A Hét 1977/1 (22. évfolyam, 1-25. szám)
1977-03-26 / 12. szám
HALÁLTÁNC DÁVID TERÉZ: LIDÉRCFÉNY, MADÁCH 1976 Dávid Teréz húsz esztendővel ezelőtt, szinte egyik napról a másikra lett — ötvenéves korában — befutott írónő. Pályakezdése valamennyi, a második világháború után indult csehszlovákiai magyar író között a legrendhagyóbb: akkor kezd el írni, amikor mások mögött már egy egész életmű áll; mikrofon előtt avatják drámaíróvá és szlovák színpadon mutatkozik be először a nézőknek Lidércfény cimű darabjával; a közönség az első perctől fogva megkedveli, drámáit mindig telt ház előtt játsszák. Húsz éve van jelen irodalmunkban. Ennyi idő alatt — mintha csak pótolni szeretné az elmulasztottakat — több művet írt, mint három más szlovákiai magyar író együttvéve; minden prózai műfajt kipróbált már, de igazi műfaja a dráma maradt. Nem csoda hót, hogy hetvenedik születésnapja alkalmából a Madách könyvkiadó négy drámáját — a Lidércfényt, a Dodit, a Vidor családot és Az Asszony és a Halált — Lidércfény címmel könyv formájában megjelentette. XXX A könyv fülszövege szerint az írónő legjobb színműveit kapja kézhez az olvasó. Valóban így lenne? Nem hiszem, mór csak azért sem, mert valamennyi kiválasztott dráma több mint tizenöt évvel ezelőtt íródott, a később keletkezettekből édjy sem került be a kötetbe. Ettől eltekintve érdemes volt megjelentetni ezeket az alkotásokat, hiszen — a Dodit kivéve — egyik darabot sem láthattuk azóta színpadon, s ezért eleve lehetetlen volt megállapítani: hogy állták ki az idő próbáját. Elolvasva a műveket, meg kell állapítsam, bizony az idő nem szállt el nyomtalanul fölöttük. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a színpadra szánt szövegek olvasva egészen más hatást válthatnak ki az emberből, mintha a színészek szájából hallaná azokat viszont. (Arról nem is beszélve, hogy a szerzői utasítások a színpadon konkrét alakot öltenek — mozgássá, díszletté és jelmezzé válnak; olvasás közben viszont az ember többnyire nem is tudatosítja jelenlétüket.) A másik oldalon azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a dráma olvasása közben a szerepek megjelenítését maga az olvasó valósítja meg, eleve kizárva annak a lehetőségét, hogy az egyes szereplők közötti arányok megváltozzanak az író eredeti elképzeléséhez képest. Nincs jelen sem a rendező, sem a dramaturg, sem a színész, akik valamiképp rányomhatnák bélyegüket a darabra. Dávid Teréz mind a négy drámájának főhőse: nő. Életkoruk, állapotuk változó, sorsuk azonban egyforma: a tizenhárom éves Dodi és az ötven felé közeledő Júlia ugyanúgy keresik a boldogságot, úgyanúgy szeretnék kisebbnagyobb ravaszságokkal kijátszani a sorsot, ugyanúgy meg kell vívniuk élethalál-harcukat. Közös bennük az is, hogy kezdettől fogva szeretetre méltóak; még ha helytelenül is cselekednek olykor, mindig találni mentséget a vétkükre (az olvasónak, nézőnek nem kell túlságosan fáradoznia, az írónő legtöbbször megindokolja a tettet). A darabok cselekménye aztán úgy alakul, hogy ezek a szimpatikus lények megvívják a maguk hősi (olykor emberfelettinek ható) küzdelmüket környezetükkel, s rendszerint győznek (igaz persze, hogy sok keserű tapasztalattal is gyarapodnak közben). Itt van például a Lidércfény Tildája. Ibsen Nórájára emlékezteti az embert, bár Dávid Teréz darabjának drámai alaphelyzete más, mint Ibsené. Tilda szegény származású, apja még cseléd volt férje apjánál. Hogy Feri, a nemesi ivadék (és mellesleg özvegyember, alkoholista és egy nyomorék kislány apja) és Tilda, a volt cselédember érettségizett, ápolónő lánya megszerethették egymást és összeházasodhattak, az bizonyos értelemben a szocializmusnak is köszönhető. A darab cselekménye ugyanis az ötvenes évek elején játszódik. S hogy ez a házasság — amelyben különben is azt a szerepet szántók Tildának (Flóra, Feri nővére elsősorban), hogy istápolója legyen a testileg-lelkileg gyönge Ferinek és angolkóros kislányának — végülis zátonyra fut, annak két oka van: az első ok tulajdonképpen a darab alapvető mondanivalója — a hajdan ellentétes osztályok képviselőit a szocializmus, sőt még a szerelem sem képes maradéktalanul közelhozni egymáshoz. A