nem ez. Elvégre a bemuta­tott alkotás értékéből mit sem von le, ha nem tudjuk egyértelműen besorolni vala­hova. De egymás mellett szerepeltetni az iparművész és a formatervező munkáit — meggyőződhettünk róla — nem mindig szerencsés dolog. A bútorok ugyan jó össz­hangban voltak a különböző kerámia dísz­tárgyakkal és az art protiszokkal, annál is inkább, mivel szükségszerűen kiegészítet­ték egymást, viszont a halomra rakott hű­tőszekrények vagy a szerszámgép-makettek furcsán hatottak a fotelek és a falisző­nyegek társaságában. Ennyit talán az el­rendezésről. A kiállított alkotásokról különben csak jót tudok mondani. Helyenként ugyan érezni lehetett, hogy a művész nagyon sze­retne eredeti lenni, de nem ez volt a jel­lemző. Megnyugtató látványt nyújtottak a szép és praktikus bútorok, a nem szokvá­nyos világítótestek; örömmel vettem tudo­másul, hogy léteznek másfajta vázák, ha­mutartók és teás-készletek is, mint amilye­nek az üzletekben kaphatók. Ugyanakkor nem titkolhatom bosszúságomat sem. Mind­végig az volt az érzésem: engem (és még nagyon sok embertársamat) tulajdonkép­pen kihagytak az egészből. A legtöbb ki­állított darab alá ugyanis odaírták: ere­deti alkotás. Tehát valami olyan dolog, amely nem igen kerül sorozatgyártásra. A bútor, amely pedig nagyon tetszett, én aligha tudom megvenni, mert az üzletben hiába keresném. A szép világítótest alko­tója, ha nagyon megkérem, talán nekem is csinál egy hangulatlámpát, de ha nem tudom megkérni (mert nem hoz össze ben­nünket a sors vagy nem eléggé degeszre tömött a pénztárcám), akkor kénytelen va­gyok megalkudni önmagommal (és a ke­reskedelemmel, amely hajlamos arra, hogy inkább kitalálja, mintsem fáradságos mun­ka árán felmérje a valódi igényeket), és megvenni azt, amit a lámpaboltban kínál­nak nekem. Jól tudom, hogy erről az iparművészek és a formatervezők tehetnek a legkevésbé. — ez — (Jozef Kysela felvételei) 4

Next

/
Oldalképek
Tartalom