A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-04-02 / 13. szám
A TÖRTÉNELEMBEN “ELŐSZÖR...TM 1945 május kilencedikén befejeződött az emberiség történelmének legborzalmasabb háborúja, a második világháború. Harmincöt nappal e történelmi pillanatot megelőzően, 1945 április negyedikén, a szovjet hadsereg felszabadító hadműveletének százkilencvennégy napig tartó erőfeszítése során szabadult fel Magyarország. E nap a nemzeti újjászületés, a legnagyobb sorsforduló napjaként íródott be a magyar történelembe. Abba az ezer esztendős, viharos történelembe, melynek áradatában a nép oly sokszor vesztette el a szabadságáért vívott elkeseredett harcot. Dózsa parasztjaira, Rákóczi kurucaira, 1848 márciusának ifjaira, 1919 vöröskatonáira gondolunk, hiszen a magyar történelmet és szabadságot említve nem lehet nem gondolni rájuk. Ezt a szabadságot az árulói által a fasizmusnak kiszolgáltatott nép számára végül is a szovjet hadsereg hozta meg. Ma, harminckét esztendővel Magyarország felszabadulása után egy olyan tény summázható, melyre az ezer év során még nem volt példa: több mint három évtizedes szabadság, béke, nyugalom, s mindennek távlatai állnak a szocializmust építő nép mögött és előtt, melynek legjobbjai, a magyar munkásosztály tagjai a hosszú időkön keresztül illegálisan működő, és üldözött kommunista pórt irányításával harcoltak az emberibb jövőért. Hitték, tudták, hogy az 1919-ben megbuktatott Tanácsköztársaság szelleme előbbutóbb ismét győzni fog. Mert emberül gondolkodtak, mert elképzelhetetlennek tartották, hogy a feudális örökségekkel terhes ország agyonnyomorgatott népét, három millió koldusát ne várja egy igazi tavasz. Egy olyan új korszakot nyitó tavasz, mely ismét hittel, méltósággal, munkával és kenyérrel, szerethető hazával ruházza fel az embert. 1945 április negyedikén a szovjet hadsereg meghozta ezt a tavaszt. A keleti országrészen már 1944 őszén megtörtént a felszabadulás s megindult az élet. Teherautók indultak neki az országnak, hogy Debrecenbe szállítsák a felszabadult országrész lakosságának demokratikusan megválasztott képviselőit, ahol 1944 december 21-én összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés, melynek az ősi kollégium falai adtak otthont. A helyszín egyben az ország függetlenségéért folytatott évszázados küzdelmet is szimbolizálta, hiszen 1849- ben itt fosztották meg a tróntól a Habsburgokat, és itt proklamálták Magyarország függetlenségét. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés mindenekelőtt a fasisztaellenes összefogást, a főváros s a további országrészek felszabadítását, az új jövő szellemét demonstrálta. Az Ideiglenes Kormány nyilatkozata kimondta: „Rákóczi és Kossuth nagy hagyományaihoz híven az Ideiglenes Kormány mindenkorra szakít az országot évszázadokon át leigázó német elnyomókkal és a német szövetséggel, amely egy emberöltő alatt két ízben sodorta hazánkat háborús vereségbe, nemzeti összeomlásba ... Az ország gazdasági talpra állítása, a parasztság évszázados álmainak valóra váltása, a magyar demokrácia oszlopainak megszilárdítása érdekében ... haladéktalan földreformot hajt végre, mely sok százezer földnélkülit és kisparasztot tesz életképes gazdaság tulajdonosává." A német fasiszták és nyilas csatlósaik teljes kiűzése még hónapokig tartott. Április negyedikén, a felszabadulás napján, mindannak ellenére, hogy Magyarország romokban hevert, — a nép felsóhajtott s,az emberek arcán oly hosszú idők után először jelent meg az igazi bizakodás. Sokszor leírták már: „Budán még álltak a harcok, de Pesten már megindult a romeltakarítás.” 