másik ok emberibb: Tilda megismeri az igazi szerelmet Tamásnak, Flóra férjének jóvoltából, s bár kapcsolatuk tragikusan végződik (miután kitudódik, hogy Tilda lányának nem Feri, hanem Tamás az apja, Tamás öngyilkosságot kísérel meg és sebesülésébe később belehal), Tildának elegendő ereje marad a Ferivel való végleges szakításhoz. Maga a darab jól megkomponált, gördülékeny. Viszont érthetetlen számomra, hogyan lehetséges az, hogy hét év telik el a történet során, s a néző vagy az olvasó ezt alig érzékelheti. Pedig feltételezem, hogy „odakint” is történt egy és más, aminek szükségszerűen be kellett volna hatolnia ebbe a mégoly zártnak is tűnő világba. Ami pedig Tamás öngyilkosságát illeti, bármennyire drámainak, sőt tragikusnak látszó cselekedet, nem több gyáva megfutamodásnál. A puska dörrenésére indul el végérvényesen a melodráma felé Dávid Teréz darabja, s ekkor döbbenünk rá arra is, hogy Tamás — meglehet, az írónő akarata ellenére — lényegében nem különbözik Feritől: nem tud igazi támasza lenni az asszonynak, aki így szükségszerűen magára marad. Mivel a Dodit a közelmúltban felújították, s ebből az alkalomból több elemző írás (Szilvássy József, Új Szó; Tóth László, Irodalmi Szemle) is napvilágot látott róla, nem kívánok részletesebben foglalkozni vele. Csak annyit jegyeznék meg, hogy véleményem szerint ez a kötet leggyöngébb darabja. A Vidor család cselekményének alakulásában fontos szerepet játszik a történelem. Már-már olyannyira, hogy túlzásnak is véli az ember. 1939-ben indul a történet, Kassán, amelyet elleptek az „anyások”. A Vidor családról mindjárt a kezdet kezdetén megtudjuk: a családfő 1919-es vöröskatona és verseket írogat; Vidorné tartja el a családot, mivel férjének nincs állandó munkája; a három lány közül Anna a legszebb, s lenne is egy jó parti a számára, de ő még nem döntött; a családhoz tartozik még Nemes is, egy zsidó entellektüel, akiről később kiderül, hogy kommunista, barátairól — Kállairól és Bohócról — pedig megtudjuk, hogy titokban hamis iratokkal látják el a Szlovákiából menekülő kommunistákat és zsidókat. A dráma cselekménye akkor vesz tragikus fordulatot, amikor Anna kikosarazza Boldoghot, (akihez pedig korábban szívesen férjhez ment volna, csakhogy közben kiderült róla, mennyire önző és aljas gazember). A férfi bosszúból — és azért is, mert nyilas — elviteti Nemest, később Anna édesapját is — mindketten elpusztulnak a börtönben. Meghal Anna húga is, s ekkor Anna rádöbben arra, hogy nem nézheti tétlenül a fejleményeket, harcolnia kell a nyilasok ellen, akár annak az árán is, hogy Boldogh szeretője lesz. Dávid Teréz ebben a művében sokat markolt, de csak keveset tudott megfogni. Annyi mindent megpróbált beleszőni darabjába — zsidó- és kommunistaüldözés, internacionalista barátság, illegális pártmunka, nyilasterror stb. — amit az képtelen volt elbírni. A hősök jellemzése — éppen, mert kevés a hely rá — elnagyolt; Anna tudatos antifasisztává válásának folyamatát belsőleg nem tudta az írónő megrajzolni; az ember a külsőségek alapján kénytelen elhinni, hogy ez az átalakulás mélyreható és végérvényes. Aránytalannak érzem azt is, hogy a sok pozitív szereplővel szemben csupán egy negatív hős áll — Boldogh, akinek szükségszerűen nagyon elvetemültnek kell lennie ahhoz, hogy valamiképp kiegyensúlyozódjék a darab. Amikor olvasni kezdtem Az Asszony és a Halál című drámát, meglepetéssel vettem tudomásul, hogy a sorvégek összecsengenek. Eleinte élveztem ezt a játékot, később azonban hovatovább egyre jobban zavart, valahogy nem illett ez a „versszerűség" a mondanivalóhoz. A darab indítása: tipikus haláltánc-motívum. A folytatás a bárban a naturalista színek ellenére is érzelgős. Tulajdonképpen az utolsó részben "jut el a dráma arra a szintre, ahol az író mondanivalója adekvát formában nyer kifejezést. Júlia kétségtelenül a legtisztább dávidterézi hősök közül való, ezért csak sajnálni tudom, hogy a dráma strindbergi kavargásában nem ddatott meg neki a teljes kibontakozás lehetősége. Ettől függetlenül azonban tény, hogy Az Asszony és a Halál az írónő legmerészebb formai kísérlete. Kár, hogy a folytatása elmaradt. LACZA TIHAMÉR 14