1945 tavaszán kiosztották a földeket s az ország egyébként is szegényes, a németek által kirabolt iparát is aktivizálni kezdték, bár a gyáraknak csupán tíz százaléka volt üzemképes. A kommunista párt hirdette a jövőbe vetett hitet s tevékenyen szervezte, vezette az újjászületés történelmi folyamatát. A pincékből előbújt, kiéhezett és lerongyolódott fővárosi lakosságot rettentő látvány fogadta. A szépségéről híres Budapest romokban hevert, büszke hidjai fölött s nem alatt hömpölygött a Duna vize. A nemzeti vagyon negyven százaléka kárba ment. Élelem nem volt. Nyersanyag, vasút, közlekedési eszköz is alig. Magyarország éppségben maradt hídjainak száma két kézen volt megszámlálható. A gyárak berendezéseit, a nyersanyagtartalékokat, az ország műkincseit, elhurcolták a németek és a menekülő nyilasok. A romok között elárvult gyerekek keresték a szüleiket, szülők a gyerekeiket. A legtöbbjük hasztalan. Az élet mégis megindult, mert az élet igazi lehetősége hosszú-hosszú idők után ezen a tavaszon nyílt meg ismét a nép előtt. Harminckét esztendővel ezelőtt ilyen körülmények között indult el Magyarország népe a szocializmus építésének útján. A kezdeti évek, az első évtized bizony nem volt könnyű. A gazdasági talpraállást megnehezíteni igyekvő reakció, a személyi kultusz évei, az ötvenhatos ellenforradalom emléke ma már a múlté. Az ország háború előtti lakosságának tekintélyes részét képező cselédek, napszámosok, a végsőkig kizsákmányolt és feudális megaláztatásban tengődő munkások ma önmagukhoz, eszméikhez méltó, vágyaikat megvalósító, gyorsan fejlődő szocialista társadalomban élnek, dolgoznak, nevelik gyermekeiket, s bennük a naprólnapra dolgos munka árán megvalósuló jövőt. A munkásságnak nem csupán számbeli súlya, de hatalmi, politikai, emberi tekintélye is rendkívüli módon megnövekedett. A paraszti életforma fogalma gyökeresen új jelentést kapott, s Magyarország szövetkezeti parasztságának életvitele, körülményei egyre jobban összemosódnak a munkásságéval. Az ország mezőgazdaságának és iparának majdnem párhuzamos fejlődését bizonyítja, hogy a mai nem mezőgazdasági munkásoknak a fele parasztszármazású, ami azt jelenti, hogy a mezőgazdaság szocialista átszervezése, gépesítése folyamán felszabaduló munkaerők az egyre nagyobb perspektívák felé tekintő iparban találják meg számításukat. S természetesen nem mellőzendő körülmény a mai értelmiség munkás-paraszt származásának számbeli nagysága. Az ország tízmilliós lakosságának több mint a fele a háború alatt vagy kisiskolás volt, vagy akkor, illetve legnagyobb részben a felszabadulás után született. A háború és az azt megelőző társadalom szörnyűségei már csak az apák és nagyapák emlékezetében számítanak közvetlen élménynek, de az új nemzedékek gondolkodásában is örök tanulságként vannak jelen. A felszabadulást követő harminckét esztendő folyamán Magyarország olyan gazdasági és szellemi fejlődésen ment át, amilyenre e nép történelmében eddig nem volt, nem is lehetett példa. A nemzeti jövedelem maholnap meghaladja a háború előttinek mintegy a hatszorosát, ipari termelése több mint tízszerese a hajdaninak. Az egykori agrárország mai mezőgazdasági termelése összehasonlíthatatlan a régivel. Az emberek gondolkodása, lehetőségei nemkülönben. A minőségi és mennyiségi változás mérhető és mérhetetlen adatait hosszan-hosszan lehetne sorolni, de ennél sokkal többet bizonyítanak azok a közvetlen élmények és tapasztalatok, melyet a Csehszlovákiában élő emberek, a baráti szocialista ország turistáinak milliói szerezhetnek magyarországi útjaik alkalmával. S mindezek mögött a nép eredményes munkája, a szocializmusba vetett hite, áldozatkész munkája áll. Igény a jóra, a mindig jobbra, emberhez méltóbbra. A költő szavaival élve a magyar nép „hont lelt a hazában" — s kiegészítve: hazát lelt a szocializmusban. E nép történelmének legjobbjai, a Dózsák, a Petőfik, a Ságvári Endrék és többiek, holtak és élő kortársak ezt már régen tudták. Harcoltak és meghaltak érte, mint azok a szovjet katonák is, akik Magyarország s az európai szocialista országok felszabadításáért áldozták életüket. 8
